„Nem, nem ölted meg” — ismételtem, jóllehet éppoly könnyen mondhattam volna az ellenkezőjét is. Minden figyelmem arra összpontosult, hogy arcom, mint egy álarc, ne áruljon el semmit.
„Igazad van. Nem öltem meg.” — mondta. „Izgalomba hoz, hogy a közelében vagyok, hogy újra és újra arra gondolok, hogy megölhetem, és meg is ölöm, de nem most. És azután otthagyom őt, és találok valakit, aki a lehető legjobban hasonlít rá. Ha fivérei lennének… bizony egytől egyig megölném őket. Rejtélyes láznak esne áldozatul a család, amely magát a vért is kiszárítja testükben!” — mondta, vásári kikiáltó hanghordozását utánozva. „Claudia a családokat kedveli. Ha már a családoknál tartunk, bizonyára hallottad, hogy a Freniere-ültetvény kísértet járta hely hírében áll. Nem tudnak felügyelőt tartani, a rabszolgák pedig elszöknek.”
Olyasvalami volt ez, amiről különösképp nem akartam hallani. Babette fiatalon, tébolyultan halt meg, ami végül pontot tett kóborlásaira Pointe du Lac romjai között. Erősködött, hogy ott látta az ördögöt, és meg kell találnia. Mendemondák, pletykák szövevényéből értesültem minderről. Aztán megérkezett a gyászjelentés. Régebben fontolgattam néha, hogy elmegyek hozzá, s megpróbálom valamiképp jóvátenni, amit elkövettem, máskor meg azt gondoltam, hogy ezek a sebek majdcsak maguktól is beforrnak, éjszakai gyilkolással telített új életemben pedig távol kerültem a ragaszkodó szeretettől, amelyet iránta, nővérem iránt vagy bármely földi halandó iránt éreztem. S végül már úgy néztem a tragédiát, ahogy erkélypáholyból szokás figyelni, meg-meghatódva időnként, de sohasem annyira, hogy az ember leugorjon, és csatlakozzék a színészekhez a színpadon.
„Ne beszélj Babette-ről” — kértem.
„Jól van. Egyébként az ültetvényről beszéltem. Nem róla. Róla! Imádottadról, kedvesedről.” Rám mosolygott. „Végül is minden a kedvem szerint történt, igaz? De most ifjú barátomról beszéltem neked, és hogy miképp…”
„Jobb lenne, ha muzsikálnál” — mondtam halkan, tapintatosan, de a lehető legmeggyőzőbben. Olykor hatni lehetett ezzel Lestatra. Ha megfelelő módon mondtam valamit, megtette, amit kértem. Most is így cselekedett: egy kis morgástól kísérve — mintha azt mondaná, „Te bolond!” — zongorázni kezdett. Hallottam, hogy a hátsó szalon ajtaja kinyílik, és Claudia lefelé lépked a nappaliba. „Ne gyere, Claudia!” -gondoltam-éreztem, „menj el, mielőtt mindannyian elpusztulunk!” Ám ő rendületlenül jött lefelé, míg az előszoba tükréhez nem ért. Hallottam, ahogy kinyitja a kis asztalfiókot, és a haját keféli. Virágillatot árasztott. Lassan megfordultam, hogy szemügyre vegyem, amikor megjelent az ajtóban. Most is tetőtől talpig fehérbe volt öltözve, és a zongora felé tartva, némán ment át a szőnyegen. A billentyűk mellett megállt, kezét összekulcsolta a zongora tetején, állát kezére hajtotta, és Lestatra szegezte a szemét.
Lestat arcéle kirajzolódott előttem, s mögötte Claudia feléje forduló arcocskáját láttam. „Most meg mi van?” — mordult rá Lestat, lapozott a kottában, és combjára ejtette két kezét. „Idegesítesz. Már a jelenléted is idegesít.” Szeme végigfutott a kotta lapján.
„Tényleg?” — kérdezte legbűbájosabb hangján Claudia.
„Igen. És hadd mondjak még valamit. Megismerkedtem valakivel, aki különb vámpír lenne nálad.” Elképedtem. De ő nem várt nógatásra, magától is mondta tovább. „Érted, mit akarok mondani?” — folytatta.
„Talán rám akarsz ijeszteni?” — kérdezte a lány.
„El vagy kényeztetve, mert egyetlen gyerek vagy.” — mondta Lestat. „Fivérre van szükséged. Vagy inkább nekem van fivérre szükségem. Meguntalak mindkettőtöket. Kapzsi, töprengő vámpírok vagytok, saját életeteket háborgatjátok. Elegem van belőle.”
„Úgy hiszem, benépesíthetnénk mi hárman vámpírokkal a világot” — szólt Claudia.
„Azt csak hiszed!” — vágta rá Lestat diadalittasan. „Azt hiszed, meg tudnátok csinálni? Gondolom, Louis elmondta neked, hogy történt ez, vagy hogy őszerinte hogyan történt. Neked nincs meg hozzá a hatalmad. Egyikőtöknek sincs” — tette hozzá.
