Egyetlen szó sem hagyta el ajkamat. Nem tudtam mit mondani. Némán odaálltam elé a holdfényben, mire ő hirtelen mozdulattal felkapta fejét, és így megláthattam a szemét.
Egy teljes pillanatig nézett rám, fény gyúlt ki szemében, és elővillant az állati tépőfogra emlékeztető két hatalmas szemfog, hosszú fojtott kiáltás tört fel torka mélyéből, s egy pillanatig azt hittem, én kiáltok. Az ember a kövekre zuhant, remegő nyögés hagyta el ajkát. A vámpír rám támadt, újra felhangzott a fojtott kiáltás, bűzös lehelet csapta meg orromat, és a karomszerű ujjak egyenesen köpenyem szőrméjébe vájtak. Hátraestem, fejem a falnak ütődött, két kézzel megragadtam a fejét, azt az összegubancolódott mocsoktömeget markolászva, ami a haja volt. Kabátjának átnedvesedett, szétmálló szövete kezem szorításától azonmód szétszakadt, de a kar, amely lefogva tartott, erős volt, mint a vas, és ahogy küszködve próbáltam hátrahúzni a fejemet, két hatalmas vámpírfoga már a torkomhoz ért. Claudia felsikoltott mögötte. Jókora ütést mért a fejére, amitől egy pillanatra megdermedt, és ekkor újabb ütés sújtott le rá. Megfordult, hogy rávesse magát a támadóra, és ekkor a tőlem telhető legnagyobb erővel az arcába vágtam. Claudia villámgyorsan elugrott előle, de közben megdobta egy kővel, én meg teljes súlyommal rávetettem magam, és éreztem, hogy nyomorék lába megroppant. Ököllel vertem a fejét, gyökerestül téptem ki ujjaimmal förtelmes haját; ő meg szörnyűséges vámpírfogaival felém kapott, kezével karmolt-marcangolt. Feldöntöttük egymást, ide-oda gurultunk a földön, majd újra leszorítottam, és a holdfény most teljesen megvilágította ábrázatát. És ekkor, eszeveszett, görcsös zihálásom közepette ébredtem rá, hogy mit is tartok voltaképp a kezemben. Két szörnyűséges, óriási szem türemkedett ki a csupasz szemgödrükből, két förtelmes kis lyuk volt az orr helyén, kérges, bűzös húscafat fogta csak körül a koponyáját, és a testét borító foszladozó, förtelmes rongyokat vastagon fedte a föld meg iszap s átitatta a vér. Értelem nélküli, élő hulla volt, amellyel viaskodtam. Semmi több.
Hegyes kő zuhant a homlokára, és vastag sugárban tört elő két szeme között a vér. Nem adta fel a harcot, de egy újabb kődarab akkora erővel zuhant rá, hogy hallottam, mint zúzza darabokra a csontokat. Vér szivárgott az összetapadt haj alól, és beivódott a kövekbe, a fűbe. A mellkas dobogott még alattam, de a két kar megvonaglott, és többet nem mozdult. Felálltam, torkom összeszorult, sajgott, szívem kalapált, testem minden porcikája fájt. Egy pillanatig úgy rémlett, mintha megbillenne a nagy torony. A fal mellé dőltem, néztem azt a valamit, fülemben lüktetett a vér. Lassanként rájöttem, hogy Claudia a hulla mellkasán térdel, és behatóan vizsgálja a hajtömeget és a csontot, amely a koponyája volt. A csontszilánkokat, csontdarabkákat szétszórta. Rátaláltunk az európai vámpírra, az Óvilág teremtményére. Halott volt.
Sokáig feküdtem a széles lépcsőn, vastagon borította a föld, de csak azt éreztem, milyen hűvös az arcom, és néztem a hullát. Claudia a lábánál állt, mindkét keze erőtlenül csüngött le oldalán. Egy pillanatig lehunyta szemét, amitől csöppnyi holdsütötte fehér szoborrá vált az arca. Majd nagyon lassan himbálózni kezdett a teste. „Claudia” — szóltam hozzá. Egyszeribe felocsúdott, de olyan komor volt, amilyennek ritkán láttam. Rámutatott az emberi lényre, aki messze, a torony túloldalán feküdt a fal mellett, a füvön. Még most sem mozdult, de tudtam, hogy nem halt meg. Teljesen megfeledkeztem róla, egész testem fájt, érzékeimet eltompította a vérző holttest bűze. De most láttam az embert. Megvilágosodott előttem milyen sors vár rá, de mit sem törődtem vele. Tudtam, hogy legfeljebb egy óra van még hátra az éjszakából.
