Láttam, hogy a sarlatán arca megkeményedik, de senki más nem láthatta ezt, csak én. Az emberek csak a lány sima, gyermeki arcát látták, és nyitott ajkát, amely elernyedt az ártatlan csodálkozástól, ahogy a távolabbi vámpírra meredt, és halkan megismételte:
„Nem fáj?”
,,A szépséged ajándék számunkra.” A vámpír zengő hangja erőfeszítés nélkül töltötte be a házat, s mintha maga alá gyűrte volna az egyre növekvő izgalmat. A sarlatán visszavonult, s már csak egyike volt azoknak a türelmes, sápadt arcoknak, amelyek mind ugyanazt a éhséget és egykedvűséget tükrözték. A másik lassan, könnyedén közeledett a lányhoz, aki megfeledkezve meztelenségéről, reszkető pillákkal, ernyedten sóhajtott újra: „Nem fáj.” Elviselhetetlennek éreztem, hogy vágyódik a vámpír után, hogy látnom kell, hogyan pusztítja el a természetfölötti lény iszonytató ereje. Kiáltani szerettem volna, hogy megtörjem aléltságát. És akartam őt. Akartam őt, miközben a vámpír odalépett hozzá, s kezét szoknyája zsinege felé nyújtotta, a lány pedig fejét hátravetve közelebb hajolt, és a fekete anyag lecsúszott a csípőjéről, feltárva az arany csillogást két lába között: a gyermeki pihét, a finoman göndörödő szőrzetet. A vámpír kitárta karját, s háttal a rivalda remegő fényeinek gesztenyeszínű haja is reszketni látszott, amint a lány aranyhaja fekete köpenyére hullott. „Nem fáj… nem fáj…” — suttogta, míg a lány átadta magát neki.
És most, lassan oldalra fordítva áldozatát, hogy mindenki láthassa békés arcát, felemelte; a lány meztelen keblei a köpenyéhez értek, s fehér karjával átfogta a vámpír nyakát. Majd megmerevedett, felkiáltott, amint a vámpír belemélyesztette a fogait, de arca megbékélt, ahogy a sötét nézőtéren végigfutott a közös szenvedély moraja. A férfi fehér keze a kecses vonalú faron ragyogott, s a lány haja nyaldosta, cirógatta a kézfejét. A vámpír felemelte a deszkákról ivás közben, s a lány fehér nyaka ragyogott a sápadt vámpírarc mellett. Gyenge és kábult voltam, az éhség nőtt bennem, s gúzsba kötötte szívemet, ereimet. Kezem egyre erősebben szorította a páholy rézrúdját, míg csak azt nem éreztem, hogy csikorognak a fémeresztékek. Ez a halk, recsegő zaj, amelyet halandó ember meg nem hallhatott, visszatérített érzékeimhez.
Lehajtottam a fejem, be akartam hunyni a szemem. A levegő a nő sós bőrétől illatozott — fülledt, meleg és édes volt. A többi vámpír is közelebb húzódott, a lány combját tartó fehér kéz megremegett, és a gesztenyeszín hajú vámpír elengedte, megfordította, és felmutatta áldozatát — a lány feje hátrahanyatlott, amint továbbadta; az egyik félelmetesen szép vámpírasszony felemelkedett, karjába vette, és simogatta, amint szívni kezdte. Valamennyien odasereglettek, s kézről kézre adták a lányt a megbűvölt nézők szeme láttára — lecsukló feje az egyik férfi vállán nyugodott, s nyakszirtje éppoly csábító volt, mint formás fara, hosszú combjainak makulátlan bőre vagy ernyedt térde között a lágy redők.
Hátradőltem a széken, szám tele volt a nő izével, ereim kíntól lüktettek. Szemem sarkából a gesztenyeszín hajú vámpírt, a hódítót figyeltem — egyedül állt, akár az előbb, és ő is kiszemelt engem a sötétségből, a meleg léghullámokon át rajtam tartotta sötét tekintetét.
