— És maga elvesztette őt? Elment?
— Elment? Ugyan hová ment volna? Hiszen apró kisgyerek volt. Ki nyújtott volna menedéket neki? Keresett volna valamilyen sírboltot, akár a mesebeli vámpír, amelyben férgekkel, hangyákkal fekszik együtt nappal, majd felkel, és kísértetként jár egyik vagy másik temetőbe vagy a környékére? De nem ezért maradt. Volt benne valami páratlanul hasonló vonás, valami egyedülállóan rokon jelleg velem. Ez egyébként Lestatban is megvolt. Nem tudtuk elviselni, hogy egyedül éljünk! Szükségünk volt a mi kis együttesünkre. Földi emberek vadona vett bennünket körül, puhatolózó, érzéketlen, elfogult halandóké, a halál eljegyzettjeié.
„Gyűlöletben összezárva” — mondta nekem később csendesen. A hideg kandalló mellett találtam rá, amint egy hosszú szárú levendula apró virágait szedegette. Annyira megkönnyebbültem, amikor ott láttam, hogy bármit megtettem, bármit elmondtam volna. És amikor halkan arra kért, hogy beszéljek el mindent, amit tudok, szíves örömest megtettem. Mert semmi más nem volt ahhoz a régi titokhoz mérhető, hogy az életére törtem. Beszámoltam neki magamról, ahogyan magának is elmondtam, hogyan jött el Lestat hozzám, és mi történt azon az éjszakán, amikor elhozta őt a kórházból. Claudia nem kérdezett semmit, és csak egyszer-egyszer pillantott fel a virágjáról. Amikor véget ért a történet, csak ültem, és újra azt a szörnyűséges koponyát néztem, hallgattam a virágok szirmainak halk zizegését a ruháján, és tompa fájdalmat éreztem fejemben, tagjaimban, ő pedig így szólt hozzám: „Nem vetlek meg!” Felocsúdtam. Lecsúszott a magas, kerek damasztpárnáról, és virágillattal borítva, szirmokkal kezében, odajött hozzám. „Ez halandó gyereknek az illata?” — suttogta. „Louis. Szerelmem.” Karomban tartottam, kicsiny keblébe rejtettem a fejem. Összenyomtam madárvékony vállát, kis keze a hajamban turkált, szorosan tartott, nyugtatott. „Halandó voltam számodra” — szólt, és amikor felemeltem a fejem, mosolyogni láttam, ám ellágyult ajka összezárult, és a következő pillanatban már elnézett mellettem, mint mikor alig hallható, de hallgatásra érdemes zenére figyel valaki. „Örök életű csókkal illettél” — mondta, nem nekem, hanem önmagának. „Vámpír mivoltodban szerettél.”
„Ember mivoltomban szeretlek, ha ugyan volt nekem valaha is ilyen” — feleltem.
„Ó igen” — mondta, még mindig merengve. „Igen, ez a te gyenge pontod, ezért volt olyan elkeseredett az arcod, amikor halandók módján azt mondtam, „gyűlöllek” és ezért nézel most így rám. Az emberi természet. De bennem nincs emberi természet. És semmiféle anyai holttestről meg hotelszobákról szóló történet nem tud emberi természettel felruházni. Semmi efféle nincs bennem. Szemed félelmet árul el, mikor ezt mondom. Ám egyazon nyelven beszélünk. Egyazon szenvedély van bennünk az igazság iránt. Ugyanaz az igény van meg bennem is, hogy az értelem tűjét egyenesen a szívbe szúrjam, mint csőrét a kolibri, amely olyan vadul és sebesen üt-vág, hogy a földi embereknek úgy rémlik, nincsenek is apró lábai, nem tud letelepedni, egyre csak keres-kutat, hogy csőrét új meg új szívekbe döfje. Inkább vagyok én a te vámpír-éned, mint te magad. És a hatvanöt éves álom most véget ért.”
A hatvanöt éves álom véget ért! — mondta, és én nem hittem, nem akartam elhinni, hogy tudja és pontosan érti is, amit mondott. Mert pontosan ennyi idő telt el az óta az éjszaka óta, amikor el akartam hagyni Lestatot, de nem sikerült, és beleszerettem őbelé, és megfeledkeztem nyüzsgő gondolataimról, szörnyűséges kérdéseimről. Most pedig ő nézett szembe a szörnyűséges kérdésekkel, és tudnia kellett a válaszokat. Lassan a szoba közepére jött, és maga köré szórta a levendula gyűrött szirmait. Eltörte és ajkához érintette a virág szárát. Majd amikor végighallgatta az egész történetet, így szólt: „Akkor hát ő tett engem… a te társaddá. Nincs az a lánc, ami képes lett volna ott tartani téged a magányban, ő pedig nem tudott neked semmit sem adni. Nekem sem ad semmit… Volt idő, amikor elragadónak találtam. Tetszett, ahogy jár, ahogy a kövezetet ütögeti sétabotjával, ahogyan a karjában himbált engem. A fesztelenség, amivel ölt, és amire nekem is kedvem támadt. De most már nem tartom elragadónak. Te sohasem tartottad. Mi ketten, te meg én, ide-oda rángatható bábui vagyunk csupán: te, aki gondot viselsz rá, én meg a te védelmező társad. Most már itt az ideje, hogy véget vessünk ennek, Louis.”
