„Tele vagy élettel…” — suttogtam. „Csontok, válaszolta. Csontok…” És magam előtt láttam a csonthalmokat, amelyeket a New Orleans-i sekély sírokból szedtek ki, hogy a sír mögötti kamrákba helyezzék őket, s így másokat temethessenek a keskeny parcellákba. Behunytam a szemem. Éhségem kínzó gyötrelemmé vált, szívem egy másik szívért kiáltott, és akkor éreztem, hogy lép előre, hogy megigazítsa a beállítást — végzetes lépés! végzetes megtántorodás! Felsóhajtottam. „Menekülj!” — súgtam neki. „Óvakodj!”
És akkor történt valami arcának nedves ragyogásával; beteges bőrének tört hajszálereiből elfolyt valami. Meghátrált, s az ecset kiesett a kezéből. Fölé emelkedtem, éreztem, amint fogaim ajkamhoz szorulnak, éreztem, ahogy szemem beissza arcának színeit, fülemet eltölti küszködő kiáltása, s kezem teli van erős, harcoló húsával, míg csak magamhoz nem vontam, s föl nem téptem a gyámoltalanul birkózó húst, hogy az életet adó vérhez juthassak. „Halj meg!” — suttogtam, amikor teste elernyedt szorításomban, s feje a kabátomra hullott. „Halj meg!” S éreztem, milyen erőfeszítésébe kerül, hogy rám nézzen. Megint ittam, ő megint harcolt, míg ernyedten, döbbenten s közel a halálhoz, le nem csúszott a padlóra. De szemei nem csukódtak le.
A vászon elé telepedtem — gyengén, de megbékélve, s a homályos, szürkülő szemeket néztem és saját, vértől piros kezemet s fényűzően meleg bőrömet. „Ismét halandó vagyok” — suttogtam neki. „Élek. A véred éltet.” Szemei lezárultak. A falnak dőltem, és saját arcomra meredtem.
Még csak vázlat volt, de a merész fekete vonalakból máris tökéletesen kibontakozott az arcom és a vállam, s a festő itt-ott már színfoltokba is belekezdett: ott volt szemem zöldje, orcám fehérsége. De micsoda iszonyat volt látni arckifejezésemet! Pedig tökéletesen eltalálta, és semmi rémes nem volt benne. A zöld szemek kifejezéstelenül bámultak rám az elnagyolt vázlatból, s ott volt a mindenen átgázoló s egyszersmind közömbös sóvárgás, amit ő nem értett meg. A száz évvel azelőtti Louis-t láttam, amint a miséző pap szentbeszédét hallgatja: ajka bágyadtan megnyílik, haja kócos, ernyedt keze ölében nyugszik. A halandó Louis. Azt hiszem, nevettem, kezemet arcomhoz szorítva nevettem, hogy majdnem kibuggyantak a könnyeim is — amikor elhúztam az ujjaimat, ott volt a halandó vérrel színezett könnyek nyoma. És már ismét éreztem annak az öldöklő szörnyetegnek a bizsergését, amely újra gyilkolni fog, s most megragadta a képet, s el akart menekülni a kis házból.
De ekkor a férfi állati hangot hallatva, hirtelen felemelkedett a földről, s megragadta a cipőmet, de keze lecsúszott a bőrről. Óriási lelkierővel szállt szembe velem — felnyúlt a képért, s elfehéredő kezével erősen megragadta. „Add vissza!” — morogta. „Add vissza!” Én őt és a saját kezemet néztem, s könnyedén fogtam a képet, amit ő olyan kétségbeesetten akart megmenteni, mintha magával vihetné az égbe vagy a pokolba. Én voltam az a lény, akit a vére sem változtathatott emberré, ő az, akit a gonoszságom sem győzhetett le. És akkor, önuralmamat vesztve, kiszabadítottam a képet a kezéből, fél kézzel ajkamhoz rántottam őt, s dühödten feltéptem a torkát.
Amikor beléptem szállodai lakosztályomba, a képet a kandallópárkányra helyeztem, és sokáig néztem. Claudia ott volt valahol, de éreztem valaki másnak a jelenlétét is, mintha az egyik felettem lévő balkonon állt volna valaki; a félreismerhetetlen személyes illat elárulta. Nem tudtam, miért hoztam el a festményt, miért harcoltam érte, s ez jobban megszégyenített, mint a gyilkolás — ugyan miért ragaszkodtam hozzá? Kezem remegett, lehajtott fejem lassan felemeltem, s erőfeszítésem eredményeként a szobák lassanként kibontakoztak a szemem előtt; a virágok, a bársony, a gyertyatartók. Azt akartam, hogy közönséges halandóként biztonságban legyek. És akkor, mintha párafüggönyön át látnám, megpillantottam egy asszonyt.
Nyugodtan ült Claudia pazar fésülködőasztala mellett; a félelem legapróbb jele nélkül, mozdulatlanul; zöld taft ruhaujjai és szoknyái a megdöntött tükrökben megsokszorozódtak, mintha egész társaság gyűlt volna össze a szobában. Sötétvörös haja középen elválasztva s füle mögé fésülve, bár egy csomó fürtöcske elszabadult, s keretbe foglalta sápadt arcát. Két nyugodt, ibolyaszínű szemét és puha, szép ívű, festetlen száját, amely semmit sem árult el személyiségéről, felém fordította, mosolygott, de szeme tűzben égett. „Igen, olyan, amilyennek mondtad, és máris szeretem.” Felállt, finoman megemelte a sötét, rengeteg taftot, s a három tükröcske egyszerre kiüresedett.
