„Mi bajod van?…” Közelebb húzódott, és felnézett az arcomba. „Mi bánt mindig? Miért bámulsz így a koponyára, a kesztyűre?” Nyájasan kérdezte, de nem elég nyájasan. Egy kis számítás volt a hangjában és mérhetetlen közöny.
„Szükségem van rád” — szaladt ki a számon önkéntelenül. „Nem tudnám elviselni, hogy elveszítselek. Egyetlen társam vagy az örök életben.”
„De hát feltétlenül kell lenni másoknak is! Biztos, hogy nem mi vagyunk az egyetlen vámpírok a földön!” Saját egykori szavaim köszöntek most vissza, ahogy Claudia öntudatra ébredt, és feltolultak benne a kérdések. De nincs fájdalom, fordult meg agyamban. Csak sürgetés van, lélektelen sürgetés. Lepillantottam rá. „Nem vagy ugyanolyan, mint én?” Rám nézett.
„Hiszen te tanítottál mindenre, amit tudok.”
„Lestat tanított ölni.” Felemeltem a kesztyűt a földről. „Gyere, menjünk… menjünk el. El akarok menni hazulról…” Dadogtam, rá akartam erőltetni a kesztyűt. Felemeltem a nagy, fürtös hajtömeget, és óvatosan a kabátjára fektettem.
„Te tanítottál meg látni!” — mondta. „Te tanítottad meg nekem, mi az a vámpírszem” — tette hozzá. „Te tanítottál meg magamba szívni a világot, többre vágyni, mint…”
„A vámpírszemet sohasem értettem így” — mondtam neki. „Másként cseng, amikor te mondod…” Rángatni kezdett, azt akarta, hogy nézzek rá. „Gyerünk, mondtam, van valami, amit meg akarok mutatni…” Gyorsan végigmentem vele a folyosón, le a csigalépcsőn, át a sötét udvaron. De igazából éppúgy nem tudtam, mit kell megmutatnom neki, mint azt, hogy merre menjek. Csak annyit tudtam, hogy magasztos és végzetes ösztönöm diktálja, merre kell mennem.
Átrohantunk a kora esti városon. Most, hogy a felhők eloszlottak, halványlila volt az ég felettünk, a csillagok aprók, alig kivehetők, a levegő fülledt és még akkor is jó szagú, amikor a tágas kertekből szegényes, szűk utcák felé tartottunk, ahol kőrepedésekből bújnak elő a virágok, és az óriásira nőtt oleander vastag, viaszos, fehér és rózsaszín virágú szárakat hajt, akárcsak egy éktelen nagy dudva az üres telkeken. Hallottam a mellettem rohanó Claudia pattogó lépteit, egyszer sem kért, hogy lassítsam a tempót, és végül határtalanul türelmes arccal állt meg, és nézett fel rám, amikor egy sötét és szűk utcába értünk, ahol néhány meredek tetejű, régi francia ház maradt csak a spanyol homlokzatok között, ócska kis házak, vakolatuk lepattogzott a mállott téglákról. Vaktában rátaláltam most a házra, amelyről persze mindig tudtam, hol van, ám elkerültem, visszafordultam e sötét, megvilágítatlan sarok előtt, nem kívántam elmenni az alacsony ablak mellett, ahonnan először hallottam Claudia síró hangját. A ház csendes volt. Az idők során még mélyebbre süllyedt, meglazult ruhaszárító kötelek csüngtek összekötve a sikátor fölött, a gyom magasra nőtt a mélyen fekvő alapzat mellett, a két tetőablak betört üvegét ronggyal pótolták. Megérintettem az összetört ablaktáblákat. „Itt láttalak meg először” — szóltam hozzá, elszánva magam, hogy mindent elmondok neki, de magamon éreztem fagyos tekintetét, tartózkodó pillantását. „Hallottam, hogy sírsz. Bent voltál a szobában, édesanyáddal. Édesanyád már nem élt. Napok óta halott volt, és te nem tudtad. Belekapaszkodtál, nyöszörögtél… szánnivalóan sírtál, sápadt voltál, lázas, éhes. Próbáltad felkelteni őt a halálból, hozzábújtál, hogy melegedj, hozzábújtál, mert féltél. Közel volt már a reggel és…”
Kezemet a halántékomra szorítottam. „Kinyitottam az ablaktáblákat… és bementem a szobába. Szánalmat éreztem irántad. Sajnálatot. De… valami mást is.”
Láttam, hogy ajka elernyed, szeme kitágul. „Te… belőlem táplálkoztál?” — suttogta. „Az áldozatod voltam!”
