„Mohók vagytok mind a ketten!” — jelentette ki másnap éjjel Lestat, mialatt a szoba közepén fel-alá járkált a sötétben, és bosszúszomjas pillantásokat vetett Claudiára, aki egy gyertyaláng fénykörében ült megszokott helyén, a szoba sarkában, könyvei halomban vették körül. „A halhatatlanság nem elég nektek! Nem, ti Isten ajándék lovának a fogát akarjátok nézni! Bárkinek felajánlhatnám odakinn az utcán, és repesne a szíve örömében…”
„A tied is repesett?” — kérdezte halkan, szinte mozdulatlan ajakkal Claudia.
„…de ti, ti az okát akarjátok tudni. Azt akarjátok, hogy vége legyen? Halált könnyebben tudok nektek adni, mint ahogy életet adtam!” Felém fordult, árnyékát rám vetette Claudia gyenge kis gyertyájának fénye. Fénykörbe vonta Lestat szőke haját, az arcát — a felvillanó pofacsontoktól eltekintve — sötéten hagyta. „Halált akarsz?”
„A tudás nem halál” — suttogta Claudia.
„Felelj! Halált akarsz?”
„És te mindezt csak úgy egyszerűen adod. Tőled származnak Élet és Halál” — mondta Claudia halkan, csúfolódva.
„Úgy bizony” — felelte Lestat. „Tőlem.”
„Semmit sem tudsz” — mondta neki Claudia komolyan, olyan halkan, hogy az utcáról beszűrődő legcsekélyebb zaj máris megszakította, magával sodorta szavait, úgyhogy, amint fejemet a szék támláján pihentetve ültem, önkéntelenül is erőlködnöm kellett, hogy halljam, mit mond. „És feltehető, hogy a vámpír, aki téged vámpírrá tett, az sem tudott semmit, és aki azt vámpírrá tette, az sem tudott semmit, és az előtte levő vámpír sem tudott semmit, és így megy ez tovább visszafelé: a semmiből születő semmi, míg a végén nincsen semmi. És nekünk azzal a tudással kell élnünk, hogy nincsen tudás.”
„Igen” — kiáltott fel Lestat hirtelen, kezeit széttárta, harag helyett valami más árnyalta a hangját.
Mindketten hallgattak. Lestat lassan megfordult, mintha olyan mozdulatot tettem volna, amitől megriadt, mintha felemelkedtem volna mögötte. Eszembe jutott, hogy így fordulnak meg az emberek, amikor magukon érzik leheletemet, és hirtelen rádöbbennek, hogy ahol teljes egyedüllétben hitték magukat… a rémítő gyanúnak ez a pillanata, mielőtt meglátják arcomat, és eláll a lélegzetük. Lestat most rám nézett, és alig lehetett látni ajka mozgását. Aztán megértettem. Félt. Lestat félt! Claudia ugyanazzal a higgadt pillantással nézett rá, semmiféle érzelmet, semmiféle gondolatot nem juttatva kifejezésre.
„Te mételyezted meg ezzel…” — szólt hozzám halkan Lestat. Hangos sercegéssel gyufát gyújtott, majd meggyújtotta a kandallópárkányon álló gyertyákat, leemelte a kormos lámpaernyőket, körbejárt a szobában, és annyi lángot lobbantott fel, hogy az egész szoba fénybe borult. Lestat a márványkandalló párkányának támasztva hátát, egyik fényről a másikra nézett, mintha e fények helyreállították volna némiképp a békét. „Elmegyek itthonról” — mondta.
Abban a pillanatban, ahogy az utcára ért, Claudia felkelt a helyéről, hirtelen megállt a szoba közepén, és kinyújtózott, vékony kis háta meghajlott, karjait, egészen a kicsiny öklökig, kiegyenesítette, fellendítette, egy pillanatra lehunyta a szemét, majd tágra nyitotta, mintha álomból ébresztené a szobát. Volt valami illetlen a mozdulataiban. A szoba, úgy tűnt, Lestat félelmétől vibrál, utolsó válaszától visszhangzik. Követelte Claudia figyelmét. Nyilván valamilyen önkéntelen mozdulatot tehettem, hogy elforduljak tőle, mert a székem karfájához jött, és erőteljesen a könyvemre szorította kezét, egy könyvre, amelyet órák óta nem olvastam.
