„Gonosz vagyok, akár a többi vámpír! Újra és újra öltem, s megint gyilkolni fogok. Áldozatommá tettem azt a fiút, Denis-t, amikor nekem adtad, bár nem tudhattam, túléli-e avagy sem.”
„Miért lennél olyan gonosz, mint bármely másik vámpír? A rossznak tán nincsenek fokozatai? Veszélyes szakadék-e a gonosz, amelynek az első bűnnel rögtön a legmélyére zuhansz?”
„Igen, úgy hiszem.” — fordultam feléje. „Ez a dolog nem olyan logikus, ahogy a te szavaid lefestik. Sötét és üres inkább. Vigasztalan…”
„Nem vagy méltányos.” A vámpír hangjában először villant fel némi érzés. „Biztos, hogy elismered a jóság különböző fokozatait és variációit. A gyerek jósága ártatlanság, aztán ott a szerzetesé, aki mindenről lemondott, és nélkülözve csak a szolgálatnak szenteli magát. Más a szentek, más a derék háziasszonyok jósága. Ez mind ugyanaz lenne?”
„Nem. De egyaránt s mérhetetlenül különbözik a gonosztól” -válaszoltam.
Nem tudtam, hogy így gondolkozom, de most saját gondolatomként adtam elő mindezt. Legmélyebb érzéseim öltöttek formát, és ez nem történhetett volna meg, ha nem mondom ki, ha nem gondolom végig őket a beszélgetés során. Bizonyos értelemben passzív szellemnek tartottam magam. Azt akarom mondani, hogy az eszem csak akkor működött, a vágy és szenvedés zűrzavarából csak akkor kristályosodott ki gondolat, ha egy másik elme megtermékenyítette; ez mélységesen felizgatott, s következtetések levonására késztetett, Valami egészen ritka érzés fogott eclass="underline" magányosságom egyszerre szertefoszlott. Könnyen magam elé idéztem azt a fájdalmas pillanatot sok-sok évvel ezelőtt, még egy másik évszázadban, amikor Babette lépcsőjének lábánál álltam, éreztem a Lestattal töltött évek állandó rideg kielégületlenségét és a Claudia iránt táplált szenvedélyes, de kudarcra ítélt érzést, amikor a magányosság gyöngéd, engedelmes érzékeim mögé hátrált, s ugyanezek az érzékek közben gyilkolni vágytak. És láttam azt a kelet-európai sivár hegytetőt, ahol szembeszálltam az ostoba vámpírral, s megöltem őt a kolostorromok között. Mintha szellemem asszonyos vágyakozása ismét feltámadt volna, hogy kielégülést találjon. Így éreztem hát, saját szavaim ellenére: „Sötét, és üres inkább! Vigasztalan…”
Armandra néztem, nagy, barna szemébe, feszült, időtlen arcába. Ismét úgy vizsgált engem, mint valami festményt, s én ismét azt éreztem, amit a kifestett bálteremben: a valóságos világ elcsúszott, vonzott a régi önkívület, a rettenetes vágy feltámadt bennem, s beteljesedésének puszta ígérete a csalódás elviselhetetlen lehetőségétől volt terhes. De a kérdés maradt: a gonoszság rettenetes, ősi, kínzó kérdése.
Azt hiszem, úgy temettem kezembe a fejem, mint a nagy bajban lévő halandók, amikor ösztönösen elfedik arcukat — az agyukat szeretnék megmarkolni, mintha a koponyán keresztül kigyúrhatnák az élő szervből a rettenetes gyötrelmet.
„Hogyan valósul meg ez a gonoszság?” — kérdezte. Hogyan hull ki valaki a kegyelemből, s lesz egyik pillanatról a másikra olyan gonosszá, mint a forradalom csőcselékének bírósága vagy a legkegyetlenebb római császár? Elég ehhez a vasárnapi szentmise elmulasztása, vagy az, hogy ráharap a szent ostyára? Vagy ellop egy cipót… vagy szomszédja feleségével hál?”
„Nem…” — megráztam a fejemet. „Nem.”
„De ha a gonoszságnak nincsenek fokozatai, akkor egyetlen bűn is elég hozzá. Nem ezt mondod? Hogy Isten létezik és…”
„Nem tudom, van-e Isten” — mondtam. „Tudomásom szerint… nem létezik.”
„Akkor egyetlen bűn sem számít” — mondta. „Egyetlen bűn sem szül gonoszságot.”
„Ez nem igaz. Mert ha nincs Isten, mi vagyunk a világegyetem legtudatosabb lényei. Csak mi tudunk az idő múlásáról s az emberi élet minden percének értékéről. Hogy egy ember holnap hal-e meg, vagy az utána következő nap, vagy végül is… nem számít. Mert ha nincs Isten, ez az élet… minden másodperce… az egyetlen, amink van.”
