Csak jóval azután lassítottam le lépteimet, hogy elváltam tőle. Már a Szajna túloldalán jártam. Sötétségre vágytam. Rejtőzni akartam előle, elrejteni felfakadó érzelmeimet és azt az erős, emésztő félelmet, hogy nem tudom boldoggá tenni, teljesen alkalmatlan vagyok rá, és magamat sem tudom boldoggá tenni, mert képtelen vagyok a kedvében járni, képtelen vagyok elnyerni a tetszését.
A világot adtam volna, ha ezzel kedvére tehetek, azt a világot, amely most a mienk volt, és amely egyszerre tűnt üresnek és örökkévalónak. Megsebeztek a szavai és a tekintete, és hiába jutott eszembe számtalan magyarázat — mert hisz szüntelen azok jártak az agyamban s formálódtak kétségbeesett, suttogó szavakká az ajkamon, miközben letértem a Szent Mihály útjáról, és mind messzebbre keveredtem a Latin negyed egyre ódonabb és sötétebb utcái közt — egyetlenegy se tudta se csitítani azt a mély elégedetlenséget, amit benne éreztem, se önnön fájdalmamat. Végül felhagytam a próbálkozással, és egyetlen mondatot ismételtem szüntelen. Körülvett az utcák középkori, fekete csendje, és vakon követtem szeszélyes kanyarulatait. Kétoldalt keskeny, magas bérházak szegélyezték lépteimet, ingatagnak tűntek, mintha bármely pillanatban leomolhatnának, hogy varratként zárják el további utamat a közömbösen fénylő csillagok alatt. „Nem tudom boldoggá tenni, nem teszem boldoggá, és boldogtalansága nőttön-nő.” Megbabonázott ez a mondat, rózsafüzérként, varázsigeként ismételgettem, mintha megváltoztathatná a tényeket, Claudia szükségszerű kiábrándulását egész vállalkozásunkból, aminek eredménye ez a céltalanság és a tudat, hogy egyre távolodik tőlem, hogy hatalmas igényei árnyékában egészen eltörpülök. Még a babakészítő iránt is vad féltékenység fogott el, akivel megosztotta az apró, csilingelő babahölgy utáni vágyakozását, mert ő olyasmit tudott adni neki, amit úgy szorított magához, mintha én ott se lennék. Mi következik ebből, hova vezethet ez? Amióta hónapokkal ezelőtt Párizsba érkeztem, soha még nem éreztem ilyen áthatóan, hogy milyen hatalmas ez a város, amelyben a tekergő, sötét kis sikátorból bármely pillanatban átléphetek az élvezetek birodalmába, és soha nem éreztem ilyen intenzíven, hogy milyen hasztalan. Hasztalan Claudia számára, ha nem tud megbirkózni a haragjával, ha, mint ahogy maga is oly dühösen és keserűen észleli, nem tud határt szabni neki. Tehetetlen volt. Mégis erősebb nálam. És én tudtam, akkor is tudtam, mikor magára hagytam a szállodában, hogy haragvó tekintete mögül töretlen szeretet sugárzik felém.
És akkor, miközben szédülten és kimerülten tévelyegtem, a vámpírok kiolthatatlan érzéke figyelmeztetett, hogy követnek.
Először az az oktalan gondolatom támadt, hogy ő jött utánam. Mivel okosabb nálam, messziről is a nyomomra talált. De ekkor ugyanilyen bizonyossággal egy másik lehetőség is felmerült bennem, meglehetősen kegyetlen lehetőség mindazok után, ami köztünk történt. A lépések az övéinél súlyosabbak voltak. Egy halandó járt erre, óvatlanul lépegetve a halál felé.
Továbbmentem tehát, már-már újra készen, hogy jól megérdemelt fájdalmas gondolataimba visszasüppedjek, mikor egy hang így szólt bennem: „Figyelj, te bolond!” És akkor ráébredtem, hogy ezek a messzi távolból visszhangzó léptek tökéletes összhangban vannak az enyéimmel. Csak véletlen lehet, gondoltam. Mert ha tényleg halandó jár erre, túl távol van emberi fül számára. De amint ez a gondolat megállított, a lépések is elhaltak. „Louis, ne ámítsd magad!” — suttogtam, s nekiindultam újból, de a léptek ismét felhangzottak. Kipp-kopp, szólt a visszhang, most gyorsabban, ahogy én is gyorsítottam lépteimet. Ekkor azonban valami egészen különös dolog történt. Miközben a mögöttem koppanó léptekre figyeltem, megbotlottam egy lehullott tetőcserépben, és a falnak estem. Mögöttem a léptek tökéletesen utánozták esésem éles, csosszanó ritmusát.
