Másnap kora este otthagytam; meg voltam győződve róla, hogy a színház vámpírjai közül csak Armandban lehet megbízni. Claudia vonakodva engedett el, és én nagyon nyugtalan voltam riadt tekintete láttán. A gyengeséget nem ismerte, mégis félelmet és levertséget láttam a szemében, amikor eleresztett. Siettem küldetésemre, és a színház előtt várakoztam, míg csak az utolsó látogató el nem ment, és az ajtónállók a zárakkal bíbelődtek.
Nem vagyok benne biztos, minek néztek. Színésznek, akár a többieket, aki nem szedte le a festéket az arcáról? Nem számított. Csak az volt fontos, hogy beengedjenek: senki sem szólított meg, amikor elmentem mellettük és a bálteremben lézengő egy-két vámpír mellett, míg végül Armand nyitott ajtaja előtt álltam. Azonnal meglátott; nyilván messziről hallotta lépteimet, üdvözölt és hellyel kínált. A fiúval volt elfoglalva, aki az íróasztalnál ült, és egy ezüsttányérról húst és halat evett ebédre. Fehérboros palack állt mellette, s bár lázas és gyenge volt még az előző estétől, pirosas bőre, testének meleg kipárolgása kínzó vágyat ébresztett bennem. Armand viszont nyugodtan ült a tűznél egy bőrszéken, szemben velem, s karját összekulcsolva a fiúra nézett, aki megtöltötte poharát, s üdvözlésre emelte. „Mesterem” — mondta, de szeme rám villant, ahogy elmosolyodott. A pohárköszöntő azonban Armandnak szólt.
„A rabszolgád” — suttogta Armand, s szenvedélyes sóhaj hagyta el ajkát. Figyelte, amint a fiú odaadással iszik, élvezettel szemlélte nedves ajkát, nyakának friss bőrét, ahogy a bor lecsúszott a torkán. A fiú most egy falatnyi fehér húst vett fel, szemét Armandra függesztve megette. Mintha így Armand is részese lett volna a lakomázásnak, mintha így szívta volna magába az életnek azt a részét, amelyet már csak a szemével tudott élvezni. S bár teljesen elmerült ebben az élvezetben, mégis kiszámított élmény volt — nem élte át azt a gyötrelmet, mint én, évekkel azelőtt, amikor Babette ablaka alatt állva emberi életre vágyakoztam.
Amikor a fiú befejezte, feltérdelt, s karjával átölelte Armand nyakát — mintha jéghideg húsát ízlelgette volna. Visszaemlékeztem arra az éjszakára, amikor Lestat először jött hozzám — égő szemekkel, s fehér arca világított. „Most már tudod, mi vagyok neked.”
Végül az egész befejeződött. A fiúnak alvásra volt szüksége, és Armand rázárta az ágy rézajtóit. Az egésztől elbágyadva el is szunnyadt néhány perc alatt, Armand pedig szemben velem üldögélt; szép nagy szeme nyugodtnak és ártatlannak tűnt. Amikor úgy éreztem, tekintetével magához akar vonzani, lesütöttem a szemem — örültem volna, ha tűz pattog a kandallóban, de ott csak hamu volt.
„Azt mondtad, ne beszéljek a származásomról, de miért?” — kérdeztem, feltekintve rá. Mintha érezte volna tartózkodásomat, de nem sértődött meg, csak enyhén elcsodálkozott. De gyenge voltam, túl gyenge még ahhoz is, hogy a csodálkozását elviseljem, és elfordítottam a tekintetem.
„Megölted azt a vámpírt, aki létrehozott téged? Ezért nincs itt, ezért nem mondod meg a nevét? Santiago ezt gondolja.”
„És ha ez igaz, s nem tudunk meggyőzni az ellenkezőjéről, elpusztítanál minket?” — kérdeztem.
„Semmit sem tennék ellened” — válaszolta nyugodtan. De ahogy már mondtam, nem vagyok vezető abban az értelemben, ahogy kérdezted.”
„De a többiek vezérüknek tartanak, ugye? És Santiago… már kétszer távol tartottad tőlem.”
„Erősebb vagyok, mint ő, öregebb. Santiago még nálad is fiatalabb” — mondta. Egyszerűen beszélt, büszkeség nélkül. Ezek puszta tények voltak.
„Mi nem akarunk harcban állni veletek.”
„Márpedig az már elkezdődött” — felelte. „De nem velem, hanem azokkal odafenn.”
„De mi az oka, hogy Santiago gyanakszik ránk?”