„Gyere el velem. Igazad volt. Semmit sem tud. Nincs mit elmondania nekünk. Gondoltad valaha is komolyan, hogy van?” — kérdezte ugyanazon a vékony hangon. „Meg fogjuk találni a fajtánkbelieket” — tette hozzá. „Közép-Európában találjuk meg őket. Ott élnek akkora számban, hogy a róluk szóló történetek — kitaláltak és valódiak egyaránt — köteteket töltenek meg. Meggyőződésem, hogy onnan származnak a vámpírok mindannyian, ha egyáltalán származnak valahonnan. Túl soká maradtunk vele. Gyerünk el hazulról. Hadd tanítsa a test a szellemet.” Azt hiszem, reszkettem az örömtől, mikor e szavakat mondta: Hadd tanítsa a test a szellemet. „Tedd félre a könyveket és ölj” — suttogta. Követtem lefelé a lépcsőn, át az udvaron és egy szűk közön keresztül egy másik utcába. Kitárt karral fordult felém, hogy emeljem fel és vigyem, noha nyilvánvalóan nem volt fáradt, csak a fülem mellett akart lenni, belecsimpaszkodni a nyakamba. „Nem szóltam még Lestatnak a tervemről, a hajóútról, a pénzről” — közöltem Claudiával, s ahogy ott volt súlytalanul a karomban, ringva ütemes lépteimre, rádöbbentem, hogy van valami benne, amit nem értek. „Megölte a másik vámpírt” — szólt. „Ugyan. Miért mondod ezt?” — kérdeztem. De nem ez a kijelentés zavart meg, kavarta fel a lelkemet, mint nyugalomra vágyó kicsinyke tavat. Úgy éreztem, mintha lassan vinne valami felé, mintha lassú sétánknak a sötét utcán ő lenne a kormányosa. „Mert most már tudom” — jelentette ki fensőbbséggel. „A vámpír rabszolgává tette, és ő éppúgy nem akart rabszolga lenni, mint ahogy én nem akarok, így hát megölte. Megölte, mielőtt megtudta, amit megtudhatott volna, és rémületében belőled csinált rabszolgát. És azóta is a rabszolgája vagy.”
„Igazából sohasem…” — feleltem halkan. Éreztem, hogy arcát homlokomhoz szorítja. Bőre hideg volt, ölnie kellett. „Nem a rabszolgája. Inkább valamiféle lélektelen cinkosa” — vallottam be neki, és vallottam be magamnak. Éreztem, hogy az ölés lázas izgalma feltámad bennem, a görcsös éhség a gyomromban, beleimben, lüktet a halántékom — mintha összeszűkülnének az erek, és megkínzott véredények térképe lenne a testem.
„Nem, rabszolga lettél” — erősködött a maga nyugodt, egyszínű hangján, szinte hangosan gondolkodva; a szavak kinyilatkoztatások voltak, rejtélydarabkák. „És én mindkettőnket szabaddá teszem.” Megálltam. A keze szorított, nógatott. A székesegyház mellett húzódó hosszú, tágas sétányon mentünk végig a Jackson téri fények felé. A holdfényben ezüstösen csillogó víz folyt az út közepén, a csatornában.
„Meg fogom ölni” — szólt.
Mozdulatlanul álltam a sétány végén. Éreztem, hogy kicsúszik karomból, mintha kezem ügyetlen támogatása nélkül is el tudna szabadulni tőlem. Letettem a kövezetre. Nemet mondtam neki, fejemet ráztam. Az az érzésem támadt, amiről már beszéltem korábban, hogy a környező épületek — a Cabildo, a székesegyház, a teret szegélyező bérházak — mind selyemből vannak, hogy káprázat az egész; mindjárt megremegnek egy iszonyú szélviharban, majd tátongó szakadék nyílik a földben, ami maga a tiszta valóság. „Claudia!” — ziháltam, és elfordultam tőle.
„Miért ne lehetne megölni?” — kérdezte emelkedő, ezüstös s végül élessé váló hangon. Semmi hasznát nem veszem! Semmit nem kaphatok tőle! Amellett szenvedést okoz, amit nem vagyok hajlandó elviselni!”
„És ha ő venné ilyen kevés hasznát nekünk!” — mondtam. De az indulatos szavak hamisan csengtek. Reménytelenül hamisan. Már távolabb volt tőlem, eltökélten húzta ki kis vállát, gyorsan lépkedett, mint egy kislány, aki vasárnapi sétára indul a szüleivel és elöl akar menni, hogy azt hihessék, teljesen egyedül van. „Claudia!” — szóltam utána, és egy nagy lépéssel utolértem. A vékony kis derék után nyúltam, és éreztem, hogy teste megmerevedik, mintha vassá változna. „Claudia, nem ölheted meg!” — suttogtam. Hátrafelé ment, szökdécselve, kopogó léptekkel a kövezeten, és kiért a forgalmas utcára. Egyfogatú gördült el mellettünk, kitörő nevetéssel, lódobogással, fakerekek nyikorgásával töltve meg a levegőt. Az utca hirtelen elcsendesedett. Kinyújtottam a kezem Claudia után, de csak a Jackson téri kapunál értem utol, amint mindkét kezével a kovácsoltvas keresztrudakat markolja. Lehajoltam melléje. „Akármit érzel is, akármit mondsz is, nem gondolhatod komolyan, hogy megölöd” — mondtam neki.