De ez nem tartott sokáig.
Amikor másnap este a hideg, szürke téli nap lenyugodott, már ébren voltam, s éreztem, ahogy lassan oldódik a zsibbadtság tagjaimban. A koporsó fekete élőlényei körülöttem rohangáltak, menekülve feltámadásom elől. A gyenge holdfényben megízleltem a hideget, s még ujjaimon éreztem a márványtömb végtelen simaságát, amikor kikeltem a sírból. S ahogy kifelé ballagtam a temetőből, végiggondoltam tervemet, amelyért hajlandó voltam az életemet is feltenni annak a lénynek a roppant szabadságával, aki nem törődik az életével, akinek rendkívüli erőt ad az, hogy kívánja önnön halálát.
Az egyik konyhakertben megpillantottam valamit, ami csak homályos gondolatokat ébresztett bennem, míg a kezemben nem tartottam. Egy kis kasza volt; élesre fent, görbe pengéjéhez még az utolsó kaszálás zöld gyomnövényei tapadtak. Amikor megtisztítottam, és ujjamat végighúztam az éles pengén, tervem kikristályosodott, és gyorsan nekiláttam a többi feladatnak: szereztem egy kocsit és kocsist, aki napokon át hajlandónak mutatkozott követni a parancsaimat — elkápráztatva a kapott készpénztől és a további ígérettől, elhoztam ládámat a Saint-Gabriel Szállóból, és a kocsiban helyeztem el, s megszereztem mindazokat a dolgokat, amelyekre szükségem volt. Aztán ott voltak a hosszú éjszakai órák, amikor színleg kocsisommal poharazgattam és beszélgettem — megnyertem költséges közreműködését, hogy hajnalban elvigyen Párizsból Fontaine-bleau-ba. A kocsiban aludtam: gyenge egészségem megkívánta, hogy semmi áron se zavarjanak. A magány olyan fontos volt a számomra, hogy hajlandó voltam újabb busás összeggel megtoldani a már kifizetett díjat, csak hogy hozzá ne nyúljon még a kilincshez sem, amíg ki nem szálltam.
Amikor meggyőződtem róla, hogy kész követni minden utasításomat, és olyan részeg, hogy a gyeplőn kívül jóformán semmi másra nem tud figyelni, lassan, óvatosan behajtottunk a Vámpírszínház utcájába, s némi távolságban várakoztunk, amíg az ég világosodni nem kezdett.
A színház zárva volt. Amikor a levegő és a fény elárulta, hogy legfeljebb tizenöt perc áll a rendelkezésemre tervem kivitelezéséhez, odalopóztam. Tudtam, hogy odabenn a színház vámpírjai már a koporsójukban fekszenek, és ha egy kései vámpír még csak most készülődne is a lefekvéshez, akkor sem hallaná meg előkészületeimet. A bereteszelt ajtók elé gyorsan deszkákat helyeztem, és beszegeztem a most már kívülről elzárt bejáratokat. Egy járókelő észrevette, mit csinálok, de továbbment, nyilván azt gondolta, a tulajdonos megbízásából deszkázom be az intézmény bejáratát. Tudtam, hogy mielőtt végzek, találkozhatom a jegyárusokkal, jegyszedőkkel és takarítókkal, akik talán odabenn maradtak, hogy vigyázzák a vámpírok nappali álmát.
Rájuk gondoltam, amikor a kocsit Armand sikátorához irányítottam, és meghagytam, várakozzék. Két kis hordónyi petróleumot vittem Armand ajtajához.