Hátradőlt, mint aki pillanatnyilag nem találja a szavakat, nagy szemei összeszűkültek, majd a tűz mélyébe meredtek. Ez volt az első alkalom, mióta értem jött, hogy nem engem nézett, s így nyugodtan megszemlélhettem. Soká ült így, s én szinte megéreztem a gondolatait, mintha oly érzékelhetőek lennének, mint a füst. Nem mintha olvastam volna bennük, de éreztem erejüket. Volt egy bizonyos aurája, s bár arca fiatal volt, ez nem jelentett semmit — végtelenül öregnek, bölcsnek tűnt. Nem tudnám ezt meghatározni, mivel képtelen lennék megmagyarázni, hogy fiatalos vonásaiban és szemében hogyan tükröződött ártatlanság s egyszersmind kor és tapasztalat.
Felállt, kezét könnyedén összekulcsolta a háta mögött. Claudiára nézett, aki mindvégig hallgatott, s én jól értettem, mit jelent némasága. Ezek a kérdések nem az övéi voltak, de el volt ragadtatva a férfitól, várt rá, s kétségtelenül tanult abból, ahogy hozzám beszélt. De ahogy most egymásra tekintettek, valami mást is megértettem. Ahogy a vámpír felállt, látszott, hogy teljesen ura a testének, s mozgásából hiányoznak az emberi gesztusok, amelyek a kényszerűségben, a megszokásban és a tudat hullámzásaiban gyökereznek. Mozdulatlansága természetfölötti volt. És Claudia ugyanilyen mozdulatlan volt. Sohasem láttam még ilyennek. Természetfölötti megértéssel nézték egymást, s ebből én ki voltam zárva.
Én csak valamiféle forgó és vibráló dolog voltam nekik, mint a halandók az én számomra. És amikor Armand megint felém fordult, láttam, hogy megértette: a lány nem hiszi és nem osztja a gonoszról vallott nézetemet.
Vendéglátóm váratlanul kezdett bele ismét a beszédbe. „Ez az egyetlen igazi gonosz” — mondta a lángoknak.
„Igen?” — válaszoltam, érezve, hogy a mindent elemésztő téma ismét megelevenedik bennem, elsöpörve az útjából minden más aggodalmat.
„Így igaz” — mondta, s ettől még nagyobb szomorúság, még mélyebb kétségbeesés fogott el.
„Akkor Isten nem létezik… nem tud a létezéséről?”
„Nem.”
„Nincs tudás” — mondtam, s nem szégyenkeztem egyszerűségem, nyomorult emberi szenvedésem miatt.
„Nincs.”
„És egyetlen vámpír sem vitázik Istennel vagy az ördöggel!?”
„Tudomásom szerint egyetlen sem” — mondta tűnődve, s a tűz fénye a szemében táncolt. És úgy tudom, a magam négyszáz esztendejével én vagyok a világ legöregebb élő vámpírja.”
Csodálkozva néztem rá.
Aztán felfogtam. Beigazolódott, amitől mindig is tartottam: magányosság és reménytelenség az osztályrészem. Minden úgy megy tovább, mint eddig, végtelenül. Kutatásom véget ért. Hátradőltem, s közönyösen figyeltem a nyaldosó lángokat.
Hasztalan volt tovább hallgatnom őt, hasztalan beutazni a világot újra, hogy ismét csak ugyanazt halljam. „Négyszáz év…” — azt hiszem, megismételtem ezeket a szavakat: „Négyszáz év…” Emlékszem, hogy a tűzbe bámultam. Egy hasáb nagyon lassan a lángokba csúszott, látszott, egész éjszakába telik, míg elemészti a tűz — apró lyukacskák voltak rajta, amelyekből kiégett valamilyen anyag, amely át- meg átjárta, s gyorsabban pusztult el, mint a fa — minden kicsiny lyukban egy-egy láng táncolt a nagyobbak között, és ezek a kis lángok fekete szájukkal kórusnak tűntek, kórusnak, mely hangtalanul énekel.
Armand egyszerre megmozdult — suhogó árnyak és fények ereszkedtek le, s máris ott térdelt a lábaimnál, kinyújtott kezébe fogta a fejem, s izzó szemekkel nézett rám.
„Gonoszság, sátán! Mindez csak a csalódottságodból, a keserűségedből fakad. Nem látod? A sátán gyermekei! Isten gyermekei! Csak ezzel a kérdéssel jössz hozzám? Ez az egyetlen erő, amelynek megszállottja vagy, úgyhogy istenekké vagy ördögökké kell tenned minket, amikor pedig az egyetlen létező erő bennünk van? Hogyan hihetsz ezekben a régi, fantasztikus hazugságokban, ezekben a mítoszokban, a természetfölötti értelmében?” Azzal a mozdulatlanul ülő Claudia feje felől lekapta az ördögöt, s ez olyan gyorsan történt, hogy a mozdulatot nem is láttam, csak a gonoszul rám meredő démont, amely a következő pillanatban a lángok közt pattogott.