A vámpírok egymás után visszahúzódtak, a festett erdő ismét látható lett. A halandó lány törékeny hófehér teste ott hevert a titokzatos fák között; meztelenül pihent meg a fekete ravatal selymén, mintha csak az erdő talaján feküdne, és a zene ismét rákezdte, légiesen és riasztón, egyre hangosabbá válva, amint a fények elhomályosodtak. Minden vámpír eltűnt a sarlatán kivételével, aki az árnyékból felemelte kaszáját és álarcát. Lekuporodott az alvó lány mellé, amint a lámpák elhalványodtak, és az egyre növekvő sötétségben már csak a zenének volt hatalma és ereje. Aztán a hangok is elhaltak…
Egy percig az egész közönség halálos csendben ült, Aztán itt-ott tapsolni kezdtek, s egyszerre mindenki bekapcsolódott. Fény gyúlt a fali gyertyatartókon, az emberek egymáshoz fordultak, s mindenfelé beszélgetés kezdődött. Az egyik sor közepén felállt egy nő, s türelmetlenül fölkapta az ülésről rókaprémét, bár még senki nem adott neki helyet; valaki máris kifurakodott a szőnyeges átjáróhoz, és hirtelen az egész közönség talpon volt, mintha űznék a kijáratok felé.
De aztán ez a moraj a kényes parfümök illatát árasztó tömeg nyugodt, bágyadt mormogásává csitult. Megtört a varázs. Kinyíltak az ajtók, s odakint jó szagú eső, lópaták kopogása és konflisért kiáltó hangok fogadták az embereket. Alattam zilált székek tengere, egy zöld selyempárnán fehér kesztyű világított.
Ott ültem; figyeltem és hallgatóztam, egyik kezemmel eltakarva lehajtott arcomat, könyököm a korláton pihent. Szenvedélyem lassan alábbhagyott, s a lány ízét is kevésbé éreztem ajkamon. De mintha az esőszag az ő illatát hozta volna, és az üres színházban a szívverését hallanám. Mélyet lélegeztem, megízlelve az esőt, s Claudiára néztem, aki végtelenül nyugodtan, kesztyűs kezével az ölében üldögélt.
Keserű lett a szám, megzavarodtam. És akkor megláttam egy magányos jegyszedőt az átjáróban, amint helyükre tette a székeket, és felvette a szőnyegen heverő, elszórt műsorfüzeteket. Tisztában voltam vele, hogy ez a fájdalom, zavar, vak szenvedély, amely makacs lassúsággal csitul el bennem, rögvest megszűnne, ha egy szempillantás alatt mellette teremnék, gyorsan bevonszolnám a sötétségbe, s birtokomba venném, ahogy az a lánnyal történt. Ezt akartam, semmi mást. Claudia a fülembe súgta: „Türelem, Louis, türelem.”
Kinyitottam a szemem. Valaki ott volt a közelben, látómezőm peremén, valaki, aki kijátszotta hallásomat, s érzékeny antennaként érzékelte türelmetlen várakozásomat — legalábbis így gondoltam. Ott volt, túl a páholy függönyös bejáratán, hangtalanuclass="underline" a gesztenyeszín hajú, szenvtelen vámpír, s a szőnyegezett lépcsőről figyelt minket. Igen, valóban ő volt az, aki a színházjegyet adta. Armand.