Ahogy reméltem, a kulccsal könnyen bejutottam, és egyszerre az alsó átjáróban voltam. Kinyitottam cellájának ajtaját, de Armand nem volt ott. Senki sem volt odabenn. A koporsó eltűnt. Valójában minden eltűnt, kivéve a bútorokat, még a halott fiú elzárható ágya sem volt ott. Gyorsan kinyitottam az egyik hordót, s a másikat magam előtt görgetve a lépcsőkhöz siettem, majd a petróleumot a kiálló gerendákra és a többi cella faajtajára locsoltam. A szag erős volt, erősebb és áthatóbb, mint munkálkodásom zaja, amely aligha riaszthatta fel a vámpírokat. Bár igen csendesen álltam a lépcsőknél, a hordókkal és a kaszával felfegyverkezve, s feszülten figyeltem, nem hallottam sem az őröket, sem a vámpírokat. A kasza nyelét markolva lassan felfelé lopóztam, míg csak a bálterem ajtajához nem értem. Senki sem látta, hogyan fröcskölök petróleumot a lószőr székekre és a kárpitra, sem azt, ahogy egy pillanatra tétován megállok a kis udvar bejáratánál, ott, ahol Madeleine-t és Claudiát megölték. Ó, hogy szerettem volna kinyitni azt az ajtót! A kísértés olyan nagy volt, hogy egy percre szinte elfeledkeztem a tervemről. Majdnem letettem a hordókat, és lenyomtam az ajtókilincset. De tudtam, hogy folytatnom kell, amit elkezdtem. Madeleine és Claudia nem volt már ott. Meghaltak! És ugyan mit tehettem volna, ha kinyitom az ajtót, s újra meglátom maradványaikat, ha megpillantom a csapzott kócos aranyhajat? Nem volt időm, de nem is lett volna semmi értelme. Szaladtam a sötét folyosókon, ahol addig nem jártam, locsoltam a petróleummal a faajtókat, annak biztos tudatában, hogy a vámpírok oda zárkóztak be; macskaléptekkel osontam be magába a színházba, ahol a hideg, szürke fény beszivárgott az elreteszelt ajtókon keresztül, sietségre sarkallva, s én sötét foltokat hagytam a színpad nagy bársonyfüggönyén, a párnázott székeken, a bejárati ajtók kárpitján.
Végre kiürült a hordó; elhajítottam, és elővettem a kezdetleges, magam készítette fáklyát, a gyufát a petróleummal átitatott rongyokhoz érintettem, majd meggyújtottam a székeket. A lángok a vastag selymet és a párnákat nyaldosták, míg én a színpadhoz rohantam; s a következő pillanatban a sötét függöny is lángba borult. Hideg léghuzat táplálta a mohó lángokat.
Másodpercek múlva a színház nappali fényben lobogott; recsegett-ropogott eresztékeiben, amint a tűz a falakon is végigmorajlott, és a proszcénium nagy ívét meg a kinyúló páholyok gipszcirádáit nyalogatta. De arra nem volt időm, hogy megcsodáljam a tüzet, ahogy a hátborzongatóan villódzó fényben pusztítva csapott le minden zugra és falmélyedésre. Az alsó emeletre rohantam, és fáklyámmal felgyújtottam a bálterem heverőjét, a függönyöket és minden éghető holmit, ami a szemem elé került.
Valaki végigdübörgött a fejem feletti padlózaton, ott, ahol sohasem jártam. És akkor meghallottam egy nyíló ajtó félreismerhetetlen hangját. De már túl késő volt; megmarkoltam a kaszát és a fáklyát. Az épület lobogott. El fognak pusztulni. A lépcsőhöz szaladtam; egy távoli kiáltás szárnyalta túl a lángok pattogását és moraját, fáklyám a petróleummal átitatott szarufákat súrolta a fejem fölött, s a lángok elborították a nedves mennyezetet tartó régi fát. Biztos voltam benne, hogy Santiagót hallom, és ahogy elértem az alsó szintet, fenn, magam mögött meg is pillantottam, jött le a lépcsőn, a lépcsőházat elárasztó füst beborította, könnyezett, fulladozott, és kezét felém lódította, miközben azt dadogta: „Te… te… átkozott!” És én megdermedtem, hunyorogtam a füstben, szemem égett és könnyezett, de egy pillanatra sem tévesztettem szem elől a vámpírt, aki most minden erejét összeszedve olyan gyorsan támadt rám, hogy szinte látni sem lehetett. És amikor a sötét örvény a közelembe ért, meglódítottam a kaszát. A nyakát találtam el; Santiago elzuhant, s mindkét kezével szörnyűséges sebe felé nyúlt. A levegőt kiabálás, sikoltozás töltötte meg, és egy fehér arc, a rettegés álarca derengett Santiago fölött. Egy másik vámpír átszaladt előttem a kis közön, a sikátorra nyíló titkos ajtó felé. De én Santiagóra meredtem, aki szörnyű sebe ellenére feltápászkodott. A kasza ismét meglendült, s már nem volt többé seb… Csak két kéz tapogatózott a fej után, amely már nem volt a helyén.
És a fej, amelyből ömlött a vér, míg a szemek vadul meredtek a lángoló szarufákra, s a sötét, selymes haj csapzott volt és vértől iszamos, a lábam elé esett. Belerúgtam, hogy repült végig a folyosón. Utána rohantam, s a fáklyát és kaszát elhajítva karjaimmal védekeztem a mindent elöntő fehér fény lobogásával szemben, s végre kint voltam az utcán.