Túl világos, túl éles az emlékezetem. Az emlékek élének le kell kopni, hogy enyhüljön a megoldatlan dolgok fájdalma. Mint medalionba zárt képek, oly közel van a szívemhez megannyi emlék, de szörnyű képek ezek, egyetlen művész vagy fényképezőgép sem örökítené meg soha. Újra meg újra látom Claudiát a zongora mellett azon az utolsó éjszakán, amikor Lestat zongorázott, már a halálra készülve, látom az arcát Lestat gúnyolódása közepette, a fintort, ami azonnal álarccá változott. Lestat életben maradhatott volna, ha jobban figyel rá. Persze az sem biztos, hogy egyáltalán meghalt.
Valami felgyülemlett Claudiában, ami lassan tárult csak fel a világ legkelletlenebb szemtanúja előtt. Új szenvedély támadt fel benne, olyan gyűrűk és karkötők iránt, amilyet gyerekek nem viselnek. Fesztelenül járt-kelt, kihúzva magát ami nem jellemző gyerekek mozgására, mindenféle kis divatáruboltokba tért be, és parancsolón bökött rá ujjával parfümre vagy kesztyűre, amit maga fizetett ki. Mindig ott voltam a közelében, és mindig kényelmetlenül éreztem magam, nem azért, mert bármitől is féltem ebben a nagy városban, hanem mert féltettem őt. Áldozatai számára mindig az „eltévedt gyerek”, az „árva” volt, de most megváltozott, volt benne valami erkölcstelen és megbotránkoztató, és éppen ezzel csábította magához áldozatait. De ez gyakran titokban zajlott le, egy óra hosszat egyedül maradtam, és a Notre-Dame díszes épülettömbje körül sétáltam, vagy valamelyik park szélén ültem a kocsiban.
És azután egy éjjel, amikor a szálloda lakosztályának luxuságyán arra ébredtem, hogy a könyvem kényelmetlenül alámszorult, észrevettem, hogy nincs otthon. A személyzetet nem mertem megkérdezni, hogy látták-e. Az volt a szokásunk, hogy a közelükbe érve eltűnünk — névtelenek voltunk. Átkutattam a folyosókat, a szomszédos utcákat, még a báltermet is, ahol szinte megmagyarázhatatlan rettegés fogott el attól a gondolattól, hogy ott van egyedül. Végül megláttam az előcsarnok oldalbejáratánál — könnyű esőtől csillogott a haja szalagkötős kalapjának karimája alatt, úgy száguldott, mint aki pajkos csíny elkövetésére indul, a férfiak és nők arca felderült a bájos gyermek láttán, amint felfelé indult az impozáns lépcsőházban, és úgy ment el mellettem, mintha észre se vett volna. Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen furcsán, ilyen könnyedén semmibe vesz.
Amikor becsuktam az ajtót magam mögött, éppen a köpenyét vetette le, és arany esőcseppek záporában rázta meg a haját. A kalap összegyűrt szalagjai kioldódtak, és én szinte kézzel fogható megkönnyebbülést éreztem a szalagok, a gyerekes ruha láttán, és különösképp megnyugtató volt számomra, hogy egy kis porcelánbabát tartott a karjában. Hozzám továbbra sem szólt, a babával foglalatoskodott. A baba apró lábai kapcsokkal vagy dróttal voltak összeerősítve fodros ruhája alatt, és csilingeltek, mint a csengő. ,,Ez egy babahölgy” — szólt felpillantva rám. „Látod? Babahölgy.” Letette a tálalóasztalra.
„Tényleg az” — helyeseltem halkan.
„Egy asszony csinálta” — mondta — „teljesen egyforma gyerekbabákat készít, egész boltnyi gyerekbabát, de én azt mondtam neki: Én egy felnőtt babát szeretnék.”
Gúnyos, rejtelmes volt a hangja. Ott ült, nedves hajtincsei csíkokban hullottak magas homlokára, és a babának szentelte minden figyelmét. „Tudod, miért csinálta meg nekem?” — kérdezte. Azt kívántam, bárcsak árnyékba borulna a szoba, bárcsak sötétbe húzódhatnék a tűz fényköréből, bárcsak ne ülnék úgy az ágyon, mint egy kivilágított színpadon, s ne kellene látnom őt puffos ujjú ruhájában, megannyi tükrében megsokszorozódva.
