Valami úgy susogott most a sötétségben, mint a szél vagy a falevelek, de egyik sem volt. Láttam, hogy Claudia kihúzza magát, láttam fehér tenyere villanását, amint lassította lépteit. Most már tudtam, hogy víz kanyarog lassan le a hegyről, és a fekete fatörzsek közt előrepillantva holdfényes vízesést láttam a távolban, amint egy bugyborékoló tavacskába zuhan alá. Claudia körvonalai bukkantak fel a zuhatag előtt, nedves földből kihajtó csupasz gyökérbe kapaszkodott a víz mellett, majd máris kúszott felfelé a gazzal felvert sziklafalon, kis cipője himbálózott, hol a földbe mélyedt, hogy szilárdan tartsa őt, hol újra csak szabadon lógott. A víz hűs volt, jó szagú, tiszta lett a levegő körülötte, és egy pillanatra megpihentem. Semmi sem moccant körülöttem az erdőben. Füleltem, érzékszerveim zavartalanul szétválasztották a víz hangját a falevelek hangjától, de semmi más nem moccant. Ám ekkor mintha fagyos hideg dermesztette volna meg karomat, torkomat és végül arcomat, fokról fokra döbbentem rá, hogy túlontúl vigasztalan, túlontúl élettelen ez az éjszaka. Mintha még a madarak is kerülnék ezt a helyet, nemkülönben a megszámlálhatatlan teremtmény, melyeknek a patak partján kellene nyüzsögniük. De Claudia már fenn volt a szikla kiugró részén, lenyúlt a lámpásért, köpenye súrolta arcomat. Feladtam neki, s a fényben titokzatos kerubnak látszott, kezét nyújtotta felém, mintha apró termete ellenére fel tudna segíteni a párkányra. A következő pillanatban már újra együtt mentünk tovább, át a folyón, felfelé a hegyen. „Érzed?” — suttogtam. „Túl nagy a csend.”
Keze megszorította az enyémet, mint aki azt mondja: Nyugalom. A hegy meredekebb lett, ijesztő volt a csend. A fény peremére próbáltam szegezni tekintetemet, szemügyre véve minden újabb fatörzset, amint átviláglott előttünk a homályon. Valami mozdult, és én Claudia után nyúltam, s szinte durván rántottam magamhoz. De csak egy hüllő volt, egyetlen farokcsapással suhant el a levelek között, amelyek újra mozdulatlanságba merevedtek. Claudia hozzám bújt, körgallérom ráncai alatt erősen kiskabátomba kapaszkodott, úgy sürgetett, húzott magával, miközben körgallérom az ő köpenyének laza szövésű anyagára hullott.
A víz szaga hamarosan elenyészett, és amikor a hold egy pillanatra előbukkant, úgy láttam, hogy közvetlenül előttünk kettévált az erdő. Claudia erősen fogta a lámpást, és bezárta a fémnyílását. Odaléptem, hogy megakadályozzam ebben, kezünk birokra kelt egymással, de aztán így szólt hozzám csendesen: „Hunyd le egy pillanatra a szemed, és utána lassan nyisd ki. Ha így teszel, látni fogod.”
Borzongás futott végig rajtam, de engedelmeskedtem, és közben erősen fogtam a vállát. Ám amikor kinyitottam a szememet, a távoli fák mögött megpillantottam a kolostor alacsony, hosszú falait és a masszív torony magas, négyszögletes tetejét. Még távolabb egy hatalmas fekete völgy fölött csillogtak a hegyek havas csúcsai. „Gyere” — szólt Claudia, „gyere nyugodtan, mintha súlytalan lenne a tested.” Tétovázás nélkül elindult a falak felé, bármi felé, ami ott rejtőzve ránk leshetett.
Pillanatokon belül megtaláltuk a nyílást, amely beereszt majd bennünket, a tág nyílást, amely még feketébb volt, mint a falak körülötte, kúszónövények vonták be körös-körül a szélét, mintha helyükön akarnák tartani a köveket. A kövek csípősen nyirkos szagával orromban pillantottam fel az egykori tetőzet fölé, és a felhősávokon túl csillagok bágyadt fényét láttam. Pompás lépcsősor vezetett kanyarogva fel, egészen a völgyre néző keskeny ablakokig. Az első lépcsősor alatt előbukkant a homályból a hatalmas, a kolostor még megmaradt szobái felé vezető sötét ajtónyílás.
