Közvetlenül a délutáni zápor után érkezett meg a városba. Több mint egy éve vonult el az erdőbe, és az utolsó látogatása óta is eltelt néhány hónap. Meglepve tapasztalta, mennyire megváltozott minden azóta. Az utcákon a hamarjában fejlődésnek indult települések nyüzsgése uralkodott, mindenhol félig kész épületek magasodtak, a csatornán hajók úsztak, az utcákon tolongtak az emberek. És mintha idegen invázió söpört volna végig Narabalon: több száz ghayrogot látott, nem is beszélve a másik fajtáról, a rücskös bőrűekről, akik valószínűleg hjortok lehettek, meg a roppant termetű, négykarú szkandárokról. Valóságos idegen sereglet nyüzsgött az utcákon, amit az emberek láthatóan teljesen természetesnek vettek. Thesme kisebb nehézségek árán talált el az anyja házáig. Két másik nővére is otthon volt, meg a bátyja, Dalkhan. Az arcukon mintha nemcsak meglepetést látott volna, hanem riadalmat is.
— Hazajöttem — közölte Thesme. — Tudom, úgy nézek ki, mint egy vadállat, de elég egy hajvágás, egy új tunika, és máris emberi külsőm lesz.
Néhány héttel később összeköltözött Ruskelorn Yulvannal, és az év végén összeházasodtak. Thesme egy ideig arra gondolt, bevallja neki, hogy a ghayrog nemcsak a vendége, hanem a szeretője is volt, de végül nem merte megtenni, később pedig túlságosan jelentéktelennek tűnt ahhoz, hogy szóba hozza. Végül tíz vagy tizenkét évvel később mégis megtette. A város ghayrog negyedében vacsoráztak: sült bilantoont ettek az egyik kiváló, új étteremben. Thesme a kelleténél többet ivott az erős, aranyszínű északi borból, és az étel is túlságosan erős emlékeket idézett fel benne, amiket nem tudott elhessegetni.
— Gyanítottál akkor bármit? — kérdezte, amikor befejezte a történetet, mire a férje így válaszolt:
— Abban a pillanatban tudtam, amikor megláttalak titeket együtt az utcán. De miért számított volna?
II. A FELPERZSELT TARTOMÁNY
Hissune a döbbenetes élmény után hetekig nem mer visszamenni a Lélektárolóba. Az emlék túlságosan erős és nyers volt, amit emésztenie kell, feldolgozni. A fülkében egyetlen óra alatt több hónapot élt át annak a nőnek az életéből, és a benyomások utána is forrón perzselik a lelkét. Furcsa, újszerű képek hánykolódnak a tudatalattijában.
Elsősorban az őserdő marad meg benne — Hissune egész életében szinte kizárólag a Labirintus gondosan szabályozott, föld alatti éghajlatát ismerte, leszámítva azt az egyetlen alkalmat, amikor a Kastély-hegyre utazott, ami eltérő módon ugyan, de legalább ugyanennyire mesterséges és szabályozott volt. Ezért nyűgözte le a nyirkos, párás levegő, a sűrű lombkoronák látványa, a futó záporok, a madarak rikoltozása, a bogarak zümmögése, a csupasz talpát ölelő nedves talaj. És ez csak apró része mindannak, amit az emlékei közé engedett. Kis időre nő lett — bámulatos! Aztán egy idegen lény volt a szeretője — Hissune erre szavakat sem talál; az eset egyszerűen a részévé vált, a maga felfoghatatlan és döbbenetes módján. Amikor lassan elkezdi feldolgozni az élményt, rengeteg újabb meditálnivalót talál magának. Átélhette, milyen lehetett Majipoor fejlődő világként, amikor egyes részei még nagyon fiatalok voltak, és kövezetlen utcák meg fakunyhók tarkították Narabalt, amikor Majipoor még nem az a megszelídített és takaros bolygó, ahol most él, hanem egy titokzatos, féktelen világ, sok-sok sötét zuggal. Hissune órákon át mereng efféléken, miközben oda sem figyelve rendszerezi a teljesen értelmetlen adónyilvántartást, amíg lassan fel nem dereng benne, hogy illegális kalandja a Lélektárolóban örökre megváltoztatta. Most már soha többé nem lehet kizárólag Hissune, hanem valamilyen megfoghatatlan módon Hissune mellett az a Thesme nevű nő is lesz, aki kilencezer évvel ezelőtt élt és halt meg, egy másik kontinensen, a forró, párás vidéken, amit Hissune sohasem fog látni.
