Gyűlöltem. Teljes szívemből. „Mit akar tőlem?” — kérdeztem, szavaimat azonnal elmosta a gúnyos visszhang. „Sarlatán” — mondtam éles hangon. „Pojáca.” Ez a szó elnémította. Elhalt az ajkán, ahogy kimondta, és az arca megkeményedett.
Ezután ösztönösen cselekedtem. Hátat fordítottam neki, és elindultam, talán azért, hogy utánam jöjjön, és kérdezze meg, ki vagyok. De egy hihetetlenül gyors mozdulattal ismét előttem termett, mintha csak ott öltött volna testet. Újra hátat fordítottam neki, és ekkor ismét a lámpa alatt kerültem szembe vele; csupán haja lebbenése jelezte, hogy közben helyet változtatott.
„Magát keresem! Azért jöttem Párizsba, hogy megtaláljam!” Minden erőmet összeszedve mondtam ki mindezt, s ő most nem visszhangozta szavaimat, nem mozdult, csak állt, és merőn nézett rám. Ekkor lassú, kecses mozdulattal felém lépett, és láttam, hogy ez most már a saját teste és modora. Kezét kinyújtotta, mintha meg akarná rázni az enyémet, majd hirtelen hátralódított, s én elvesztettem egyensúlyomat. Éreztem, hogy ingem csuromvizesen tapad a testemre, miközben felálltam; kezem mocskos volt a nedves faltól.
Ahogy szembefordultam vele, egyetlen mozdulattal leterített.
Szeretném valahogy érzékeltetni az erejét, hogy fogalmat alkothasson róla. De csak akkor tudná elképzelni, ha megtámadnám, és egyetlen erős ütéssel leteríteném, s maga azt sem látná, hogy megmozdult a karom.
De ekkor valami így szólt bennem: „Mutasd meg neki a saját erődet.” Gyorsan talpra álltam, és mindkét karomat kinyújtva teljes erőmből rávetettem magam. De akkor ott már csak az éjszaka volt, a lámpaoszlop alatt kavargó üres éjszaka, s én csak álltam ott egyedül, forgattam a fejem, felsültem, a bolondját járatta velem. Ekkor már tudtam, hogy próbára akar tenni, figyeltem a sötét utcát, a kapumélyedéseket, minden lehető helyet, ahol elbújhatott. Egyetlen porcikám sem kívánta ezt a próbát, de nem láttam kiutat belőle. Azon tűnődtem, hogyan tudnám ezt minél megvetőbb módon a tudtára adni, amikor újra ott termett, és akkorát lódított rajtam, hogy ismét elterültem a lejtős macskaköveken. Éreztem cipője orrát a bordáim között. Feldühödtem, s valahogy sikerült elrántanom a lábát. Hihetetlen volt, hogy a markomban érzem a ruháját, a lábszárát. Nekivágódott a szemközti kőfalnak, és vicsorgott tomboló haragjában.
Ezután zűrzavaros dolgok történtek. Szorosan fogtam a lábát, ő pedig újból meg akart rúgni. És egyszer csak, miután rám zuhant, és kiszabadította magát szorításomból, két erős kéz a magasba emelt. Nem nehéz kitalálni, mi történhetett volna. Ha akarja, elröpít akár többméternyi távolságba; könnyedén kitelt volna az erejéből. És összetört, összezúzott tagjaimmal lehet, hogy elvesztettem volna az eszméletemet. Igaz, nem voltam biztos benne, hogy képes vagyok elveszteni az eszméletemet, s dulakodás közben ez fura módon szöget ütött a fejembe. Sosem került sor rá, hogy kipróbáljam. Mert bármennyire összezavarodtam, azt biztosan tudtam, hogy valaki közbelépett, keményen küzdött vele, és arra kényszerítette , hogy eresszen el.
Amikor felpillantottam, az utcán feküdtem, és egy villanásnyi ideig, éppen csak addig, amíg a szem a lecsukott szemhéj mögött még őrzi az imént látott képet, két alakot láttam. Hallottam a fekete ruha suhogását, a cipők kopogását a macskaköveken, és megint üres volt az éjszaka. Zihálva ültem fel, veríték csorgott az arcomon, tekintetemmel végigpásztáztam az utcát magam körül, aztán fölöttem az égbolt halvány csíkját. Lassanként egy alak körvonalai rajzolódtak ki, éppen ott, a falon, ahová meredten bámultam. Olyan szögben kuporgott egy párkányon, hogy hajára és merev, fehér arcára halvány fénysugár vetődött. Különös arc volt, szélesebb és nem olyan sovány, mint az előbb. Nagy, sötét szem szegeződött rám. Mozdulatlannak tűnő ajka azt suttogta felém:
„Nem esett baja.”
