De az igazi fenyegetés, gondolta Lavon, nem a hínár itt, hanem az unalom. Az utazás hónapok óta olyan eseménytelen volt, hogy a napok a legkétségbeesettebb szórakoztatási kísérletekkel tarkított, sötét űrré tágultak. Minden áldott reggel a trópusok kövér, bronz zöld napkorongja kelt Zimroel felől, délben a felhőtlen égboltról tűzött le rájuk, délután zuhanni kezdett a megfoghatatlanul távoli látóhatár felé, és a következő nap sem különbözött semmiben. Már hetek óta nem esett, az időjárás semmit sem változott. A tenger betöltötte az egész mindenséget. Nem láttak földet, a parttól ilyen messze még csak egy parányi szigetecske sem törte meg a vizet, nem voltak madarak, de még vízi állatok sem. Ebben a kopár létben egy új hínárfaj igazi ínyencségnek számított. Az utazók lelki békéjét vad nyughatatlanság dúlta fel, és az elszánt és eltökélt felderítők, akik egykor ugyanúgy hittek Lavon eposzi felfedezőútjában, mint a kapitány, most mogorvákká váltak, és nyomorultul küszködtek a tudattal, hogy romantikus felindulásukban az egész életüket eldobták maguktól. Amikor úgy döntöttek, elsőként szelik át az óriásbolygó közel felét elfoglaló Nagy-óceánt, nem ilyesmire számítottak. Minden nap új kaland lesz, gondolták, fantasztikus új teremtményeket fedeznek majd fel, ismeretlen szigeteken szállnak partra, hősiesen leküzdik a viharokat, az égboltot villám szeli majd át, és a felhők ötven szokatlan fényben szikráznak felettük. De a mindent felőrlő egyformaságra, a napok változatlan ismétlődésére nem készültek fel. Lavon már azt számolgatta, mekkora eséllyel lázad fel a legénység, mert tudta, hogy hét, kilenc, de akár tizenegy további évbe is beletelhet, mire horgonyt vetnek a távoli Alhanroel partjainál, és komolyan kételkedett benne, hogy sokan lennének a fedélzeten, akik elég elszántak és végig kibírják. Több tucatnyi társa alighanem arról ábrándozott már egy ideje, hogy megfordítják a hajót, és visszatérnek Zimroelbe; néha még ő maga is erről álmodott. Inkább vállaljuk a kockázatot, gondolta, és ha kell, hát teremtsünk képzeletbeli ellenfelet. Vágjunk hát a hínárnak, akár valódi, akár képzelt a veszély. A veszedelem lehetősége talán felráz minket ebből a halálos letargiából.
— Egy kis hínárral még elbírunk — mondta Lavon. — Hajózzunk tovább!
Egy óra sem kellett hozzá, hogy kételkedni kezdjen döntése helyességében. A hídon fel-alá járkálva, gyanakodva méregette az egyre sűrűsödő hínárt. Most már kezdett kis szigetekbe állni, ötven vagy száz yard széles kupacokba, és a hínár közt kanyargózó csatornák egyre keskenyebbek lettek. A tenger felszíne mindenütt mozgott, remegett, reszketett. A szinte függőlegesen tűző napsugár fényében egyre élénkebb színt öltött a hínár, és olyan vadul siklott egyik árnyalatból a másikba, mintha csak a napenergia pumpálta volna tele színekkel. Látta, hogy állatok mocorognak a sűrűn egymásba fonódó szálakon: hatalmas rákszerű lények, soklábú, gömbölyű, bütykös zöld páncélú teremtmények, és kígyózó, tintahalra emlékeztető valamik lakomáztak valami még kisebb állaton, de Lavon idefentről már nem láthatta, mi az.
Vormecht idegesen nézett fel rá.
— Talán ha megváltoztatnánk az útvonalunkat…
— Talán — válaszolta Lavon. — Felküldök valakit, hogy nézze meg, milyen messzire nyúlik el ez a massza.
Egyáltalán nem volt kedve megváltoztatni a kigondolt útirányt, még pár fokkal sem. Az útvonal és az elszántsága egyaránt rendíthetetlen volt, és félt tőle, hogy a legkisebb változás is szétpattintja törékeny elhatározását. De nem volt monomániás, nem nyomult volna előre, ha valódi veszély fenyegeti őket. Csak tudta, milyen kevésre van szüksége a Spurifon népének, hogy elveszítse a maradék kis lelkesedését is a közösen kezdett, hatalmas vállalkozás iránt.