Ezután természetesen újra feltámad benne a vágy, hogy még egyszer belekukkantson a bámulatos Lélektárolóba. Ezúttal egy másik hivatalnok fogadja, egy kistermetű, fintorgó vroon, elcsúszott maszkban, és Hissune-nak nagyon gyorsan kell trükköznie az iratokkal, hogy bejuthasson. Azonban pergő nyelvével és pengeéles eszével egyetlen aktakukac sem veheti fel a versenyt, és hamarosan ismét a jól ismert fülkében ül, és fürgén kopogja be a kívánt koordinátákat. Ezúttal Lord Stiamot idejét választja. A metamorfok leigázásának utolsó napjait, amikor az emberi telepesek hadseregei végleg elsöpörték őket. Adj nekem egy katonát Lord Stiamot seregéből, közli a tároló végtelen termeit felügyelő értelemmel. És ki tudja, talán még Lord Stiamotot is megpillanthatja!
A kiszáradt előhegységek íves gerince Milimorntól egészen Hamifieuig lángolt, és Eremoil főkapitány még itt, a Zygnor-csúcstól ötvenmérföldnyire keletre fekvő sasfészekben is érezte, milyen forró és hamuízű a szél. Az egész hegyvonulatot sűrű, sötét füstfelhő takarta. Egy-két órán belül a repülők kiterjesztik a tűz vonalát Hamifieutől egészen a völgy lábában fekvő kisvárosig, és másnap lángra lobbantják a Sintalmondtól délre fekvő zónát is. És akkor aztán valóban égni fog az egész tartomány, és szörnyű sorsra jut az összes alakváltó, aki még itt lapul.
— Most már nem tarthat sokáig — mondta Viggan. — Mindjárt vége a háborúnak.
Eremoil felnézett a kontinens északnyugati csücskét részletező térképekből, és az alárendeltjére nézett.
— Tényleg úgy véli? — kérdezte unottan.
— Harminc éve tart már. Annyi éppen elég.
— Nem harminc. Ötezer vagy hatezer éve, azóta, hogy az első emberek megérkeztek erre a világra. Azóta egyfolytában tart a háború, Viggan!
— De elég sokáig nem is jöttünk rá, hogy háborúban állunk.
— Nem — mondta Eremoil —, sokáig nem értettük. De most már értjük, igaz, Viggan?
Ismét a térképet kezdte silabizálni, felé hajolt, hunyorogva méregette. A levegőt megülő, olajos füsttől úgy könnyezett a szeme, hogy látni is alig látott, a térképet viszont vékony vonalakkal rajzolták meg. Lassan végighúzta a mutatópálcát a Hamifieu alatti előhegységeken, és egyesével végigvette a jelentési űrlapon szereplő falvakat. Reményei szerint minden egyes falut bejelöltek a tűz ívén, és mindenhová kimentek a tisztjei, hogy előre figyelmeztessék a lakosokat az égésről. Nagy bajba kerülne ő is, a beosztottjai is, ha a térképészek akár egyetlen települést is kihagytak, mert Lord Stiamot parancsba adta, hogy egyetlen emberéletben sem eshet kár a gigászi tisztítóakció során: minden telepest időben figyelmeztetniük kellett, hogy elhagyhassák a területet. A metamorfokat is figyelmeztették. Az ember egyszerűen nem égeti el elevenen az ellenségeit — jelentette ki Lord Stiamot többször is. Csak meg akarjuk fékezni őket, és jelen pillanatban erre a tűz tűnt a legalkalmasabb eszköznek. Hogy a tüzet majd hogyan fékezik meg utána, az már keményebb dió lesz, gondolta Eremoil, de ez a holnap gondja volt.
— Kattikawn, Bizfern, Domgrave, Byelk… mennyi kisváros, Viggan! Miért élnek itt fent emberek egyáltalán?
— Azt mondják, termékeny a talaj, uram. És enyhe az éghajlat, ahhoz képest, mennyire északon vagyunk.
— Enyhe? Végül is az, ha valakit nem zavar, hogy fél évig nem esik — jegyezte meg Eremoil köhögve.
Elképzelte, milyen lehet hallani a lángok ropogását a térdig érő, barnára aszott fűben. Az Alhanroel innenső oldalán egész télen zuhogott az eső, aztán egész nyáron egy csepp sem esett. Az ember azt gondolta volna, ez aztán a kihívás a földműveseknek, de tekintve mennyi mezőgazdasági települést alapítottak a hegyek közt és a tengerhez futó völgyekben, úgy tűnt, valahogy mégis megoldották a dolgot. Éppen a száraz évszak derekán jártak, és a vidék már négy hónapja sült a perzselő nyári napsugárban — száraz volt, száraz és száraz, a sötét talaj megrepedezett és felhasadozott, a télen növekvő füvek tikkadt, mély álomban, a vastag levelű bokrok magukba roskadva vártak. Nem is választhattak volna tökéletesebb pillanatot arra, hogy a földre dobják a fáklyát, és az óceán partjára vagy egyenest a habokba hajtsák makacs ellenségeiket. De nem, emberéletben nem eshetett kár. Eremoil újra átolvasta a listát.