„Ha halandó lennél, talán már nem élnél” — bizonygatta Lestat, ingerülten Claudia hallgatásától. „Hallod, mit mondok? Miért kérdezed most ezt tőlem? Miért csinálsz ekkora ügyet belőle?” És hatalmas szóáradatba kezdett, jobbára ugyanazt emlegetve, amit nekem már sokszor elmondott: Ismerd meg saját mivoltodat, ölj, légy az, ami vagy! Ám, furcsamód, mellébeszélés volt mindez. Mert Claudiának nem voltak kétségei az ölést illetően. Hátradőlt székében, és lassan Lestat felé fordította tekintetét. Megint gondosan szemügyre vette, mintha dróton rángatható báb lenne. „Te csináltad ezt velem? És hogyan?” — kérdezte összehúzott szemmel. „Hogyan csináltad?”
„Miért mondjam el neked? Ez az én tudományom.”
„Miért lenne egyedül a tied?” — faggatta Claudia rideg hangon, könyörtelen pillantással. „Hogyan történt?” A légkör feszültté vált. Lestat felkelt a kanapéról, én is azonmód talpra ugrottam, és szembefordultam vele. „Hallgattasd el” — utasított. Kezét tördelte. „Csinálj vele valamit! Képtelen vagyok elviselni!” Az ajtó felé indult, de megfordult, és olyan közel jött, hogy Claudia fölé magaslott, sötét árnyékba borítva a lányt. Az pedig mereven bámult rá, szeme a teljes közöny pillantásával járt ide-oda a férfi arcán. „Visszacsinálhatom, amit tettem. Veled és vele egyaránt” — fenyegetőzött, ujjával rám mutatva a szoba másik sarkából. „Örülj, hogy azzá tettelek, ami vagy” — tette hozzá gúnyosan. „Vagy ha nem, akkor ezer darabra törlek.”
Így hát a házi békességnek befellegzett, de azért csend honolt. Múltak a napok, és Claudia nem kérdezősködött, ámbár okkultizmusról, varázslókról, fekete mágiáról és vámpírokról szóló könyveket bújt szüntelen. Ezek persze a képzelet szüleményei voltak leginkább. Koholmányok, mesék, néha pusztán borzadályos, romantikus történetek. De ő mindet elolvasta. Hajnalig olvasott, úgyhogy nekem kellett a karomba venni és lefektetni.
Lestat időközben komornyikot és szobalányt fogadott fel, és egy csapat munkást bízott meg, hogy hatalmas szökőkutat állítsanak fel az udvarban, melyen a kőből faragott nimfa vizet önt szüntelen egy széles szájú kagylóból. Aranyhalakat hozatott, és gyökeres vízililiomokkal teli ládákat helyezett a szökőkútba, a virágok kidugták fejüket, és reszketve imbolyogtak az örökké mozgó vízben.
Egy nő látta, amint a Carrolton felé vezető Nyades úton ölt. Történetek jelentek meg róla az újságokban, egy Nyades és Melpomené melletti kísértet járta házzal hozták kapcsolatba, és mindez neki nagy élvezetet szerzett. Egy ideig ő volt a Nyades úti kísértet, majd lassan megfakult a szenzáció. Ekkor egy másik nyilvános helyen követett el újabb szörnyű gyilkosságot, és megint csak mozgásba hozta a New Orleans-iak képzeletét. Mindebbe azonban némi félelem vegyült a részéről. Töprengő lett, gyanakvó, állandóan odajött hozzám megtudakolni, hol van Claudia, hová ment, mit csinál.
„Nem lesz vele semmi baj” — bizonygattam, jóllehet hűvössé vált a kapcsolatom Claudiával, és aggódtam miatta, mintha ifjú nejem lenne. Alig nézett mostanában rám, ahogy előzőleg Lestatról sem vett tudomást, akár faképnél is hagyhatott, mialatt beszéltem hozzá.
„Jobb is lesz, ha vigyáz, hogy ne legyen semmi baj” — mondta Lestat fenyegetően.
„És mit teszel, ha nem vigyáz?” — kérdeztem, inkább félve, mint támadón.
Hideg, szürke szemével rám nézett. „Vigyázz rá, Louis! Beszélj vele!” — mondta. „Eddig minden tökéletes volt, erre tessék! Semmi szükség ilyesmire.”
De végül én intéztem úgy, hogy Claudia forduljon hozzám, és ő úgy is tett. Kora este történt, amikor éppen felébredtem. A ház sötét volt. Láttam, amint a terasz ajtajánál áll, puffos ujjú ruhát viselt rózsaszínű selyemövvel, és leeresztett szempillákkal figyelte a Royale utcai forgalmat.
Hallottam, hogy Lestat a szobájában van, víz fröccsent a korsójából. Meg-megcsapott Claudia kölnivizének gyenge illata, akár a két kapuval odébb lévő kávéházból kiszűrődő zene hangjai. „Nem akar nekem semmit sem elmondani” — szólt halkan Claudia. Nem voltam biztos benne, tudja-e, hogy kinyitottam a szemem. Odamentem hozzá, és letérdeltem mellé.