Majipoor aranykorában éltek, a hősök és hőstettek időszakában. A felfedezők szétrajzottak a világban, Suvrael kopár sivatagaiba, Zimroel mocsaraiba és erdeibe, Alhanroel szűz vidékeire, és a három kontinenst szegélyező szigetvilágokba és szigetcsoportokra. A népesség robbanásszerűen nőtt, a kisvárosok nagyvárosokká puffadtak, a nagyvárosok valószerűtlenül hatalmas metropoliszokká dagadtak, a szomszédos világokról csak úgy áradtak szerencsét próbálni az idegen lények, minden izgalmas volt, minden nőtt, minden változott. És Sinnabor Lavon a legőrültebb vállalkozást találta ki magának: hajóval akarta átszelni a Nagy-óceánt. Ezt még soha, senki nem próbálta meg. Az űrből jól látszott, hogy az óriásbolygó felét víz fedte, és még ezek a roppant kontinensek is egyetlen féltekén zsúfolódtak, a bolygó másik arca pedig üres, kopár óceán volt. És Majipoor emberi gyarmatosítása ugyan több ezer éve elkezdődött már, éppen elég tennivaló akadt a földdel is. A Nagy-óceánt mindenki békén hagyta, és a tengeri sárkányok armadái zavartalanul úszhattak át nyugatról keletre a több évtizeden át tartó vonulásuk során.
De Lavon szerelmes volt Majipoorba, és a legszívesebben a keblére ölelte volna az egészet. Beutazta a Kastély-hegy tövében pompázó Poroszkától egészen a Nagy-óceán másik partján fekvő Til-omonig, aztán hajtani kezdte a kényszer, hogy bezárja a kört, és minden tulajdonát és erejét beleölte ebbe a csodálatos hajóba. A Spurifon olyan önálló és önellátó volt, mint egy sziget, és Lavon és őrült utastársai úgy tervezték, hogy egy évtizedet vagy akár annál is többet töltenek majd az ismeretlen óceán felderítésével. Tudta, talán mindannyian tudták, hogy szinte lehetetlen feladatra vállalkoznak. De ha mégis sikerrel járnának, és a végén partot érnének Alhanroel keleti partján, ahol még sosem kötött ki óceánjáró hajó, akkor örökké emlékeznének a nevükre.
— Hahó! — kiáltott hirtelen az őrszem. — Sárkányok! Hahó! Hahó!
— Hetek óta unatkozunk — mormolta Vormecht —, aztán minden egyszerre történik?
Lavon felnézett a magasban őrködő őrszemre. Az erős napfény sötéten rajzolta körbe az alakját, látszott, hogy észak-északkelet felé mutat. A kapitány elárnyékolta a szemét, és arrafelé nézett. Igen! Hatalmas, púpos alakok siklottak békésen feléjük, a tarajuk állt, a szárnyaikat szorosan a testük mellé húzták, bár egyik-másik fenségesen kiterítette…
— Sárkányok! — kiáltotta Galimoin.
— Sárkányok, nézzétek! — kiáltották egyszerre még vagy tucatnyian.
A Spurifon eddig kétszer találkozott sárkánycsordávaclass="underline" először az indulás után hat hónappal, egy szigetcsoportnál, amit Stiamot-szigeteknek neveztek el, aztán két évvel később a tengernek azon részén, amit Arioc-ároknak kereszteltek. Mindkét csorda igen nagy volt, több száz hatalmas jószág úszott együtt, rengeteg vemhes sárkánytehén volt velük, és elkerülték a Spurifont. De ezek itt mintha csak egy nagyobb csorda kísérői lettek volna, talán ha tizenöten, húszan lehettek, pár hatalmas, kifejlett hím és néhány, alig negyven láb hosszú kamasz. A kígyózó hínár lényegtelennek tűnt a közelgő sárkányokat nézve. Mindenki mintha egyszerre a fedélzeten termett volna, és szinte táncoltak izgatottságukban.
Lavon komoran markolta a korlátot. Veszedelmet akart, hogy elterelje a figyelmet az unalomróclass="underline" nos, a veszedelem megérkezett. Egy dühös felnőtt tengeri sárkány pár hatalmas csapással még egy olyan erősen védett hajót is megbéníthatott, mint a Spurifon. Ha nem támadták meg őket, ők ritkán kezdeményeztek, de volt már rá példa. Vajon ezek a sárkányok azt hitték, hogy a Spurifon sárkányvadász hajó? Minden évben újabb sárkánycsorda haladt át a Piliplok és az Álom-sziget közti vizeken, ahol engedélyezték a vadászatukat, és a sárkányhajók ilyenkor igencsak megritkították a számukat. Ha a kicsik nem is, a nagyok biztos túlélték már azt a vesszőfutást, és ki tudja, miféle sérelmet dédelgettek? A Spurifon szigonyosai készenlétbe álltak.