„Add őt nekem!” — mondta, fejét lehajtva; lehulló fürtjei fátyolként takarták el arcát. „Add nekem! Vagy pedig fejezd be, amit azon az éjszakán a New Orleans-i hotelben tettél velem! Nem fogok tovább élni ezzel a gyűlölettel, ezzel a haraggal a szívemben. Képtelen vagyok…” Haját hátravetette, két kezét fülére tapasztotta, mint aki nem akarja hallani a saját hangját; zihálva kapkodta a levegőt, s keserű könnyek csordultak végig az arcán.
Mellétérdeltem, kinyújtva karjaimat, mintha meg akarnám ölelni. De nem mertem megérinteni, még a nevét sem merészeltem mondani, nehogy már az első hangokkal kitörjön belőlem a reménytelen, visszafojthatatlan zokogás, a szörnyű fájdalom. „Óóó!” Megrázta a fejét, szétmaszatolta arcán könnyeit, s összeszorította a száját. „Még mindig szeretlek, és ez a legnagyobb gyötrelem. Lestatot soha nem szerettem. De téged! Gyűlöletem mértéke ez a szerelem — a kettő ugyanaz! Most tudod, mennyire gyűlöllek!” Szeme vöröses ködén át rám villantotta tekintetét.
„Igen” — suttogtam. Lehajtottam a fejem. De ő már Madeleine karjaiban volt, aki kétségbeesetten átölelte, mintha — ó, a sors szánalmas iróniája! — neki kellene Claudiát tőlem és saját magától is megvédelmeznie. Azt súgta neki: „Ne sírj! , ne sírj!” Olyan hevesen simogatta arcát és haját, hogy egy halandó gyermek bőrét felhorzsolta volna.
De Claudia hirtelen mindenről megfeledkezett — szemét lehunyta, arca kisimult, szenvedélyét mintha lehűtötték volna; karját Madeleine nyakába fűzte, és feje a taftra és csipkére hullott. Csendben feküdt, arcán a könnyek nyomai, mintha mindaz, ami kitört belőle, elgyöngítette volna, s kétségbeesetten keresné a feledést; mintha a környező szoba és én ott sem lennénk.
Ott voltak együtt: az érzékeny halandó gátlástalanul zokogott, meleg karjaiban tartva egy csöppnyi lényt, melyet nem érthetett, ezt a fehér, heves, természetellenes gyermeket, s azt hitte, hogy szereti. Ha nem éreztem volna ugyanazt a szánalmat az őrült, vakmerő nő iránt, aki a kárhozottakkal flörtölt, mint saját magam halandó lénye iránt, kirángattam volna a karjai közül azt a démont, hogy magamhoz szorítsam, hevesen cáfolva újra meg újra minden szavát. De csak térdeltem megkövülten, s arra gondoltam: A szerelem azonos a gyűlölettel — féltékenyen magamba zártam ezt a tudást, s az ágyra hanyatlottam végül.
Hosszú időbe telt, mire Madeleine észrevette, hogy Claudia már nem sír, szoborszerű mozdulatlansággal ült Madeleine ölében, könnytől csillogó szemét rám emelte, megfeledkezve a köréje hulló lágy, vörös hajról és a nő még mindig simogató kezéről. Magamba roskadva az ágy oldalának dőltem, a vámpírszemekbe meredve, s képtelen voltam — de nem is akartam — egyetlen szóval is megvédeni magam. Madeleine Claudia fülébe suttogott, s könnyei a lány hajfürtjeire hullottak. És akkor Claudia kedvesen azt mondta neki: „Menj el.”
„Nem.” Megrázta a fejét, s szorosan magához ölelte Claudiát. Aztán behunyta a szemét, s rettenetes nyugtalanságában, valami szörnyű gyötrelemtől kínozva egész testében megremegett. De Claudia már vezette is kifelé, s az asszony döbbent és sápadt arccal, engedelmesen ment mellette; a zöld taft a kis sárga ruha köré omlott.