Claudia mozdulatlanságba merevedett, mintha ő is kővé vált volna. Selymes haja sem rebbent. Hallgatózott. Aztán vele együtt én is hallgatóztam. Csak a szél zúgott halkan körülöttünk. Lassan, megfontoltam indult el, lába hegyével lépésről lépésre szabaddá tette a törmeléktől a nedves utat. Lapos követ pillantottam meg, üresen kongott, ahogy Claudia megérintette lábával. Azután láttam már azt is, milyen széles, és hogy a távolabbi sarka kissé kiemelkedik. Egy kép merült fel bennem rettentő élesen: a falubeli férfiak és nők nagy csapata, amint körülállják a sírkövet, és hatalmas emelőrúddal kiemelik. Claudia a lépcsőkre emelte szemét, majd alatta, a málladozó ajtónyíláson állapodott meg tekintete. A holdfény egy pillanatra bevilágított a magas ablakon. Claudia hirtelen, nesztelenül mellém lépett. „Hallod?” — suttogta. „Figyelj csak!”
Olyan halk hang volt, hogy emberi halandó nem hallotta volna. Nem a romok felől jött. Messziről érkezett, nem a hosszú, kanyargós út felől, ahol mi kapaszkodtunk fel a hegyoldalra, hanem máshonnan, a hegygerincen keresztül, egyenesen a falu felől. Még csak zörgés volt, távoli, de szüntelen recsegés, majd lassan lépések hangja lett felismerhető. Claudia keze megfeszült a kezemen, majd enyhe szorítással a lépcsőfeljáró alá irányított szótlanul. Láttam, hogy ruhájának redői kissé felemelkednek a köpeny széle alatt. A dobogás hangosabb lett, és észrevettem, hogy minden dobbanást halk csosszanás követ, bárki is közeledett, az egyik lábát lassan vonszolta a földön. Bicegő léptek voltak, és egyre közelebbről hallatszottak a süvítő szélben. Szívem gyorsan vert, halántékomon megfeszültek az erek, remegés futott át végtagjaimon, éreztem, hogy az ing hozzám tapad, hogy a gallér feszesen fog körül, még a gombok súrlódását is érzékeltem a köpenyemen.
Gyenge szagot hozott a szél. Vér szaga volt, amely akaratom ellenére felidézte bennem az emberi vér melegen édes illatát, a csorduló, ömlő vérét, s ekkor emberi hús szagát is éreztem, és a lábdobogással egy ütemben érdes-rekedtes lélegzést hallottam. De egy erőtlen, másik hang is társult ehhez, összevegyült vele, amint a lábak mind közelebb értek a falhoz -egy másik teremtmény erőlködő, akadozó lélegzete. És a szívét is hallottam ennek a lénynek — szabálytalanul vert, rémítően zakatolt, ám alatta egy másik szív volt, kitartóan, egyenletesen dobogó szív vert egyre hangosabban, erős szív, akár az enyém! S ekkor a hepehupás hasadékban, amelyen mi is átjöttünk, megpillantottam őt.
Hatalmas válla tűnt elsőként elő, hosszú, szabadon mozgó kéz és kar, görbe ujjak, s ekkor megpillantottam a fejét. Vállán átvetve cipelt egy testet. A szétmállott ajtónyílásban kiegyenesedett, másik vállára tette át a testet, és egyenesen felénk meresztette szemét a sötétben. Minden izmom megacélozódott, ahogy ránéztem, és láttam, hogy fejének körvonala kirajzolódik az égbolt előterében. Arcából azonban semmi sem volt látható, mindössze a szeme csillant meg halványan — akár egy üvegdarabka — a rávillanó holdfényben. Azután a gombjain csillant meg a hold fénye, és hallottam, ahogy megzörrentek, amint újra szabadon lengett a karja, és egyik hosszú lábát behajlította, amint előrebaktatott, be a toronyba, egyenesen felénk.
Erősen fogtam Claudiát, készenlétben, hogy őt magam mögé toljam, s a jövevény elé lépjek. Ám ekkor meghökkenve észleltem, hogy csak én látom őt, ő nem lát engem. csak vonszolja magát a test súlya alatt, amit a kolostorajtó felé cipelt. Lehajtott fejét világította most meg a holdfény, a görnyedt válláig érő hullámos fekete hajtömeget és bő fekete kabátujját. Ami öltözetét illeti, a kabátjának szárnya csúnyán elszakadt, az ujján meg végig felfeslett a varrás. Rémlett, hogy vállának csupasz bőrét is látom. Az ember, akit karjában cipelt, megmoccant, és szánalmasan nyöszörgött. Ő pedig egy pillanatra megállt, és úgy tűnt, megsimogatja áldozatát. E pillanatban előreléptem a faltól, és feléje mentem.