Lesütötte a szemét, és elgondolkozott — állát öklén nyugtatta. Végtelennek tűnő idő után felnézett. „Mondhatnék okokat” — mondta. „Túl csendesek vagytok. A világon csak kevés vámpír létezik, s halálosan rettegnek, nehogy viszálykodás törjön ki köztük — fiókáikat nagy gonddal választják ki, s gondoskodnak arról, hogy tiszteljék a többieket. Ebben a házban tizenöt vámpír van, s féltékenyen ragaszkodnak ehhez a számhoz. A gyenge vámpíroktól félnek: ezt is hadd mondjam meg. Nyilvánvaló a számukra, hogy valami hiba van benned: túl sokat érzel és gondolkozol. Ahogy magad mondtad, nem sokra tartod a vámpírok szenvtelenségét. Aztán itt van ez a titokzatos gyermek, aki nem tud megnőni, nem tudja ellátni magát. Ebből a fiúból, aki olyan sokat jelent nekem, még akkor sem csinálnék vámpírt, ha az élete komoly veszélyben lenne, mert túl fiatal, a tagjai nem elég erősek, s a halandók osztályrészét még alig tapasztalta, te pedig magaddal cipeled ezt a gyermeket. Milyen vámpír alkotta őt, kérdezik a többiek, talán bizony te? Lásd be, magadban hordozod ezeket a hibákat és ezt a titkot, és mélységesen hallgatsz róluk. Hogyan bízhatnának benned? És Santiago ürügyet keres. De egy másik ok közelebb van az igazsághoz, mint mindaz, amit elmondtam. És ez pusztán csak annyi, hogy amikor először találkoztál Santiagóval a Latin negyedben, sajnálatosan… pojácának nevezted.”
„Aááá.” Hátradőltem.
„Talán jobb lett volna, ha semmit sem mondasz.” Elmosolyodott, hogy lássa, értem-e az iróniát.
Meghánytam-vetettem, amit mondott, s közben ugyanolyan súllyal esett a latba Claudia különös figyelmeztetése, hogy ez a szelíd tekintetű fiatal férfi azt mondta neki: „Halj meg!”, s nem kevésbé az, hogy egyre nőtt bennem a báltermi vámpírok iránti undor.
Leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy mindenről beszámoljak neki. Mindenről, csak Claudia félelméről nem, még nem, bár nem tudtam elhinni, amikor a szemébe néztem, hogy hatalmát ellene kívánta fordítani, mert ezek a szemek azt mondták: élj. Azt mondták: tanulj. Ó, mennyire szerettem volna megvallani mindazt, amit nem értettem — hogy mennyire elcsodálkoztam, amikor sokévi keresés után azt kellett látnom, hogy ezek a vámpírok itt ócska ficsúrok, akik a halhatatlanságot nyárspolgárok klubjává változtatták. De minden szomorúságomon és zavaromon át végül átderengett a felismerés: miért is lenne másképp? Mit vártam? Keserű kiábrándulásom Lestatból talán feljogosított rá, hogy hagyjam meghalni? Mert nem akarta megmutatni, mit kell önmagamban felfedeznem? Mik is voltak Armand szavai? Az egyetlen létező erő bennünk van…
„Hallgass rám” — mondta ekkor. „Óvakodnod kell tőlük. Az arcod mindent elárul. Ha most kérdőre vonnálak, ellent sem állnál nekem. Nézz a szemembe!”
Nem engedelmeskedtem. Tekintetem az egyik kis festményre függesztettem az íróasztal fölött, amíg csak vonalak és színek puszta harmóniáját nem láttam a Madonna és a gyermek helyett. Tudtam, hogy amit mond, igaz.
„Ha akarod, állítsd meg őket, közöld velük, hogy semmi rosszat nem akarunk. Miért nem teszed meg? Te magad mondod, hogy nem vagyunk az ellenségeid, bármit is tettünk…”
Leheletnyi sóhaj hagyta el ajkát. „Pillanatnyilag megállítottam őket” — mondta. De nem kívánok felettük olyan hatalmat, amilyen ahhoz lenne szükséges, hogy végleg megállítsam őket. Ha ilyen hatalmat gyakorolnék, meg is kellene védenem a hatalmamat s azzal ellenségeim támadnának. És én nem akarok örökké ellenségekkel foglalkozni, amikor csak biztos helyre és békére vágyom. Vagy arra, hogy ne is legyek itt egyáltalán. Elfogadtam egyfajta kormánypálcát, de nem azért, hogy uralkodjam felettük, hanem hogy távol tarthassam őket magamtól.”
„Tudnom kellett volna” — mondtam, tekintetem még mindig a festményre függesztve.
„Akkor hát óvakodnod kell tőlük. Celeste-nek nagy a hatalma, mivel ő a legöregebbek egyike, s féltékeny a gyermek szépségére. És Santiago, miként magad is látod, csak némi bizonyítékra vár, hogy a törvényen kívül álltok.”