„Mert te gyönyörű gyermek vagy, és örömet akart szerezni neked.”
Hangtalanul nevetett. „Gyönyörű gyermek” — ismételte meg, és rám pillantott. „Még mindig annak hiszel?” Elsötétült arccal kezdett megint játszani a babával, egészen a porcelánmellig lehúzta ujjával a csöppnyi horgolt ruha nyakkivágását. „Igen, hasonlítok a gyerekbabáihoz, az vagyok én is. Látnod kéne, ahogy a boltjában dolgozik, ahogy a babái fölé hajol, mindnek egyforma az arca, a szája.” Ujjával megérintette a saját ajkát. Úgy rémlett, valami hirtelen elmozdult, valami rezgés támadt a szoba falaiban, és a tükrökben megremegett a képe. Mintha a föld sóhajtott volna az alapzat alatt. Kocsik dübörögtek az utcákon, de messze, távol tőlünk. És ekkor Claudia, a testében még mindig gyermek Claudia, egyik kezével megragadta a babát, másikat ajkához illesztette, és az a kéz, amelyik a babát tartotta, most összepréselte, összemorzsolta a játékot, míg csak halomnyi törött, zúzott üvegként nem hullott kitárt, véres kezéből a szőnyegre. Majd tépni-marcangolni kezdte a parányi ruhát is, és szanaszét szórta a cafatokat. Elfordultam, de a kandalló fölötti meg döntött tükörben láttam, hogy tekintetét rám függesztve tetőtől talpig végigfürkész.
„Miért fordítod el a fejed, miért nem nézel rám?” — kérdezte, s hangja lágyan csengett, mint egy ezüstcsengő. De aztán halk, nőies nevetéssel így folytatta:
„Azt hitted, örökre a lányod maradok? Mi vagy te, bolondok apja vagy apák bolondja?”
„Lehetnél hozzám kedvesebb is” — feleltem.
„Hm… kedvesebb…” Mintha bólintott volna. Lobogó tűznek láttam őt a szemem sarkábóclass="underline" kék lángok, arany lángok csaptak felém.
„És mit gondolnak rólunk ők?” — kérdeztem olyan szelíden, ahogy csak tudtam. „Odakint!” A nyitott ablak felé intettem.
,,Sok mindent” — mosolygott. „Sok mindent. Az emberek bámulatosan értenek a magyarázatokhoz. Láttál már törpéket a parkokban, cirkuszokban? Torzszülöttek, s az emberek fizetnek, hogy nevethessenek rajtuk.”
„Én csak tanítványa voltam egy varázslónak!” — fakadtam ki hirtelen önkéntelenül. „Tanítványa!” — ismételtem meg. Meg akartam érinteni, megsimogatni a haját, de csak ültem gyáván, féltem, hogy haragja, mint a meggyújtott gyufa, tüstént fellángol.
Újra mosolygott, ölébe húzta kezemet, és saját kezével próbálta betakarni. „Igen, a tanítványa” — nevetett. „De egyvalamit mondj meg nekem, egyetlen dolgot, abból a fenséges magasságból. Milyen volt… szeretkezni?”
Felpattantam mellőle, köpenyemet, kesztyűmet kerestem, akárcsak egy tökkelütött földi halandó. „Nem emlékszel?” — kérdezte rendíthetetlen nyugalommal, mikor az ajtó rézkilincsére tettem a kezem.
Hátamon érezve tekintetét, szégyenkezve megálltam, megfordultam, és úgy tettem, mint aki töpreng: hová menjek, mit csináljak, miért állok itt?
„Sietős valami volt” — mondtam, szemét keresve tekintetemmel. Milyen áthatóan, milyen hidegen kék volt! Milyen komoly! „És hát… ritkán volt élvezetes… valami heves és sajgó, ami gyorsan tovatűnt. A gyilkolás halovány árnyéka, úgy hiszem.”
„Ahá!…” — mondta. „Olyan mint amit én csinálok most veled: megbántalak… ez is a gyilkolás halovány árnyéka?”
„Igen, hölgyem” — feleltem. „Azt hiszem, ez helyes megállapítás.” Sietve meghajoltam, és jó éjszakát kívántam neki.