Nemcsak hogy nem esett bajom, de már újra talpon voltam, támadásra készen. De az alak csak kuporgott, mintha a fal része volna. Fehér kezével most benyúlt a mellényzsebébe. Egy kártyát húzott elő, fehér volt az is, mint a kéz, amely felém nyújtotta. Nem mozdultam, hogy átvegyem tőle. „Jöjjön el holnap este” — suttogta nyugodt, kifejezéstelen arccal, és most is csak az egyik szeme látszott a fényben. „Nem bántom magát” — mondta. „Az a másik sem fogja bántani. Nem engedem.” És a keze olyasmit művelt, amit csak a vámpírok tudnak — úgy látszott a sötétben, mintha elhagyná a testét, és a kezembe helyezte a meghívót. A bíborszínű felirat azonnal megcsillant a fényben. Az alak pedig felfelé mászva a falon, mint a macska, eltűnt a manzárdok ormai között.
Tudtam, éreztem, hogy nincs már ott rajtam kívül senki. Szívem hangos dobogása szinte betöltötte az üres sikátort, ahogy a lámpa alatt elolvastam a meghívót. Az utca neve ismerős volt; többször jártam már színházban arrafelé. De a színház neve megdöbbentett: „Théátre des Vampires”. A megjelölt időpont este kilenc óra volt.
A kártya hátoldalán a következőket olvastam. „A kis szépséget is hozza el. Szeretettel várom. Armand.”
Semmi kétség, hogy a szöveget ez a vámpír írta, aki a meghívót átadta nekem. Nagyon kevés időm maradt, hogy még pirkadat előtt visszaérjek a szállodába, és Claudiának mindezt elmeséljem. Olyan gyorsan futottam, hogy az emberek, akik mellett a bulvárokon elhaladtam, nem is vették észre, miféle árnyék suhan el mellettük.
A Théátre des Vampires-ba csak meghívóval lehetett belépni, és másnap este az ajtónálló egy pillanatig alaposan megnézte a kártyámat, miközben halkan hullott az eső mindenkire: a párra, amely megállt a pénztár bezárt ablaka előtt; a gyűrött, ócska plakátokra, amelyeken a köpönyeges vámpír denevérszárnyként kiterjesztett karokkal éppen a halandó áldozat meztelen vállát készül megragadni; az emberekre, akik mellettünk nyomakodtak befelé a zsúfolt előcsarnokba, ahol — mint azt magam is azonnal észrevettem — kizárólag emberekből állt a tömeg. Egyetlen vámpír sem volt közöttük, még az ajtónálló fiú sem, aki végül is beengedett minket a beszélgetésfoszlányok és nedves gyapjúfelöltők kavalkádjába, a kesztyűs női kezek közé, amelyek a kalapok filckarimáján és a tincseken-loknikon matattak. Lázas izgalommal igyekeztünk észrevétlenek maradni. Korábban már táplálkoztunk, nehogy bőrünk vakító fehérsége, szemünk izzó ragyogása eláruljon bennünket az utcai nyüzsgésben. A sebtében, kelletlenül elfogyasztott vér íze a számban tovább fokozta a kellemetlen érzést, ami úrrá lett rajtam, de nem volt most időm ezzel törődni. Ez most nem a gyilkolás éjszakája volt, hanem a megvilágosodásé, végződjék bárhogyan. Meg voltam győződve erről.
Most mindenesetre itt toporogtunk, ebben a nagyon is emberi tömegben, amikor megnyílt a nézőtér ajtaja, és egy fiatal gyerek tartott felénk a tülekedésben, majd kezével a lépcső felé tessékelt bennünket. Az egyik legjobb páholyba vezetett, és bár az elfogyasztott vér feltehetően nem tompította el teljesen bőrünk vakító sápadtságát és Claudiát sem változtatta emberi gyerekké a karomban, úgy tűnt, a jegyszedő fiú mindezt nem veszi észre, vagy ha mégis, nem törődik vele.
„Te kinéznéd belőlük, hogy emberi rabszolgáik vannak?” — súgta Claudia.
„Lestat sosem bízott az emberi rabszolgákban” — súgtam vissza. Néztem, hogyan telnek meg a zsöllyék, és hogyan úsznak el alattam a selyemüléses széksorok között a csodálatosabbnál csodálatosabban felvirágzott kalapok. Mellettünk, a páholyok ívelt sorában fehér vállak villantak elő, gyémántok csillantak meg a gázlámpák fényében.