Mögötte hirtelen egy csomó festett halálfej jelent meg a háttérben, az álarcot tartó alakokat láthatatlanná tette fekete ruhájuk, csak köpenyek szélét, szoknyák ráncait markoló fehér kezek villantak elő a sötétből. Vámpírnők is voltak a férfiak között, és most, ahogy az áldozat felé lopóztak, ügyesen kitervelt módon mindannyian egy halomba dobták álarcaikat; a pálcikák csontokként meredeztek kifelé, a vigyorgó koponyák a sötétbe bámultak.
És ott álltak ők, a hét vámpír, köztük három nő — fehér mellük világított a szűk fekete ruhaderék fölött; fekete hajkoronák, sötét szemek, rideg, szikrázóan fehér arcok. Igen szépek voltak, amint szinte lebegtek a lány, a viruló szépség körül, akinek csillogó aranyhaja és virágszirmot idéző rózsaszín bőre mellett sápadtnak és hidegnek tűntek. Hallottam a közönség meg-megszakadó, halk sóhaját. Igazán látványos volt, ahogy a fehér arcok gyűrűje egyre közelebb nyomult, élén az Úriember Halállal, aki most kezét szívére szorítva, fejét meghajtva akarta elnyerni a közönség együttérzését: hát nem ellenállhatatlan-e ez a lány? Egyetértő nevetés és sóhajok moraja…
A varázslatos csendet éppen a lány törte meg.
„Nem akarok meghalni…” — suttogta csengő hangján.
„Mi a halál vagyunk” — válaszolta a férfi, s mindenfelől ezt suttogták a lánynak: „Halál”. A lány megfordult, hátravetett haja valóságos aranyeső volt, elhanyagolt és szegényes öltözékével ellentétben gazdag s szinte önálló élőlény. „Segítsenek!” — kiáltotta halkan, mintha félne felemelni a hangját. „Valaki…” — fordult a tömeghez, amelyet nem látott, de tudta, ott kell lennie… Claudia halkan felnevetett. A színpadon a lány csak homályosan fogta fel, hol van és mi történik vele, de még így is sokkal többet tudott, mint az őt bámuló emberek.
„Nem akarok meghalni! Nem akarok!” Finom hangja megtört, és szemét a magas, gonosz tekintetű vámpírra szegezte, a sarlatánra, aki a többiek köréből feléje lépett.
„Mindannyian meghalunk” — válaszolta. „Az egyetlen, amiben minden más halandóval osztozol, a halál.” A zenekarra, majd az erkélyen és a páholyokban ülőkre mutatott.
„Nem” — tiltakozott hitetlenkedve a lány. „Még annyi időm, oly sok évem lenne…” Finom hangja elcsuklott a fájdalomtól. Ellenállhatatlan volt ez a hang, akárcsak meztelen torkának lüktetése és a torka előtt reszkető keze.
„Évek!” — mondta a vámpírmester. „Honnan tudod, hogy annyi éved van még hátra? A halál nem tiszteli a kort! Lehet, hogy a testedben már betegség munkálkodik, hogy belülről emésszen el. De az is lehet, hogy egy férfi leselkedik rád, s kész megölni pusztán a szőke hajadért!” A lány felé nyúlt, mély, telt hangja természetfölöttien csengett. „Kell-e mondanom, hogy mit tartogat számodra a sors?”
„Nem érdekel… Nem félek” — tiltakozott a lány, s tiszta hangja még törékenynek hatott a férfié után. „Vállalnám a kockázatot…”
„És ha így lenne, és még évekig élnél, mi az osztályrészed? A hajlott hátú, fogatlan öregség?” A vámpír felemelte a lány leomló haját, közszemlére téve hófehér nyakát, s lassan kihúzta a blúzát össze fogó zsinórt. Az ócska anyag szétnyílt, a ruhaujjak lecsúsztak a keskeny, rózsaszín vállakról; a lány megpróbálta összefogni a blúzt, de a férfi megragadta a csuklóját, és durván ellökte. A közönség egy emberként lélegzett, a nők színházi látcsövüket szorongatták, a férfiak előrehajoltak. Láttam a fehér, hibátlan bőrön a szív dobogását, ahogy a kis mellbimbókon bizonytalankodva megállt a lecsúszó anyag: a vámpír a lány jobb csuklóját szorosan az oldalához szorította, a piruló orcákon folytak a könnyek, s a lány az ajkába harapott. „Olyan biztosan, mint ahogy most rózsaszín a tested, szürke lesz és ráncos” — mondta a mester.