„Igen, feleltem. Így történt.” Elviselhetetlenül feszült és fájdalmas volt e pillanat. Halálos némán állt a homályban, óriási szemei magukba szívták a fényt, a meleg levegő halk surranással emelkedett fel hirtelen. És ekkor megfordult. Hallottam cipője kopogását, amint futott. És futott. Futott. Megkövülten álltam, figyeltem, ahogy a hang egyre gyengébb lesz, s ekkor megfordultam, a félelem gyökeret vert, óriásira nőtt, leküzdhetetlenné vált bennem, és utánaszaladtam. Elképzelhetetlen volt, hogy ne fogjam el, ne érjem utol azonnal, és ne mondjam meg neki, hogy szeretem, hogy velem kell maradnia, hogy oltalmaznom kell, és minden másodperc, amíg a sötét utcán szaladtam utána, olyan volt, mintha apránként siklana el előlem; a szívem kalapált, kielégítetlenül, hevesen vert, lázongva a megerőltetés ellen. Hirtelen megtorpantam. Egy lámpa alatt állt, és szótlanul meresztette szemét, mintha nem ismerne. Két kezembe fogtam csöppnyi derekát, és a lámpa fényébe emeltem. Dúlt arccal vizsgálgatott, forgatta fejét, mintha nem akarna egyenesen rám nézni, mintha védekezne a rázúduló viszolygás ellen. „Megöltél” — suttogta. „Kioltottad az életemet.” „Igen” — feleltem, úgy fogva át testét, hogy érezzem a szívverését. „Vagy inkább próbáltam kioltani. Elszívni. De neked olyan volt a szíved, amilyennel még soha nem találkoztam, szív, amely egyre csak dobog, rendületlenül dobog, míg végül el kellett hogy engedjelek, el kellett hogy dobjalak magamtól, nehogy addig gyorsuljon a szívverésem, míg végül meghalok. Lestat volt, aki rajtakapott: az érzelmes, a bolond Louis egy aranyhajú gyermekből, szent ártatlanságból, egy kislányból lakomázik. Ő hozott vissza téged a kórházból, ahová elvittek. Fogalmam sem volt, milyen szándékkal tette, azon kívül, hogy kioktasson valódi mivoltomról. „Vedd birtokodba, végezz vele” — mondta. És engem újra elfogott a szenvedély utánad. Tudom, hogy most örökre elveszítettelek. Látom a szemeidben! Úgy nézel rám, ahogyan halandó emberekre nézel, a magasból, a tartózkodó, rideg önelégültség birodalmából, amit én nem tudok megérteni. De megtettem. Újra aljas és elviselhetetlen vágyat éreztem kalapáló szíved után, az arcocskád, a bőröd után. Rózsaszínű és illatos voltál, mint a halandó gyerekek, parányi sóval, porral fűszerezve. Megint a kezemben tartottalak, megint birtokoltalak. És mikor már azt hittem, hogy a szíved megöl engem, és én még csak nem is bánom, Lestat szétválasztott bennünket, és felvágva saját csuklóját, odanyújtotta neked, hogy igyál. És te ittál. Ittál és ittál, amíg csaknem az összes vérét kiszívtad, hogy már támolygott. De akkor te már vámpír voltál. És ugyanazon az éjszakán már emberi vért szívtál, mint teszed azóta is minden éjjel.” Claudia arca nem változott. Bőre olyan volt, mint elefántcsontszínű gyertyák viasza, csak a szemében volt élet. Nem maradt több mondanivalóm számára. Letettem a földre. „Én elvettem az életedet, fejeztem be. Ő visszaadta neked.”
„És itt az eredmény, szólt alig hallhatóan. Mindkettőtöket gyűlöllek.”
A vámpír elhallgatott.
— De miért mondta el neki? — kérdezte tiszteletteljes szünet után a fiú.
— Hogyan kerülhettem volna el? — pillantott fel kissé elképedve a vámpír. -Tudnia kellett. Mérlegelni a két dolgot, szembeállítani egymással. Nem úgy történt, hogy életereje teljében vette őt Lestat birtokba, mint ahogy velem tette. Én sújtottam le rá. Meghalt volna! Nem lett volna földi élet többé a számára. De mi a különbség? Hisz mindannyiunk számára csak évek kérdése a halál. Így hát amit ő, Claudia szemléletesebben látott akkor, az volt, amit minden ember tud: hogy a halál elkerülhetetlenül eljön, hacsak nem választjuk… ezt! — Széttárta két fehér kezét, és a tenyerébe nézett.