„Gyere velem” — mondta a gesztenyeszín hajú vámpír. Az arcát fürkésztem, hogy meglássam az ajak mozgását, de reménytelenül elkéstem. Aztán hármasban mentünk lefelé a hosszú lépcsősoron, még mélyebbre szálltunk a város alá. Claudia ment elől, árnya hosszan rávetült a falra. A levegő hűvösebb lett, víz friss illata vegyült bele — a köveken vízcseppek szivárogtak át, s aranygyöngyökként csillogtak a vámpírgyertyáknak fényében.
Kis szobába léptünk be, a falba vágott mély kandallóban tűz égett. A szoba másik végén sziklába illesztett ágy állt, amelyet két rézajtó zárt le. Először világosan láttam mindent: a kandallóval szemben a hosszú könyvespolcokat és a tűz közelében az íróasztalt, a másik oldalon a koporsót. Aztán a szoba reszketve elhomályosodott előttem, s a vámpír kezét vállamra téve, leültetett egy bőrszékre. A tűz melegét a lábamon éreztem, de ez jólesett, s a zavarom is elmúlt egy csapásra. Félig nyitott szemmel dőltem hátra, s megpróbáltam újból szemügyre venni a szobát. A távolabbi ágy színpadnak tűnt, s ugyanaz a fiú feküdt ott vászonpárnákon — fekete haja középen el volt választva, s a fülénél kis fürtökbe göndörödött: a Botticelli-festmények hermafrodita teremtményeire hasonlított álmatag szemeivel; mellette, szorosan hozzásimulva, pici fehér kezét a fiú pirosas bőrén nyugtatva, Claudia feküdt, s arcát a fiú nyakába temette. A gesztenyeszín hajú vámpír összekulcsolt kézzel nézte őket — amikor Claudia felkelt, a fiú megrázkódott. A vámpír felemelte a lányt, ahogy én emelhettem volna fel, a kis kezek megkapaszkodtak a nyakában, szeme félig csukva az aléltságtól, ajkai vértől pirosak. A férfi gyengéden az íróasztalra ültette, háttal a bőrbe kötött könyveknek, s a kis kezek kecsesen pihentek a levendulaszínű ruha ölén. Az ajtók a fiúra csukódtak, aki arcát a párnákba temetve aludt. Valami zavart a szobában, de nem tudtam, mi az. Valóban nem tudtam, mi bajom van, csak azt, hogy valaki — talán saját magam — kirángat két ádáz, emésztő szenvedélybőclass="underline" a vonzalmamból azok iránt a komor festmények iránt, és a gyilkolásból, amelynek mások szemében obszcén módon átengedtem magam.
Nem tudtam, mi fenyeget, hogy mi az, amitől menekülni akarok. Claudiát néztem, ahogy ott ült a könyvek előtt, az íróasztalon lévő tárgyak — egy fehérlő koponya, egy gyertyatartó és egy nyitott pergamenfóliáns között, amelynek kézzel írott betűi csillogtak a fényben. Fölötte egy középkori, szarvas-patás ördög lakkozott, csillogó képe derengett — bestiális alakja a vele szövetséges boszorkányok fölé magasodott. A lány feje éppen az ördög alatt volt, hajának elszabadult fürtjei őt simogatták, miközben a barna szemű vámpírt bámulta tágra nyitott, csodálkozó szemével. Hirtelen fel akartam emelni, s felgerjedt képzeletemben tehetetlen babának láttam. Az ördögre meredtem — inkább azt a szörnyű pofát néztem, mint Claudia hátborzongató mozdulatlanságát.
„Nem ébreszted fel a fiút, ha beszélsz” — mondta a barna szemű vámpír. „Olyan messziről jöttél, olyan soká utaztál.” Zavarom lassanként alábbhagyott, ahogy a füst oszlik szét a friss légáramtól. Éber és nyugodt tekintettel néztem őt, s őt nézte Claudia is. Ő egyikünkről a másikunkra tekintett, és sima arca, békés szeme öröktől fogva változatlannak tűnt. „Armandnak hívnak” — mondta. „Santiagóval küldtem a meghívót. Tudom a neveteket. Köszöntelek benneteket a házamban.”
Minden erőmet összeszedtem, s amikor megszólaltam, saját fülemnek is furcsán csengett a hangom; elmondtam, hogy attól tartottunk, teljesen egyedül vagyunk a világban.