„Kérlek, hagyj élni” — könyörgött a lány, elfordítva az arcát. „Nem érdekel… Nem számít!”
„Akkor az miért számít, ha most halsz meg? Ha ez a szörnyűség nem riaszt… ez a borzalom?”
A lány zavarodottan, gyámoltalanul rázta a fejét, mint akinek túljártak az eszén. Éreztem, hogy az ereimben már nem csak szenvedély lüktet, hanem harag is. Az élet megvédelmezésének minden felelőssége e lehajtott fejjel álló lány vállára nehezedett, és nem volt méltányos, sőt rendkívül tisztességtelen volt, hogy észérvekkel kell megküzdenie, pedig minden, ami nyilvánvaló és szent, az ő gyönyörű lényében testesült meg. De a vámpír beléfojtotta a szót, elérte, hogy az ellenállhatatlan ösztön kicsinyesnek és zavarosnak tűnjék. Éreztem, hogy a lány egyre gyengül, hogy akarata lassan elhal, és gyűlöltem a mestert.
A blúz a lány derekára csúszott. A felingerelt tömeg felmorajlott a kerek kis mellek láttán. A lány küzdött, hogy kiszabadítsa a csuklóját, de a vámpírkéz vaspántként tartotta fogva.
„Mondjuk, hogy elengednénk téged… tételezzük fel, hogy a Nagy Kaszás erőt venne magán, megkímélné a szépségedet… akkor ugyan kihez forduljon a szenvedélyével? Valakinek meg kell halnia helyetted. Kiválasztanád nekünk azt az embert? Hogy itt álljon és szenvedjen, ahogy te most?” A közönség felé intett. A lány zavara rettenetes volt. „Van nővéred… anyád… gyereked?”
„Nem” — mondta a lány, s fulladozva kapott levegő után. „Nem” — rázta dús haját.
„Valaki biztos átvehetné a helyedet, talán egy barátnő? Válassz!”
„Nem tudok. Nem akarom…” Vonaglott az erős szorításban. A körötte lévő vámpírok mozdulatlanul meredtek rá, szenvtelenül, mintha természetfölötti testük álca lenne. „Nem tudod megtenni?” — gúnyolódott a mester. Tudtam, ha a lány azt felelné, hogy képes megtenni, a mester szörnyű ítélete sújtana le rá azonnaclass="underline" lám csak, gonosz ő is, maga helyett mást küldene a halálba, megérdemli hát a sorsát.
„Mindenhol a halál vár rád” — sóhajtotta a vámpír, mintha egyszerre megelégelte volna a komédiát. A közönség ezt nem észlelhette, de én igen. Láttam, hogy sima arcán megfeszülnek az izmok. Megpróbált farkasszemet nézni a lány szürke szemével, de az kétségbeesetten, reménykedve elfordította a fejét. A felszálló meleg levegőben éreztem bőrének illatát, hallottam halk szívverését. „Öntudatlan halál… minden halandó osztályrésze.” Közelebb hajolt hozzá, tétovázva, mint akit szenvedély hevít, de harcol ellene. „Hm… de mi a tudatos halált nyújtjuk! Menyasszony lennél. Tudod, mit jelent, hogy a Halál szerelmes beléd?” Majdnem megcsókolta a lány könnyektől fénylő arcát. „Tudod, mit jelent, hogy a Halál tudja a nevedet?”
A lány a félelem martalékaként tekintett rá. Aztán könnyes lett a szeme, az ajka szétnyílt. Egy másik vámpírra bámult, aki lassan előtűnt az árnyak közül. Jó darabig csak állt a csoport előtt, két kezét összekulcsolta, nagy, sötét szeme nem mozdult. Nem úgy viselkedett, mint aki éhes. Nem látszott rajta semmiféle elragadtatás. De a lány most a szemébe tekintett; szenvedése dicsfénybe vonta, s ezáltal ellenállhatatlanul csábítóvá vált. Az elcsigázott nézőket újra lenyűgözte ez a rettenetes szenvedés. Szinte tapintottam a bőrét, kis, hegyes mellét, éreztem, ahogy karjaimba szorítom. Becsuktam a szemem, s hunyt szemem sötétjében nagyon pontosan láttam őt.
Mindenki így érzett, az összes vámpír. A lánynak nem volt esélye.
Ismét feltekintve, a rivalda lámpáinak füstös fényében is csak őt pillantottam meg, aranyló könnyeit, amint a távolabb álló vámpír gyengéden azt mondta: „Nem fáj.”