— Claudiának nem sikerült, ugye? — kérdezte halkan a fiú.
— Maga mit gondol? — kérdezte a vámpír. Hátradőlt, fürkészve nézett a fiúra.
— Hogy Claudia… ahogyan maga mondta, elpusztult — felelte a fiú, s úgy rémlett, átérzi a szavakat, úgyhogy az elpusztult kimondása után nyelt egyet. — Így volt? — kérdezte.
— Nem hiszi, hogy végre tudta hajtani? — tudakolta a vámpír.
— De hiszen Lestat olyan erős, olyan hatalmas volt. Maga mondta, hogy nem is sejtette, mennyi erő, mennyi titok birtokában van. Hogyan lehetett Claudia egyáltalán biztos abban, hogy miként öli meg? Hogyan próbálkozott?
A vámpír soká nézett megfejthetetlen arckifejezéssel a fiúra, ám az elfordította tekintetét, mintha égő lámpák lennének a vámpír szemei. — Miért nem iszik a zsebében kikandikáló üvegből? — kérdezte a fiútól. — Az majd felmelegíti.
— Ó, az… — dadogta a fiú. — Majd fogok. Én csak…
A vámpír nevetett. — Úgy gondolta, nem lenne illendő? — kérdezte, és hirtelen mozdulattal a combjára ütött.
— Így igaz — vont vállat most már mosolyogva a fiú, és előhúzta kabátja zsebéből a kis palackot. lecsavarta az aranyszínű kupakot, és hörpintett. Kezében tartotta az üveget, és a vámpírra nézett.
— Nem kérek — mondta a vámpír, felemelt kézzel hárítva el a kínálást. Majd újra elkomolyodott az arca, és hátradőlve folytatta.
— Lestatnak volt egy muzsikus barátja a Dumaine utcában. Szólóhangversenyen találkoztunk vele madame LeClair lakásán, aki ugyancsak ebben az akkortájt rendkívül elegánsnak számító utcában lakott. Ez a madame LeClair, akivel Lestat időnként összejárt, egy közeli bérházban talált szobát a muzsikusnak, ahol Lestat gyakran felkereste. Említettem már, hogy elszórakozott áldozataival, barátságot kötött velük, bizalmat és szeretetet ébresztett bennük maga iránt, még szerette is őket, mielőtt végzett velük. Minden jel szerint ezzel a fiatal fiúval is jól elszórakozott, bár ez a barátság minden más hasonló és általam ismert kapcsolatánál hosszabb ideje tartott. A fiú jó zeneszerző volt, és Lestat gyakran hozta haza új műveinek kottáit, lejátszotta a dalokat a szalonban lévő zongorán. A fiú nagyon tehetséges volt, de tudni lehetett, hogy darabjai nem lesznek kelendőek, mert muzsikája túlontúl felkavarta a kedélyeket. Lestat pénzzel támogatta, estét este után vele töltött, nemegyszer olyan éttermekbe vitte, amilyeneket a fiú soha nem engedhetett volna meg magának, és az összes papírt és tollat ő vette neki, amire szüksége volt a komponáláshoz.
Ahogy mondtam, jóval tovább tartott mint Lestat bármely addigi barátsága. Nem tudnám megmondani, hogy meggyőződése ellenére tényleg megszeretett-e egy halandó embert, avagy különlegesen súlyos árulásra és kegyetlenségre készült. Több ízben közölte Claudiával és velem, hogy máris megy és megöli a fiút, de nem moccant. Én meg természetesen soha nem faggattam érzései felől, mert úgyis csak dühösen tiltakozott volna. Lestat, aki egy halandó varázsa alá került! Talán még a szalon bútorzatát is szétverte volna dühében.