„Mozog” — szólt Claudia. Megpróbáltam felkelni a lépcsőről. Jobb, ha nem ébred fel, jobb, ha soha többé nem ébred fel, akartam mondani, de Claudia elindult felé, közönyösen megkerülve a halottat, amely kis híján mindkettőnket megölt. Claudia hátát láttam és az előtte vonagló embert. Hogy milyen látványra számítottam, amikor közelebb húzódtam, nem tudom: milyen riadt paraszt vagy birtokos gazda képére, milyen szerencsétlen fickóéra, akinek látnia kellett e lény ábrázatát, aki őt idehozta. Egy pillanatig nem is jöttem rá, ki az, aki ott fekszik, hogy Morgan fekszik ott, sápadt arccal a holdfényben. Vámpírfog nyomaival a torkán, és kék szemével meredten néz maga elé.
Hirtelen kitágult ez a szem, amint melléje húzódtam. „Louis!” — suttogta döbbenten, ajka mozgott, mintha szavakat próbálna formálni, de nem képes rá. ,,Louis…” — mondta megint és láttam, hogy mosolyog. Érdes, reszelős hang tört fel a torkából, amint küszködve feltérdelt, és felém nyújtotta kezét. Eltorzult, fehér arca megfeszült, amint a hang elhalt a torkában; reménytelenül bólogatott, vörös haja lazán, kócosan hullott a szemébe. Megfordultam, és elfutottam tőle. Claudia megragadta a karomat. „Nem látod az ég színét?” — sziszegte. Mögötte Morgan előrezuhant a kezére. „Louis!” — kiáltott fel újra, és fény csillogott a szemében. Úgy tűnt, nem látja a romokat, nem lát semmit, csak azt az egyetlen arcot, amelyet felismert, és az az egyetlen szó hangzott el újra meg újra a szájából. Felemelte a kezét, amely csupa vér volt, s én nemcsak láttam a vért, éreztem is a szagát. És Claudia is érezte.
Sietve leereszkedett Morgan mellé, lenyomta a kövekre, fehér ujjai a férfi vörös hajában matattak. Morgan próbálta felemelni a fejét. Kinyújtott kezei keretet alkottak Claudia arca körül, majd váratlanul simogatni kezdte a szőke gyerekfürtöket. Claudia ekkor Morganba mélyesztette fogait, és a férfi mindkét keze tehetetlenül lehanyatlott.
Az erdő szélén jártam, amikor Claudia utolért. „Menj, igyál belőle te is!” — rendelkezett. Éreztem a vérszagot az ajkán, láttam kiforrósodott arcát. Csuklója szinte perzselte az enyémet, de én nem mozdultam. „Figyelj rám, Louis!” — mondta dühös kétségbeeséssel. „Temiattad hagytam ott, de már haldoklik… nincs idő.”
Karomba kaptam, és elindultam a lefelé vezető hosszú úton. Nem volt már szükség óvatosságra, nem kellett lopakodni, nem várt bennünket természetfölötti házigazda. Kelet-Európa titkainak ajtaja bezárult előttünk. Próbáltam átvergődni a sötétségen, és elérni az utat. „Hallgass meg, kérlek!” — kiáltott Claudia. Dacolva vele, továbbmentem, mire ő kabátomat, hajamat cibálta. „Látod az eget, ugye?” — kérdezte szemrehányón.
Zokogva bújt keblemre, amikor átgázoltam a jéghideg patakon, és a lámpás után kutatva, hanyatt-homlok rohantam le az útra.
Sötétkék volt az ég, amikor rátaláltam a kocsira. „Add ide a feszületet!” — kiáltottam Claudiának, ostoromat pattogtatva. „Egyetlen hely van, ahová mehetünk.” A kanyarodó kocsi himbálása hozzám lódította Claudiát, és útnak indultunk a falu felé.
Borzongató érzés fogott el a sötétbarna fák között felszálló ködfátyol láttán. Frissítően hideg volt a levegő, a madarak már rázendítettek. Mintha már kelne a nap. De én mit sem törődtem vele. Tudtam, hogy nem kel még fel, van még időnk. Csodálatosan megnyugtató érzés volt. Megannyi zúzódás, horzsolás égette a bőrömet, fájt a gyomrom az éhségtől, de fejemet bámulatosan könnyűnek éreztem, míg csak meg nem láttam a fogadó szürke tömbjét és a templom tornyát. Túlontúl világosak voltak. És odafenn gyorsan halványultak a csillagok.
A következő pillanatban már a fogadó ajtaját döngettem. Amint kinyílt, szorosan arcom köré vontam csuklyámat, Claudiát meg a köpenyem mögé bújtattam. „Falujuk megszabadult a vámpírtól!” — mondtam az asszonynak, aki döbbentem meredt rám. Kezemben szorongattam a feszületet, amit ő adott nekem. „Hála legyen Istennek, ő már halott. Maradványai a toronyban találhatók. Közölje ezt azonnal a többiekkel.” És benyomultam mellette a fogadóba.