Végtelenül megzavarodtam, úgy éreztem, nem vagyok képes megszólalni. Megfordultam, s megpillantottam az óriási ágyon heverő Claudiát: kis arca merev és nyugodt volt, bár összeszorított öklével a selyemfüggönybe kapaszkodott. „Madeleine” — suttogta, — „Louis félénk.” Jéghidegen figyelt, de Madeleine csak mosolygott, s közelebb húzódva hozzám, mindkét kezét ruhája kivágásának csipkeszegélyére tette, s úgy húzta el, hogy lássam a két kicsi jelet a torkán. Mosolyát mintha letörölték volna, egyszerre mogorva és érzéki lett, szemét összehúzta, s azt lihegte: „Igyál!”
Elfordultam tőle, s öklömet döbbenten felemeltem, de nem találtam szavakat. Akkor Claudia megfogta a csuklómat, s könyörtelenül rám nézett. „Tedd meg, Louis” — parancsolta. „Mert én nem vagyok képes rá.” Fájdalmas volt a nyugalma, de kemény, kimért hangjában indulat parázslott. „Nem vagyok elég nagy és erős! Tedd meg!”
Kiszabadítottam magam, s úgy fogtam a csuklóm, mintha megégette volna. Az ajtóra pillantottam; a legbölcsebb az lett volna, ha azonnal elmegyek. Éreztem Claudia erejét és akaratát, s a halandó asszony szemében ugyanaz az elszántság lobogott. De Claudia visszatartott; nem kedves könyörgéssel, nyomorúságos rábeszéléssel, amitől szétfoszlott volna saját ereje, s én csak szánalmat érzek iránta, és összeszedem saját erőmet. Azzal szegezett oda, hogy indulatai még szemének jéghideg pillantásán is áttörtek, s úgy fordult el tőlem, mintha máris legyőzték volna. Értetlenül néztem, ahogy visszahanyatlik az ágyra, fejét lehajtja, s lázasan mozgó ajakkal csak azért pillant fel, hogy a falakat vegye szemügyre. Meg akartam érinteni, megmagyarázni neki, hogy lehetetlent kér — csillapítani szerettem volna az őt belülről emésztő tüzet.
A finom, halandó asszony letelepedett az egyik székbe a tűz mellé; suhogó és színjátszó taftruhája úgy vette körül, mintha részese lett volna az őt körüllengő titokzatosságnak, a nő szenvtelenül figyelő tekintetének, sápadt, lázas arcának. És gyerekes, durcás szája, törékeny arca láttán önkéntelenül odafordultam hozzá. A vámpírcsók a seben kívül nem hagyott nyomot, a halvány rózsaszín húson nem látszott visszafordíthatatlan változás. „Milyennek lát minket?” — kérdeztem, s láttam, szemét Claudiára szögezi. Nyilvánvalóan felizgatta ez a kicsiny szépség, a kis, gödröcskés kezekben szunnyadó rettenetes asszonyi szenvedély.
Rám vetette tekintetét. „Azt kérdezem… milyennek lát minket? Szépnek, varázslatosnak látja-e fehér bőrünket, kegyetlen szemünket? Ó, nagyon jól emlékszem, milyen homályos a halandók látása, s hogyan égette át a vámpírszépség e homály fátylát, milyen csalogató volt, és mennyire rászedett! Igyál, mondja nekem. Fogalma sincs, az Istenre mondom, mit kér!”
De Claudia felkelt az ágyról, és odajött hozzám. „Hogy merészeled?!” — suttogta. „Hogy merészelsz kettőnk nevében dönteni! Tudod-e, mennyire megvetlek? Tudod-e, hogy fekélyként rág belülről ez a megvetés!?” Remegett csöpp teste, keze sárga ruhájának redőzött dereka fölött reszketett. „Ne fordítsd el a fejed! Elegem van a szenvedésedből! Semmit sem értesz. A gonoszságod abban áll, hogy nem tudsz gonosz lenni, és ezért nekem kell szenvednem. Nem tűröm ezt tovább!” Ujjai csuklómba martak s én riadtan elfordultam tőle, tanácstalanul ekkora gyűlölet és düh láttán, amely ébredő bestiaként rontott rám a tekintetéből. „Kiszakítani a halandó kezekből, mint két bősz szörnyeteg valami lidérces mesében, ti haszontalan, vak szülők! Apák!” Fröcskölt a gyűlölettől. „Csak gyűljenek a könnyeid! Nem tudsz annyit sírni, hogy jóvátedd, amit velem tettél. Hat év halandóként, hét, esetleg nyolc… Én is ilyen lehettem volna!” Madeleine-re mutatott, aki arcához emelte kezeit, s szeme könnyes lett. Felnyögött, s nyögéséből Claudia nevét lehetett kihallani, de ő nem figyelt rá. „Igen, ha ilyen lehetnék, tudnám, milyen érzés az oldaladon sétálni. Szörnyetegek! Halhatatlanná téve ebben a haszontalan álruhában, ebben a gyámoltalan testben!” Szemét elborították a könnyek, szavai elhaltak.