Megijesztett volna, ha nem olyan nyugodt, ha az arckifejezése nem oly távolba merengő, oly álmodozó. Úgy tűnt, már hosszú ideje áll a falnál, és szeme se rebbent, amikor észrevettük és odamentünk hozzá. Ha nem őrá figyelek minden idegszálammal, valószínűleg megkönnyebbülést éreztem volna, hogy nem a magas, fekete hajú vámpír áll ott, de akkor nem gondoltam erre. Bágyadtan szemügyre vette Claudiát, és eszébe sem jutott leplezni kíváncsiságát, ahogy az emberek teszik. Claudia vállára tettem a kezemet. „Sokáig kerestünk” — mondtam neki, s szívem kezdett megnyugodni, mintha az ő nyugalma elsöpörte volna nyugtalanságomat, aggodalmamat, mint a tenger, amely magával sodorja a parton heverő holmit. Nem túlzom el ezt a tulajdonságát. Leírni azonban sem most, sem akkor nem tudtam, s bizonytalan érzés fogott el, amikor magamban mégis megpróbálkoztam vele. Úgy éreztem, tudja, mire gondolok; nyugodt tartással és mély barna szemeivel, mintha azt mondta volna: úgyis haszontalan, minden szó haszontalan, mely küszködve megformálódik a fejemben. Claudia nem szólt semmit.
A vámpír elmozdult a faltól, lefelé indult a lépcsőkön, s közben intett a kezével, üdvözölve bennünket, s egyben utasítva, hogy kövessük őt — de mindez egyetlen elmosódott pillanat műve volt. Az övével összevetve minden mozdulatom az emberi gesztusok karikatúrája volt. Kinyitott egy ajtót, s bevezetett minket a színház alatti helyiségekbe — lába csak súrolta a kőlépcsőket, amint lefelé mentünk, s hátát teljes bizalommal tárta elénk.
Nagy, föld alatti bálterembe léptünk be, amelyet egy pincéből alakítottak ki — régebbi volt a fenti épületnél. Felettünk becsapódott az ajtó, s a fény kihunyt, mielőtt alaposabban megszemlélhettem volna a helyiséget. A sötétben ruhasuhogást, majd egy gyufa éles sercenését hallottam. A vámpír arca széles lángnyelvként jelent meg a gyufa felett. Aztán egy másik alak lépett be a fénykörbe, egy fiú gyertyával. A fiú látványa ismét felidézte bennem azt a megrendülést, azt a gyönyört, amelyet a színpadon elterülő meztelen lány, a meztelen testben lüktető vér váltott ki bennem. A fiú megfordult, és rám bámult, egészen olyan szemmel, mint a gesztenyeszín hajú vámpír, aki meggyújtotta a gyertyát, és azt súgta neki: „Menj!” A fény bevilágította a távoli falakat, a vámpír felemelte a gyertyát, s elindult a fal mentén, intve, hogy kövessük. Freskók és faliképek világa tárult elénk: az ide-oda lobogó lángban sötét színek vibráltak; lassan a mellettünk levő kép tartalma is megvilágosodott. Traini rettenetes képét, „A Halál diadalá”-t festették ide olyan óriási méretekben, hogy a félelmetes alakok tömege fölénk tornyosult a félhomályban — kíméletlen csontvázak tehetetlen halottakat szállítottak át egy bűzös árkon, vagy koponyákkal teli kordét húztak, kiterített hullát fejeztek le, bitófákra aggatták föl az embereket. A felégetett, füstölgő táj végtelen pokla felett harang kongott, s az emberek hatalmas tömegekben, mészárlásba igyekvő katonák gondatlanságával masíroztak a pusztulás felé. Elfordultam, de a gesztenyeszín hajú megérintette a kezemet, és továbbvezetett, hogy lássam, amint Brueghel képe, a „Lázadó angyalok bukása” bontakozik ki lassan előttem: a kárhozottakat az égi magasokból lakmározó szörnyek kísérteties káoszába űzik. Mindez olyan élénk, annyira tökéletes volt, hogy megborzongtam. A kéz ismét megérintett, de én nem mozdultam, s a falikép tetejét vettem szemügyre, ahol az árnyékban két szép angyal emelte ajkához trombitáját. Egy pillanatra megtört a varázslat. Eszembe jutott az az első este, amikor beléptem a Notre-Dame-ba, de az emlék rögtön elillant, mintha valami lenge, drága holmit ragadtak volna el tőlem.