„Igen, és ennek véget kell vetni. Most kezdek rájönni, hogy elejétől fogva rosszul csináltuk. Ki kell hagynunk Bécset. Saját nyelvünkre, saját népünkre van szükségünk. Egyenesen Párizsba akarok menni.”
HARMADIK RÉSZ
Párizsnak már a neve is mámoros örömmel töltött el, rendkívüli érzés volt ez, olyan megkönnyebbülés, amely egészen közel van a boldogsághoz, s én nemcsak attól képedtem el, hogy képes vagyok ilyet érezni, hanem attól is, hogy már-már teljesen elfelejtettem.
Kíváncsi vagyok, érti-e, hogy ez mit jelentett. Szavaim nem képesek érzékeltetni, mert amit Párizs számomra most jelent, az nagyon különbözik attól, amit akkoriban, azokban a napokban, órákban jelentett, és még ma is, ha rágondolok, a boldogsághoz közel álló érzés tölt el. És most több okom van, mint valaha, kimondani: a boldogságot én nem ismerhetem meg soha, és soha nem leszek érdemes rá, hogy megismerjem. Nem vagyok túlzott mértékben a boldogság szerelmese. De Párizs neve efféle érzést kelt bennem.
Az emberi szépség gyakran fájdalmat vált ki bennem, az emberi nagyság pedig azzal a sóvárgással tölt el, amely olyan reménytelenül gyötört a Földközi-tengeren. Párizs viszont — Párizs a keblére ölelt, úgyhogy teljesen megfeledkeztem magamról. Megfeledkeztem arról a kárhozott, hajszolt, természetfölötti lényről, aki rajong az emberi bőrért, az emberi öltözékért. Párizs elárasztott, fölemelt, megjutalmazott; bőségesebben, mint bármilyen ígéret.
Először is meg kell értenie, hogy Párizs New Orleans szülőanyja volt: ő adta New Orleans-nak az életét, első lakóit, és mindig is ő volt New Orleans példaképe. De New Orleans, bár szép és eleven volt, mindig iszonyúan törékenynek tűnt. Volt valami örök vadság, primitívség benne, valami, ami belülről és kívülről egyaránt fenyegette az egzotikus és kifinomult életet. A faburkolatú utcák minden hüvelykjét, a zsúfolt spanyol házak minden tégláját abból a kietlen vadonból szerezték be, amely öröktől fogva körülvette a várost, készen rá, hogy elnyelje. Forgószél, árvíz, malária, pestis, no meg Louisiana párás éghajlata fáradhatatlan munkálkodott minden deszkapalánkon, minden kőhomlokzaton, úgyhogy New Orleans szűnni nem akaró álomnak tűnt buzgó, törekvő lakóinak képzeletében — álomnak, amelyet egy rendíthetetlen, ámbár öntudatlan közakarat óvott a pusztulástól.
Párizs viszont külön világ volt, egész és önmagában teljes világ, amelyet a történelem mélyített és alakított; torony magasságú épületeivel, masszív katedrálisaival, impozáns sugárútjaival, ódon, kanyargós, középkori utcáival olyan hatalmasnak és elpusztíthatatlannak látszott a harmadik napóleoni korszakban, mint a természet maga. Mindent felölelt ő és boszorkányosan bohém népe, elárasztva a képtárakat, színházakat, kávéházakat — lángelméket, — szentséget, filozófiát és háborút, frivolságot és a legnemesebb művészetet hozva létre. Azt lehetett volna hinni, hogy ha rajta kívül az egész világ sötétségbe merül, minden, ami finom, ami szép, ami lényeges, az Párizsban a legpompásabb virágba borulhat. Még a fenséges fák is, amelyek pazar sátrat borítottak az utcák fölé, összhangban voltak Párizzsal — nem is beszélve a szépséges és tartózkodó Szajna hullámairól, amint átkígyózott a város szívén, úgyhogy a föld is, amelyet annyi vér és eszme formált, itt nem volt többé föld — Párizzsá lett.
Újjáéledtünk. Szerelmesek voltunk, és a kelet-európai kóborlás csüggesztő éjszakái után teljes mértékben beletörődtem, hogy Claudia a Kapucinus bulváron álló Saint-Gabriel Szállóba költöztetett be bennünket. Úgy hírlett, ez Európa egyik legnagyobb hotelje, hatalmas szobái mellett eltörpült a mi városi házunk emléke, ám ugyanakkor pompája, kényelme felidézte bennünk a régi otthont. Az egyik legelegánsabb lakosztályt kaptuk. Ablakaink a gázvilágítású sugárútra néztek, ahol kora este sétálóktól nyüzsögtek az aszfaltozott gyalogjárók, és végtelen kocsisorok haladtak el pazarul öltözött hölgyeket és gavallérjaikat szállítva az Operába, az Opera Comique-ba, a balettelőadásokra, színházakba, bálokba és fogadásokra, véget nem érő áradatban a Tuilériákon.