„Itt az ideje, hogy elhagyjuk.”
Olyan régen nem gondoltam erre, nem álmodoztam róla. Hozzászoktam Lestathoz, mint az élet egyik tartozékához. Elmosódott hangok keverékét véltem most hallani, ami azt jelentette, hogy belépett a kocsibejárón, és hamarosan a hátsó lépcsőhöz ér. Arra gondoltam, amit mindig éreztem hazaérkezése hallatán — meghatározhatatlan szorongást, meghatározhatatlan zavart. A gondolat, hogy örökre megszabadulok tőle, úgy futott át rajtam, mint elfeledett víz, mint hideg víz egymást követő hullámai. Felálltam, és odasúgtam Claudiának, hogy Lestat jön.
„Tudom” — mosolygott. „Hallottam, amikor befordult a túlsó sarkon.”
„Soha nem fogja hagyni, hogy elmenjünk” — suttogtam, bár felfogtam szavainak jelentőségét. Claudia vámpírérzéke éles volt, kifinomult. „Ha azt hiszed, hogy elenged bennünket, akkor nem ismered” — mondtam neki, megijedve magabiztosságától. „Nem fogja hagyni, hogy elmenjünk.” Mire ő, még mindig mosolyogva, így szólt:
„Ó…csakugyan?” Megegyeztünk, hogy terveket készítünk. Haladéktalanul. Másnap éjjel eljött az ügynököm, és miután a szokott módon kipanaszkodta magát, hogy egyetlen nyomorult gyertya világánál kell üzleti ügyeket intéznie, óceánjáró hajójegyre szóló rendelésemet vitte magával. Claudia és én az első elérhető hajóval Európába készültünk, tekintet nélkül arra, hogy melyik kikötőből kell indulnunk. Mindenekelőtt azonban egy fontos ládát kellett velünk együtt hajóra tenni, egy ládát, amelyet óvatosan kell házunkból elszállítani a nap folyamán, és nem a csomagraktárba, hanem a kabinunkba berakni a hajón. Hátravoltak még a Lestattal kapcsolatos intézkedések. Úgy terveztem, hogy ráhagyom több boltomnak és városi házamnak, valamint a Faubourg Marigny-ben működő kis építkezési vállalatnak a bérleti díját. Kész örömmel írtam alá mindezt. Meg akartam vásárolni szabadságunkat: meggyőzni Lestatot, hogy csak egy utazást teszünk, és ő továbbra is ugyanolyan módon élhet, amilyet megszokott, saját pénzzel fog rendelkezni, és semmiért nem kell hozzám fordulnia. Az elmúlt években anyagi függőségben tartottam. Mondanom sem kell, hogy úgy követelte a pénzt tőlem, mintha bankárja lettem volna, és olyan maró gúnnyal köszönte meg, amilyen csak gazdag szókészletéből telt. Gyűlölte függő helyzetét. Reméltem, hogy elterelem gyanúját, ha kapzsiságát kielégítem. És abban a meggyőződésben, hogy minden érzést leolvas arcomról, rettegésben éltem. Nem hittem, hogy módunkban lesz elmenekülni tőle. Megérti, mit jelent ez? Úgy tettem, mintha hinném, de nem hittem.
Claudia eközben kacérkodott a végzettel, egykedvű nyugalma, ahogy a vámpíros könyveit olvasta, vagy kérdéseket tett fel Lestatnak, a megsemmisülés érzésével töltött el. Lestat gúnyos kitörései nem zavarták őt, néha ugyanazt a kérdést újra meg újra, különböző módon tette fel, és gondosan mérlegelte a legcsekélyebb tájékoztatást is, ami Lestatnak akarata ellenére kicsúszott a száján. „Milyen vámpír tett azzá, aki vagy?” — kérdezte, fel sem pillantva könyvéből, és lehunyva tartotta szemét Lestat vad kirohanásai alatt. „Miért nem beszélsz soha róla?” — faggatta tovább, mintha meg sem hallaná az indulatos tiltakozást. Érzéketlenül hagyta Lestat ingerültsége.