„De hogyan lettetek?” — kérdezte. Claudia keze kicsit felemelkedett, tekintete Armandról gépiesen rám vetődött. Nemcsak én láttam ezt, neki is észre kellett vennie, de nem mutatta. Rögtön tudtam, mit akart értésemre adni Claudia. „Nem akarsz válaszolni” — mondta Armand, hangja még halkabb és kimértebb volt, mint Claudiáé, és sokkal kevésbé emberi, mint az enyém.
„Te vagy a csoport vezetője?” — kérdeztem.
„Nem abban az értelemben, ahogy gondolod” — válaszolta. „De ha lenne vezető, én lennék az.”
„Nem azért jöttem… bocsáss meg… hogy a keletkezésemről beszéljek. Mivel ez nem rejtély számomra, problémát sem jelent. Így ha nincs olyan hatalmad, amely előtt meg kell hajolnom, nem szeretnék beszélni ezekről a dolgokról.”
„Ha azt mondanám, van ilyen hatalmam, meghajolnál előtte?” — kérdezte.
Bárcsak le tudnám írni beszédmodorát — valahányszor megszólalt, mintha töprengésből merült volna fel, s ez a töprengés nagyon hasonlított ahhoz az állapothoz, amely felé én sodródtam, s amelyből csak nehezen tudtam kirángatni magam, ő azonban meg se mozdult, s mégis ébernek tűnt mindig. Ez nemcsak nyugtalanított, hanem vonzott is egyben, akár a szobája, egyszerűsége, a lényeges dolgok gazdag, meleget árasztó együttese: a könyvek, az íróasztal, a tűz melletti két szék, a koporsó, a képek. A hotelszobák fényűzése ehhez képest közönségesnek, sőt semmitmondónak tűnt. Mindent értettem már, kivéve a fiút, az alvó fiút — őt nem értettem egyáltalán.
„Nem vagyok biztos benne” — mondtam, s képtelen voltam elfordítani a szemem attól a rettenetes középkori sátánról. „Tudnom kellene, honnan… honnan származik. A vámpíroktól vagy… vagy máshonnan.”
„Máshonnan…” — mondta. „Mi az a máshonnan?”
„Az ott” — mutattam a középkori képre.
„Az egy kép” — mondta.
„Semmi más?”
„Semmi más.”
„Akkor nem a sátán… Valamiféle sátáni erő ad neked hatalmat, légy akár a vámpírok vezetője, akár egyszerű vámpír?”
„Nem” — válaszolta olyan nyugodtan, hogy képtelen voltam rájönni, mit gondol a kérdésemről, ha egyáltalán gondol valamit abban az értelemben, ahogyan gondolkodásról beszélünk.
„És a többi vámpírt…?”
„Nem” — mondta.
„Akkor mi…” — előrehajoltam — „…nem vagyunk a sátán gyermekei?”
„Hogyan lehetnénk a sátán gyermekei?” — kérdezte. „Azt hiszed, hogy a sátán teremtette a körülöttünk lévő világot?”
„Nem, úgy hiszem, ez Isten műve, ha egyáltalán valakié. De neki kellett létrehoznia a sátánt is, és azt akarom tudni, nem vagyunk-e az ő gyermekei?”
„Pontosan, s ha hiszed, hogy Isten teremtette a sátánt, ebből az következik, hogy a sátáni erő is Istentől való, ő is csak Isten gyermeke, s mi is azok vagyunk. A sátánnak igazából nincsenek gyermekei.”
Nem tudtam leplezni érzéseimet. Hátradőltem, s ahogy néztem az ördögöt ábrázoló fafaragást, Armandról megfeledkezve gondolataimba mélyedtem. Egyszerű volt az okfejtése, de cáfolhatatlan.
„De miért izgat ez? Amit mondok, bizonyára nem lep meg” — mondta. „Miért hagyod, hogy így hasson rád?”
„Hadd magyarázzam meg” — kezdtem bele. „Tudom, mestervámpír vagy. Tisztellek. De a te szenvtelenségedre én képtelen vagyok. Tudom, mi ez, de nem vagyok a birtokában, és kétlem, hogy valaha is leszek. Ezt el kell fogadnom.”
„Értem” — bólintott. „Láttalak a színházban, láttam szenvedésedet, a lány iránti együttérzésedet. Ugyanezt tapasztaltam, amikor Denis-t ajánlottam fel neked; ha ölsz, te is meghalsz, s úgy érzed, megérdemled a halált. Ám ezzel a szenvedéllyel és igazságérzettel miért akarod a sátán gyermekének nevezni magad?”