Bizfern mögött az előhegység hosszú ívben kunkorodott nyugatra, és az út követte az ívüket. Széles patakok folytak erre, már-már folyóméretűek, és a megművelt területek között sűrű erdők húzódtak. Azonban a száraz hónapok az erdőket is gyúlékony, száraz taplóvá szikkasztották, mindenütt halomban állt a száraz avar, a törött ágak, a meghasadt, vénséges fatörzsek.
— Ez az a rész, uram — mondta a futár.
Eremoil egy kanyon szűk bejárata előtt állt. A szurdok beljebb kiszélesedett, és a közepén patak csordogált. A mélyülő árnyékok között is tisztán látszott a lenyűgöző udvarház — a hatalmas, fehér épület tetejét zöld cserepek fedték, és mögötte hatalmas, megművelt földterület húzódott. A kanyon bejáratát fegyveresek őrizték. Nem egyszerű tanyára ért; a birtok ura láthatóan hercegnek képzelte magát. Eremoil látta már, hogy itt baj lesz.
Leszállt, és az őrök felé indult; azok hidegen méregették, és lövésre készen tartották energiavetőiket. A legmagabiztosabb felé fordult.
— Eremoil főkapitány kívánja látni Aibil Kattikawnt — vetette oda.
— A Kattikawn Lord Stiamotot várja — érkezett a hideg, kimért válasz.
— Lord Stiamotnak más dolga van. Ma én képviselem. Eremoil főkapitány vagyok, a körzet katonai parancsnoka.
— Azt a parancsot kaptuk, hogy csak Lord Stiamotot engedhetjük be.
— Mondják meg a gazdájuknak — mondta Eremoil fáradtan —, hogy a Napkirály az üdvözletét küldi, és felkéri, hogy ezúttal Eremoil főkapitánynak terjessze elő sérelmeit.
Az őr először rezzenéstelenül nézett rá vissza, de végül rövid tétovázás után sarkon fordult, és bevonult a kanyonba. Eremoil nézte, amint ráérősen lesétál a patakpart mellett, aztán eltűnik az udvarház előtti tér sűrű bokrai között. Sokáig kellett várakoznia, megfordult a szél is, és az arcába vágta a felgyújtott területek forróságát. A sötét levegő csípte a szemét és kaparta a torkát; Eremoil szinte látta a tüdejében megülepedő, érdes, fekete szemcséket. De ebben a védett völgyben magukat a lángokat nem lehetett látni. Az őr végül ugyanolyan ráérősen, de visszatért.
— A Kattikawn hajlandó fogadni — jelentette be.
Eremoil intett a sofőrjének és kalauzának, a futárnak, de a Kattikawn őre megrázta a fejét.
— Csak ön jöhet, kapitány.
A sofőr zavartan nézett fel, de Eremoil intett neki, hogy maradjon.
— Idekinn várjon meg — mondta. — Nem maradok sokáig.
Az őr nyomában elindult a kanyonban az udvarház felé vezető ösvényen.
Aibil Kattikawntól is azt a rideg fogadtatást várta, amivel az őrök bántak vele, de Eremoil alábecsülte a vidéki arisztokraták által kötelező érvényűnek tekintett vendégszeretetet. Kattikawn melegen rámosolygott, alaposan, kutakodva végigmérte, aztán láthatóan szívből megölelte, és bevezette a szellősen, de a maga komor és érdes módján elegánsan berendezett, jókora udvarházba. A boltíves mennyezetet mezítelen, olajozott fekete fagerendák uralták; a falakon vadásztrófeák sorakoztak; a bútorzat masszív volt és nyilvánvalóan antik. Az egész házból áradt a régies hangulat. Kattikawnból is. Nagydarab férfi volt, jóval magasabb a könnyű testalkatú Eremoilnál, és széles vállát csak még jobban kiemelte a ráterített, vaskos prémköpeny. A homloka magas volt, a haja őszes, de sűrű, nehéz hullámokban hullott alá; a szeme sötét, az ajka keskeny. Minden tekintetben lenyűgöző volt a megjelenése.
Csillogó ámbrabort töltött, és miután mindketten lenyelték az első kortyokat, megszólalt.
— Szóval fel kell égetnie a birtokomat?
— Tartok tőle, hogy az egész tartományt fel kell égetnem.
— Elég ostoba stratégia, talán a legostobább döntés az emberi hadviselés teljes történetében. Tudja egyáltalán, milyen értékesek a tartomány terményei? Tudja, hány nemzedék kemény munkája kellett hozzá, hogy felépítsük ezeket a gazdaságokat?
— A Milimorntól Sintalmondig terjedő teljes zóna és az azon túl fekvő területek a metamorf gerillaakciók központjai. Az utolsó gócpontok egész Alhanroelen. A Napkirály minden áron véget akar vetni ennek az ocsmány háborúnak, és csak úgy tudjuk megtenni, ha kifüstöljük az alakváltókat az itteni rejtekhelyeikről is.
— Vannak más módszerek is.
— Már kipróbáltuk őket, és kudarcot vallottak — válaszolta Eremoil.
— Kipróbálták? Próbálták már lépésről lépésre átfésülni az erdőségeket? Ideküldték Majipoor összes katonáját, hogy felszámolják a gócokat? Természetesen nem. Az túl sok gonddal járna. Sokkal egyszerűbb kiküldeni a repülőket, és felégetni az egész vidéket.
— Ez a háború már egy egész nemzedéket felemésztett.
— És a vége felé már a Napkirály is türelmetlen — mondta Kattikawn. — Az én rovásomra.
— A Napkirály kiváló stratéga. Legyőzött egy veszedelmes és szinte érthetetlen ellenfelet, az ő érdeme, hogy Majipooron végre mindenütt biztonságban élhetnek az emberek… ezt az egy körzetet kivéve.
— Egész jól megbirkózunk mi azzal, hogy ezek a metamorfok körülöttünk ólálkodnak, kapitány. Még egyszer sem mészároltak le. Mindig dűlőre jutottam velük. Egyáltalán nem jelentettek akkora veszélyt a jólétemre, mint a tulajdon kormányom mostanság. Az ön Napkirálya, kapitány, sültbolond.
Eremoil erővel uralkodott magán.
— Az eljövendő nemzedékek a hősök hősének tartják majd!
— Ez bizony valószínű — bólintott Kattikawn. — Általában ebből a fajtából csinálnak hőst. De hadd mondjam meg önnek, hogy egyáltalán nem lett volna szükséges elpusztítani egy egész tartományt csak azért, hogy felhajtsák azt a még szabadon kószáló, pár ezer bennszülöttet. Higgye el nekem, ez csak egy fáradt hadvezér meggondolatlan és rövidlátó terve, aki mindent megtenne, hogy mielőbb visszatérhessen a Kastély-hegyre.
— Még ha így is volna, a döntést már meghozták. Milimorntól Hamifieuig már minden lángban áll.
— Ez nekem is feltűnt.
— A tűz Kattikawn faluja felé közeledik. Hajnalra nagy eséllyel az ön birtokai is veszélybe kerülnek. Napközben ezen a területen túl, dél felé egész Sintalmondig felgyújtjuk az erdőt.