Döbbentem álltam. Amit éreztem, jóval több volt, mint puszta félelem: riadt éberség lett úrrá rajtam. Az utca teljesen sötét volt. Még halvány fény sem szűrődött ki egyetlen padlásablakból sem. Mint már említettem, a lépések nagyon messziről hallatszottak, ami azt jelentette, hogy közvetlen veszély nem fenyeget, de egyben azt is, hogy nem emberi lépteket hallok. Fogalmam sem volt, mitévő legyek. Szinte ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy rákiáltsak erre a lényre, hogy üdvözöljem, hogy a lehető leghamarabb és legtökéletesebben tudtára adjam, hogy készen állok a találkozásra, már kerestem a módját, és várom, hogy szembekerüljünk egymással. De közben féltem. Az látszott ésszerűnek, hogy folytassam utam, és várjam meg, míg utolér. Így tettem hát, ám lépteim ismét gúnyt űztek belőlem, és a köztünk lévő távolság nem csökkent. Egyre nőtt bennem a feszültség, egyre fenyegetőbb lett a sötétség körülöttem, és a visszhangzó lépésekre fülelve egyre csak azt suttogtam:
„Miért követsz, miért akarod a tudtomra adni, hogy a nyomomban vagy?”
Egy éles kanyarnál befordultam, és a következő saroknál fénysugár villant felém. Kaptató vezetett odáig. Nagyon lassan haladtam felfelé, a szívem olyan hangosan vert, hogy szinte belesüketültem, féltem a pillanattól, amikor ki kell tárulkoznom a fényben.
Amint így tépelődve épp a sarok előtt megálltam, valami morajt és csörömpölést hallottam fentről, a mellettem álló ház felől, mintha a tető készülne leomlani. Az utolsó pillanatban ugrottam hátra; egy halom cserép zúdult nagy robajjal az utcára, s az egyik súrolta a vállamat. Most megint csend lett. A cserepeket bámultam, hallgatóztam, vártam. Majd óvatosan, oldalvást befordultam a sarkon a fény felé, és a kaptató tetején, a gázlámpa alatt minden kétséget kizáróan ott állt előttem egy másik vámpír fenyegető alakja.
Döbbenetesen magas volt, ugyanakkor szikár, mint jómagam, hosszú, fehér arca fényesen csillogott a lámpafényben, nagy fekete szeme leplezetlen csodálkozással bámult rám. Jobb lábát kissé behajlította, mintha lépés közben állt volna meg hirtelen. És abban a pillanatban rájöttem, hogy nemcsak fekete haja ugyanolyan hosszú és dús, mint az enyém, és ugyanúgy is van fésülve, s nemcsak ugyanolyan kabátot és körgallért visel, mint én, hanem a pózt, ahogy megálltam, és az arckifejezésemet is a megtévesztésig hűen utánozta. Nagyot nyeltem, lassan végigmértem, és közben igyekeztem titkolni, milyen hevesen ver a szívem, amíg ő ugyanígy végigmér engem. Amikor azt láttam, hogy pislog egyet, rájöttem, hogy én is éppen pislogtam, és ahogy a karomat felemeltem és összefogtam a mellemen, ő lassú mozdulattal ugyanazt tette. Őrjítő volt. Sőt annál is rosszabb. Alig rezdült az ajkam, rezdült az övé is, és így halottá vált minden szó, amit kimondani készültem, és nem találhattam helyettük új szavakat, hogy szembeszálljak ezzel az őrülettel, és leállítsam. S közben az a félelmetes termet, az a metsző, fekete pillantás, az a roppant figyelem, ami persze mind csak merő gúny volt, de mégis rám összpontosult. Ő volt a vámpír — én csupán tükör.
„Bravó!” — mondtam röviden, kétségbeesve, és ahogy kimondtam, természetesen rögvest visszhangozta a szót. Ez mindennél jobban feldühített, mégis azon kaptam magam, hogy bár minden pórusomból ömlik a verejték és lábam hevesen remeg, szám tétova mosolyra húzódik. Ő is mosolygott, de tekintetéből, az enyémmel ellentétben, állatias kegyetlenség áradt, és így e pusztán gépies mosoly baljós hatást keltett.
Léptem egyet előre, ő szintén, aztán hirtelen megálltam és rábámultam, és ő is ezt tette. De ekkor lassan, nagyon lassan felemelte jobb karját, pedig én meg se mozdítottam a magamét, és kezét ökölbe szorítva, többször gyors egymásutánban a mellére ütött, hogy szívdobogásomon gúnyolódjék. Nevetés tört ki belőle. Fejét hátravetette, vámpírfogai elővillantak, és úgy tűnt, az egész utcát betölti a nevetés.