„Ugye elmondod nekem? Hogyan történt?”
„Ez az, amit igazán tudni akarsz?” — kérdeztem, az arcát fürkészve. „Vagy azt, hogy miért épp veled történt… és hogy mi voltál azelőtt? Nem világos előttem, mit értesz azon, hogy hogyan. Úgy érted, hogyan történik, hogy alkalomadtán te is csinálhasd…”
„Még azt sem tudom, mi az, amiről beszélsz” — szólt Claudia kissé hűvösen. Teljesen felém fordult, és két kezét az arcomra tette. „Ölj velem ma éjjel” — suttogta olyan érzékien, mint egy szerető. „És mondj el nekem mindent, amit tudsz. Mik vagyunk mi? Miért nem vagyunk olyanok, mint ők?” Lenézett az utcára.
„Nem tudok válaszolni a kérdéseidre” — mondtam neki. Arca váratlanul eltorzult, mintha erőlködne, hogy hallja szavaimat a hirtelen támadt zajban. Majd megrázta a fejét. Én azonban folytattam. „Ugyanazokra a dolgokra vagyok kíváncsi, amikre te. Nem tudom. Hogy miképpen lettem vámpírrá, azt megmondom neked… Lestat tett azzá. De hogy voltaképpen hogyan, azt nem tudom.” Claudia feszült arckifejezése mit sem enyhült. A félelem első nyomait láttam arcán, vagy valami rosszabbat és mélyebbet, mint a félelem. „Claudia” — szóltam hozzá, kezemet a kezére téve és óvatosan megszorítva. „Lestat egyetlen okos dolgot mondott neked. Ne tedd fel ezeket a kérdéseket! Számtalan éve vagy társam a kutatásban, amely arra irányul, hogy minden lehetőt megtudjak az emberi életről és az emberi alkotásról. Ne légy társam ebben a másik sóvár keresésben. Ő nem tudja megadni nekünk a válaszokat. És én egyetlenegyet sem ismerek.”
Láttam, hogy nem tudja ezt elfogadni, de nem számítottam a görcsös elfordulásra, a heves mozdulatra, amellyel haját kezdte tépni, de mintha értelmetlen, ostoba mozdulatnak vélné, rögvest abbahagyta. Nyugtalansággal töltött el az a mozdulat. Felnézett az égre. Füstös volt és csillagtalan, a folyó felől gyorsan szálltak a felhők. Ajka hirtelen megremegett, mintha beleharapott volna, majd hozzám fordult, és, továbbra is suttogva, így szólt: „Akkor ő tett engem… ő csinálta… nem te!” Volt valami olyan félelmetes az arckifejezésében, hogy önkéntelenül elfordultam tőle. Aztán a kandallónál álltam, és egyetlen gyertyát meggyújtottam a hosszú tükör előtt. És ott hirtelen megpillantottam valamit, ami megdöbbentett: előtűnt a sötétségből, majd egyre inkább formát öltött, kezdetben olyan volt, mint egy visszataszító álarc, majd háromdimenziós valósággá vált — egy szétmállott koponya. Mereven néztem. Gyenge földszagot árasztott még, de lesikálták. „Miért nem felelsz?” — nógatott Claudia. Hallottam, amint kinyílik Lestat ajtaja. Elmegy, hogy nyomban öljön, vagy legalábbis zsákmány után nézzen. Én még nem mentem.
Hagytam, hogy a kora esti órák mindjobban telítődjenek békés nyugalommal, ahogyan én magam telítődtem mohó vágyakozással, míg a sóvárgás ereje olyan kényszerítő nem lett, hogy még teljesebben, még inkább vakon adtam át magam neki. Tisztán hallottam újra Claudia kérdését, harangszóként szállt a levegőben… és éreztem, miként kalapál a szívem. „Persze hogy ő tett engem vámpírrá! Hiszen maga is megmondta! De te rejtegetsz előttem valamit. Valamit, amire ő célozgat, mikor kérdezem. Azt mondja, hogy nélküled nem lett volna véghezvihető.”
Azon kaptam magam, hogy a koponyára bámulok, de közben hallom szavait, amelyek korbácsütésként zúdulnak rám, és arra kényszerítenek, hogy forduljak meg, és nézzek szembe a korbácsütésekkel. Nem is gondolatként, inkább jeges villanásként cikázott át agyamon, hogy nem marad most más belőlem, csak egy ilyen koponya. Hátrafordultam, és az utcáról beszűrődő fényben két sötét lángként világított Claudia szeme fehér arcában. Baba, akinek kegyetlenül kitépte valaki a szemét, és démoni tűzzel pótolta. Feléje indultam, nevét suttogtam, valamilyen gondolat formálódott ajkamon, azután elhalt, mentem felé, majd eltávolodtam tőle, kabátját, kalapját babráltam. Parányi kesztyűt láttam a padlón, villódzott a homályban, és egy pillanatig picike levágott fejnek hittem.