Ez láthatóan megzavarta Claudiát. Valami, amivel nem számolt. Tűnődve nézett Lestatra. Láttam, hogy nem egészen hisz neki.
„És mi adta neked a hatalmat?” — kérdezte halkan, de nem minden gúnytól mentesen.
„Ez egyike azon dolgoknak, kedvesem, amiket alkalmasint sosem tudsz meg. Mert még Erebosznak is, amiben élünk, kell hogy legyen arisztokráciája.”
„Hazudozó vagy” — mondta Claudia, és kurtán felnevetett. „És ráadásul meghiúsítod a tervemet.”
„Tervedet?” — kérdezte Lestat.
„Azért jöttem, hogy békét kössek veled, még ha magad vagy is a megtestesült hazugság. Apám vagy. Békét akarok kötni veled. Szeretném, ha minden úgy lenne, ahogy eddig volt.”
Most Lestat volt az, aki nem hitt neki. Rám pillantott, majd Claudiára nézett. „Ez lehetséges. Csak hagyj fel a kérdéseiddel! És ne kövess! Ne kutass minden sikátorban más vámpírok után! Nincsenek más vámpírok! Itt élsz és itt maradsz!” Egy pillanatig zavartnak látszott, mintha a maga hangosabb szavától hökkent volna meg. „Én gondodat viselem. Nincs neked semmire sem szükséged.”
„Nem tudsz te semmit, azért irtózol a kérdéseimtől. Ez teljesen világos. Éljünk hát békében, mert másként nem élhetünk. Van egy ajándékom számodra.”
„Remélem, egy gyönyörű nő, olyan adottságokkal felruházva, amilyenek neked sohasem lesznek” — mondta Lestat, végigmérve Claudiát. A lány arca elváltozott ennek hallatán. Csaknem elvesztette önuralmát, amit még sohasem tapasztaltam nála. De aztán csak megrázta a fejét, kinyújtotta gömbölyű kis karját, és meghúzta kabátjának az ujját.
„Amit mondtam, komolyan gondoltam. Beleuntam a veled folytatott vitákba. A pokol nem más, mint gyűlölködés, örökös gyűlöletben együtt élő emberek világa. Nem vagyunk a pokolban. Bánom is én, elfogadod-e az ajándékot, vagy nem. Nem lényeges. Csak vessünk véget mindennek, mielőtt még Louis megundorodik, és itt hagy mindkettőnket.” Nógatta, hogy keljen fel a zongorától, lehajtotta a billentyűzet fedelét, megfordította őt a zongoraszéken, majd amikor Lestat már őt nézte, elindult az ajtó felé.
„Komolyan beszélsz? Ajándékot, azt mondod, hogy ajándékot hoztál?”
„Nem laktál jól. A színeden meg a szemeden látom. Ebben a napszakban sohasem fogyasztasz elegendő táplálékot. Tegyük fel, hogy egy különleges pillanattal tudlak megajándékozni. „Engedjétek hozzám a kisdedeket” — suttogta, és eltávozott. Lestat rám nézett. Hallgattam. Mintha kábítószert vettem volna be. Kíváncsiságot és gyanakvást láttam az arcán. Claudia után lement a hallba. És ekkor hosszú és döbbent nyögést hallatott, éhség és szenvedélyes vágy hiánytalan keverékének hangját.
Mire lassan az ajtóhoz értem, éppen a kanapé fölé hajolt. Két kisfiú feküdt ott, a puha bársonypárnák közé fészkelődve, olyan maradéktalanul átengedve magukat az alvásnak, amilyenre csak gyerekek képesek, rózsapiros szájuk nyitva volt, kerek kis arcocskájuk selymesen lágy. Bőrük nyirkos volt és fénylő, a sötétebbik fürtjei nedvesen tapadtak homlokához. Nyomorúságos, egyforma öltözékükről rögtön láttam, hogy árvák. És az utolsó falatig elpusztították a legfinomabb porcelánban feltálalt vacsorát. Az asztalterítő borpecsétes volt, és egy félig telt kis palack állt a zsíros tányérok és villák között. Ám olyan illat szállt a levegőben, amit nem kedveltem. Közelebb húzódtam, jobban akartam látni az alvó gyerekeket, és észrevettem, hogy torkuk csupasz, de sértetlen. Lestat a sokkal szebb, sötétebb bőrű fiú mellé ereszkedett le, akinek inkább egy székesegyház festett kupolájában lett volna a helye. Az alig hétéves fiú tökéletes szépsége egyik nem jellegét sem viselte magán — e szépség angyali volt. Lestat a fehér nyakra tette lágyan a kezét, majd az ezüstös ajkat tapintotta meg. Felsóhajtott, és sóhaja megint csak azzal az édesen fájdalmas várakozással volt tele. „Ó… Claudia” — sóhajtott. „Te túltettél önmagadon. Hol bukkantál rájuk?”