Másnap éjjel — vagyis azt az éjjelt követően, amiről most beszámoltam — végképp az idegeimre ment, amikor kért, hogy menjek el vele a fiú lakására. Kifejezetten barátságos volt, olyan hangulat lepte éppen meg, amikor igényelte társaságomat. Az élvezet mindig ki tudta hozni ezt belőle. Megnézni egy jó darabot, tökéletes operaelőadást, balettet. Mindig azt akarta, hogy vele menjek. Ha nem tévedek, tizenötször láttam vele a Macbeth-et. Minden előadásra elmentünk, még a műkedvelőkére is, és Lestat nagy léptekkel rótta az utat hazafelé, elismételve a sorokat nekem, és kinyújtott ujjal a járókelőknek is odakiáltott: „Holnap, holnap, mindig csak holnap!”, míg csak ki nem kerülték, mint a részeget. De ez a féktelen jókedv orkánszerű volt, és mint ilyen, egy pillantás alatt többnyire véget is ért, csupán egy-két nyájas szó a részemről, afféle kijelentés, hogy kellemesnek találom a társaságát, és hónapokra vége volt az ilyen mulatságoknak. Sőt, akár évekre is. Most azonban ilyen hangulatban jött hozzám, és kért, hogy menjek vele a fiú lakására. Még attól sem riadt vissza a nagy sürgetés-unszolás közepette, hogy megszorítsa a karomat. Én pedig, mivel csupán Claudiára, a tett végrehajtójára, és a küszöbönálló katasztrófára tudtam gondolni, tompultan, dermedten, valamilyen szánalmas kifogást hoztam fel. Éreztem a fenyegető veszélyt, és csodálkoztam, hogy ő nem érzi, Végül felkapott egy könyvet a földről, és hozzám vágta. „Olvasd akkor az átkozott verseidet. Rohadj meg!” — kiáltotta, és egy ugrással kint termett.
Ez felkavart. El sem tudom mondani, mennyire. Azt szerettem volna, hogy hideg legyen, érzéketlen, halott. Úgy döntöttem, megkérem Claudiát, hogy mondjon le szándékáról. Erőtlennek és kétségbeejtően kimerültnek éreztem magam. De Claudia bezárva tartotta ajtaját, amíg el nem ment, és akkor is csak egy másodpercre pillantottam meg Lestat duruzsolása közben — csipkéből, szépségből szövődött látomásként surrant ki kabátjában, megint csak puffos ujjú ruhában, lila szalaggal mellén, fehér csipkeharisnyája előbukkant a kis köpeny szegélye alól, fehér cipője makulátlanul tiszta. Kifelé tartva hideg pillantást vetett rám.
Amikor később visszatértem, jóllakottan, és egy ideig nagyon is lustán ahhoz, hogy gondolataimtól háborgatni hagyjam magam, mindinkább éreztem, hogy ez az az éjszaka. Ma éjjel próbálja meg.
Képtelen vagyok megmondani, honnan tudtam. A lakásban történő dolgok nyugtalanítottak, riasztottak. Claudia a hátsó szalonban zárt ajtók mögött jött-ment. És úgy rémlett, hogy egy másik hangot vagy inkább suttogást is hallok ott. Claudia soha senkit nem hozott a lakásunkra, ezt egyébként egyikünk sem tette, csak Lestat, aki néha utcanőkkel állított be. De tudtam, hogy van ott valaki, noha semmiféle erős illatot vagy árulkodó hangokat nem érzékeltem. Később azonban étel-ital szaga szállt a levegőben. Krizantémok pompáztak ezüstvázában a zongorán, amelyek Claudia szerint halált jelentettek.
Megérkezett Lestat, alig hallhatóan dúdolt valamit, sétabotjával végigkopogtatta a csigalépcső korlátját. Lejött a nagy nappaliba, arca felhevült a gyilkolástól, ajka rózsaszínű volt. Kottáját a zongorára tette. „Megöltem, vagy nem öltem meg?” — Felém fordított ujjal szegezte nekem a kérdést. „Találd ki!”
„Nem ölted meg” — mondtam érzéketlenül. „Mert hívtál, hogy tartsak veled, azért viszont nem hívtál volna, hogy megoszd velem a zsákmányt.”
„És ha dühömben öltem meg, mert nem akartál velem jönni?” — folytatta, és felemelte a zongora fedelét. Tudtam, hogy így folytatja hajnalig. Felvillanyozódott. Néztem, amint ide-oda lapozgat a kottákban. Meg tud halni? — tűnődtem. Meg tud valóban halni? Claudia komolyan meg akarja ezt tenni? Volt egy pont, amikor be akartam menni Claudiához, és azt mondani, hogy hagyjunk fel mindennel, még a tervezett utazással is, és éljünk úgy, mint azelőtt. De úgy éreztem, hogy most már nincs visszaút. Attól a naptól kezdve, hogy kérdezni kezdte őt, ez — bárhogy végződjék is — elkerülhetetlen lett. Ólomsúlyt éreztem magamon, amely nem hagy elmozdulni a székről.
Lestat két akkordot leütött a zongorán. Óriási távolságot tudott átfogni a billentyűzeten, az emberi életben is kiváló zongorista lehetett volna. De érzés nélkül játszott, ő maga kívül maradt mindig a muzsikán, varázslatként, vámpírérzékeinek és akaratának virtuozitásaként csalogatta elő a zongorából. A zene nem rajta keresztül érkezett, nem a saját énjén keresztül szólaltatta meg. „Nos, megöltem?” — kérdezett újra.