A fogadószoba átjárójában megálltak; Madeleine keze zavartan, rebbenő szárnyként verdesett a torka körül, majd lehanyatlott. Úgy nézett maga köré, mint a vámpírszínház szerencsétlen áldozata a színpadon, aki nem tudta, hol is van. Claudia ellépett tőle valamiért, s láttam, amint egy nagy babával jött vissza. Feltérdeltem, hogy megnézzem. Hollófekete hajú, zöld szemű kislánybaba volt, csipkékkel és szalagokkal díszítve; tágra nyitott szemekkel édes arcocskáján, s porcelánlábacskái megcsendültek, amikor Claudia Madeleine karjába tette. Az asszony szeme megkeményedett, amint a babát tartotta, és a haját simogatta; arcán iszonyú grimasz jelent meg. Halkan felnevetett. „Feküdj le” — mondta neki Claudia; a heverő párnáiba süppedtek, s a suhogó taft helyet adott, amint Claudia is ledőlt, s átölelte a nő nyakát. Láttam, hogy a baba lecsúszik és a padlóra esik, de Madeleine máris megragadta és lóbálva tartotta, majd hátrahajlította a fejét, szemét lezárta, s Claudia fürtjei az arcát simogatták.
Visszatelepedtem a padlóra, s az ágy puha oldalának dőltem. Claudia igen halkan, szinte suttogva beszélt; azt mondta Madeleine-nek, legyen türelemmel, és maradjon nyugton. Rettegtem a lány lépteitől, bár a szőnyeg letompította őket, a behúzott ajtó hangjától, amely kizárta az asszonyt, és a gyűlölettől; mely halálos páraként szállt le közénk.
De amikor felnéztem, Claudia dermedten, gondolataiba merülve állt ott — a gyűlölet és keserűség eltűnt az arcáról, olyan üres volt a tekintete, mint a babáé.
„Mindaz, amit mondtál, igaz” — mondtam neki. „Megérdemlem a gyűlöletedet. Attól a perctől kezdve, hogy Lestat a karjaimba tett.”
Nem vett tudomást rólam; lágy fényben úsztak a szemei. Szépsége elviselhetetlen fájdalomként mart a lelkembe. Tűnődve szólt: „Az ő akarata ellenére is megölhettél volna. Megtehetted volna.” Szeme nyugodtan pihent meg rajtam. „Meg akarod most tenni?”
Átkaroltam, magamhoz húztam, meglágyult hangja megmelengetett.
„Megőrültél, hogy ezt mondod nekem? Hogy most akarom-e!?”
„Azt akarom, hogy tedd meg” — mondta. „Hajolj le, mint akkor, és cseppenként szívd ki a véremet, amennyit csak bírsz! Kicsi vagyok, nem bírja ki a szívem. Nem fogok ellenállni. Törékeny vagyok, s úgy morzsolhatsz szét, mint egy virágot.”
„Igazán ezt akarod? Azt gondolod, amit mondasz?” — kérdeztem. „Miért nem szegezel kést a mellemnek, miért nem forgatod meg a szívemben?”
„Meghalnál velem?” — kérdezte ravasz, gunyoros mosollyal. „Valóban meghalnál velem?” — sürgetett. „Nem érted, mi történik velem? A mestervámpír, akinek a rabja vagy, megöl engem, nem fog a szerelmeden velem osztozni, egy cseppjén sem, hát nem látod? Az ő hatalmát olvasom ki a szemedből. Látom boldogtalanságodat, szomorúságodat, szerelmedet iránta, ezt nem rejtheted el. Fordulj meg, nézz rám az utána sóvárgó szemeiddel, hallgass rám!”
„Soha többé… nem… hagylak el. Megesküdtem neked, hát nem? Nem adhatom neked azt az asszonyt.”
„De én az életemért küzdök! Add nekem, hogy gondoskodjék rólam, hogy tökéletes legyen az álcázás, amely nélkül nem élhetek! És akkor, mit bánom én, legyél az övé! Az életemért küzdök!”
Majdnem eltaszítottam. „Nem, nem, ez őrültség, boszorkányság” -tiltakoztam. „Te nem akarsz osztozni vele, te akarod annak a szerelemnek minden cseppjét. Ha nem tőlem kapod meg, akkor Madeleine-től. Armand hatalmasabb, mint te, és semmibe vesz téged, s te a halálát kívánod, ahogy Lestatot is megölted. Nos, ezúttal nem leszek a cinkosod, nem segédkezem a halálában! És Madeleine-ből nem csinálok vámpírt, nem fogom kárhozatra ítélni a halandók légióit, akiket ő gyilkolna meg! Nincs többé hatalmad felettem. Nem és nem!”