Claudia kedvesen és logikusan fejtette ki nekem költekezése indokait, de láttam, bosszantja, hogy mindent rajtam keresztül kell megrendelnie — fárasztó volt ez számára. A szálloda, mondta, teljes szabadságot biztosít, éjszakai elfoglaltságunk észrevétlen marad az európai turisták állandó nyüzsgésében, lakosztályunkat kifogástalanul rendben tartja az ismeretlen személyzet, míg a hatalmas ár, amit fizetünk, az elkülönülés lehetőségét és biztonságunkat garantálja. De ennél többről volt itt szó. A vásárlás a hóbortjává, a szenvedélyévé vált.
„Ez az én világom” — fejtegette, miközben kis bársonyszéken ülve a nyitott erkélyajtó mellett kétüléses hintók hosszú sorát figyelte, amint egymás után megállnak a hotelbejárat előtt. „Enyém kell hogy legyen, akarom” — mondta, mintha magában beszélne. És úgy volt, ahogyan akarta: pompázatos rózsaszínű és arany tapéta, damaszt- és bársonyhuzatú bútorok tömege, hímzett párnák és selyemholmik a mennyezetes ágyon. Több tucat rózsa került naponta a márvány kandallópárkányra és az intarziás asztalokra, zsúfolásig megtöltötte öltözőszobájának függönyös falmélyedését, végtelen tömegben verődött vissza a rézsútosan álló tükörben. És végül az erkélyt is valóságos kamélia- és páfrányerdővel töltötte meg. „Hiányoznak nekem a virágok” — merengett — „mindennél jobban hiányoznak.” Ezeket kereste a festményeken is, amelyeket üzletekből és galériákból hoztunk haza, csodálatos vásznakat, amilyeneket sohasem láttam New Orleansban — a klasszikus stílusban festett élethű csokroktól, amelyek csábítanak, hogy érintsük meg a háromdimenziójú asztalra hulló szirmokat, egy új, zavarba ejtő stílusig, amelyeken akkora erővel lángolnak a színek, hogy megsemmisítenek minden vonalat, s minden bizonytalanná válik, mint a delíriumot közvetlenül megelőző víziókban, amikor megelevenednek a virágok, s lobognak, mint a gyertyaláng.
Otthon éreztem itt magam, és megint csak felhagytam az éteri egyszerűségről szőtt álmaimmal Claudia szeretetteljes ragaszkodása kedvéért. Illatos volt itt a levegő, akárcsak egykori udvarunkban, a Royale utcán, és minden elevenen csillogott a gázvilágítás elképesztően pazar fényében, amely még a gazdagon díszített magas mennyezeteket is megfosztotta az árnyékoktól. A fény végigsuhant az aranyozott kacskaringókon, fel-felvillódzott a csillárok cirádáin. Sötétség nem létezett. Vámpírok nem léteztek.
Jóllehet azon voltam, hogy folytassam kutatásomat, jólesett arra gondolni, hogy apa és lánya egy órát a kétkerekű kocsiban tölt, és a civilizált luxusvilágból a Szajna partjára hajt, átmegy a hídon a Latin negyedbe, hogy annak sötét, szűk utcáin áldozat helyett ezúttal a történelem után nyomozzon. Majd visszatértünk a tiktakoló órához, a vörösréz kandallóbakhoz és az asztalra kirakott kártyákhoz. Verskötetek, színházi műsorfüzetek és körös-körül a hatalmas szálloda halk zümmögése, távoli hegedűszó, egy nő pergő, élénk hangja, amelybe hajkefe surrogása vegyül és egy férfi, odafenn a legfelső emeleten, újra meg újra elismétli az éjszakai levegőnek: “Értem, most kezdem, most kezdem érteni…”
„Elégedett vagy?” — kérdezte Claudia, talán csak azért, hogy lássam: nem feledkezett meg rólam, mostanában ugyanis órákig hallgatott, és szó sem esett vámpírokról. De valami nem volt rendben. A derűs nyugalmat, elmélkedést, emlékezést tépelődés, lappangó elégedetlenség váltotta fel. S noha ez eltűnt a szeméből, amikor szóltam vagy válaszoltam neki, az indulat, úgy rémlett, ott bujkál közvetlenül a felszín alatt. „Tudod te jól, hogy én mit szeretnék” — feleltem, makacsul azzal áltatva magam, hogy az én akaratom is számít. „Kis padlásszobát a Sorbonne közelében, elég közel a Szent Mihály útja zsivajához, és elég messze innen. De leginkább azt szeretném, amit te szeretnél.” Láttam, hogy felélénkül, de elnézett mellettem, mintha azt mondaná: „Az úgyis reménytelen, ne húzódj hát túl közel, ne kérdezd tőlem, amit én kérdek tőled, hogy elégedett vagyok-e.”