De nem érte őket támadás. A sárkányok érdeklődve néztek a hajóra, semmi több. Enni jöttek. Amint elérték az első hínárcsomókat, kitátották hatalmas szájukat, és bálaszám kezdték benyelni a növényt, vele szippantották a rákszerű lényeket, a tintahalféleségeket és a többi élőlényt. Jó néhány órán át legelésztek lármásan a hínár között, aztán mintha csak összebeszéltek volna, egyszerre a felszín alá buktak és eltűntek.
A Spurifon körül üres víztükör tátongott.
— Ezek több tonnát megettek belőle — mormolta Lavon. — Több tonnát!
— És most már szabad az út — bólintott Galimoin.
Vormecht megrázta a fejét.
— Nem. Látja, kapitány? A sárkányfű, valamivel kijjebb. Egyre sűrűbb és sűrűbb!
Lavon a messzeségbe bámult. Akármerre nézett, vékony sötét vonal szegélyezte a látóhatárt.
— Föld — vetette fel Galimoin —, szigetek, atollok…
— Minden irányban? — kérdezett vissza Vormacht maró gúnnyal. — Nem, Galimoin. Behajóztunk a sárkányfű-kontinens kellős közepére. A nyílt víz csak illúzió. Csapdába estünk!
— Ugyan, ez csak hínár — mondta Galimoin. — Ha kell, hát átvágjuk rajta magunkat.
Lavon nyugtalanul méregette a látóhatárt. Kezdett osztozni Vormecht aggodalmában. Pár órája a sárkányfű még csak különálló szálakban és csomókban úszott mellettük, és bár a hajó pillanatnyilag tiszta vízben ringatózott, most valóban úgy festett, mintha egybefüggő hínárgyűrű zárná őket körbe minden irányból. De vajon összesűrűsödhet annyira, hogy megakadályozza a továbbjutást?
Lassan leszállt az este. A forró, nehéz levegő rózsaszínbe, aztán hamarosan szürkébe olvadt. A sötétség szinte rajtaütésszerűén nyelte el kelet felől az utazókat.
— Reggel majd kiküldünk pár csónakot, és megnézzük, mit érdemes látni ezen az izén — jelentette be Lavon.
Aznap este vacsora után Joachil Noor beszámolót tartott a sárkányfűrőclass="underline" óriásalga, mondta, bonyolult biokémiával, mindenképp érdemes tanulmányozni. Hosszan magyarázott a színcsomók összetett rendszeréről, és kiváló rugalmasságáról. Minden egyes utas odatolakodott a kádban ázó példányokhoz, még azok is, akikről Lavon azt hitte, teljesen megadták magukat az elmúlt hetek reménytelen depressziójának. Mindenki megtapogatta a hínárt, mindenkinek volt hozzáfűznivalója vagy új elmélete. Sinnabor Lavon örömmel látta, hogy a Spurifon fedélzetén a több hetes nyomorúság után újra az eleven kíváncsiság az úr.
Aznap éjszaka azt álmodta, hogy a vízen táncol, egy vidám balett fergeteges szólóját járja. A sárkányfű szilárd volt és ruganyos pattogó lába alatt.
Napkelte előtt egy órával arra ébredt, hogy sürgetően kopogtatnak kabinja ajtaján. Egy szkandár volt az, Skeen, a harmadik őrségből.
— Jöjjön gyorsan… a sárkányfű, kapitány…
A katasztrófa méretét még az új nap gyöngyházfényű derengésében is könnyen felmérte. A Spurifon egész éjszaka haladt, akárcsak a sárkányfű, és a hajót mostanra olyan sűrű hínárszőnyeg vette körül, mintha a világegyetem végéig tartott volna. A hajnali fény első zöld sugarainál feltáruló táj álombélinek tűnt: trilliószor trillió hínárszálból összecsomózott, lüktető felszínű, hatalmas, egybefüggő szőttes kavargott, tekergett, remegett alattuk, és a telt, magabiztos színek teljes spektrumában villóztak. Néhol azt is látni lehetett, hogy a végtelen hínársziget lakói surrannak, csusszannak, imbolyognak, vékony lábakon futnak. A sűrű, egymásba gubancolódott hínártömegből felszálló bűz olyan átható volt, mintha a szaglószervet kikerülve egyenesen az agyba jutott volna. Sehol sem látszott tiszta vízfelület. A Spurifon megbénult, leállt, és olyan mozdulatlan volt, mintha csak az éjszaka során több ezer mérföldet repült volna, hogy hirtelen a sivatagos Suvrael szívében találja magát.
Lavon Vormechtre nézett — az előző nap még idegesen vitatkozó első tiszt most nyugodtan nézett vissza rá, hogy lám, igaza lett — és Galimoinra, de a főkormányos ragadós optimizmusát mára feszült és ingadozó hangulat váltotta fel, ez látszott merev, rezzenéstelen tekintetén és komoran összeszorított ajkán is.
— Leállítottuk a motorokat — mondta Vormecht —, hordószámra szívták be a sárkányfüvet. A rotorok szinte azonnal teljesen elakadtak.
— Meg tudjuk tisztítani őket? — kérdezte Lavon.
— Már tisztítjuk is — válaszolta Vormecht —, de amint újra elindítjuk a motort, minden adag beszippantott vízzel sárkányfüvet falunk majd.
Lavon mogorván Galimoinra nézett.
— Meg tudták mérni a hínártömeg vastagságát? — kérdezte.
— Nem látjuk a végét, kapitány.
— De azért megmérték a vastagságát?
— Olyan vastag, mint a gyep. Nem tudjuk átnyomni rajta a szondánkat.
Lavon lassan fújta ki a levegőt.
— Azonnal eresszenek le csónakokat. Meg kell néznünk közelebbről, mivel állunk szemben. Vormecht, küldjön le két búvárt, hogy megtudjuk, milyen mély a hínárszőnyeg, és képesek leszünk-e szűrővel védeni a rotorokat. És kérjék meg Joachil Noort, hogy azonnal jöjjön fel hozzám!
Az aprócska biológus hamar meg is érkezett; fáradtnak, de a helyzethez nem illően lelkesnek tűnt. Mielőtt Lavon megszólalhatott volna, már rá is kezdett.
— Egész éjszaka nem aludtam, az algát tanulmányoztam. Fémmegkötők, magas rénium és vanádium koncentrációt figyeltünk meg a…
— Feltűnt az is, hogy megálltunk?
A nőt mintha egyáltalán nem izgatta volna a dolog.
— Azt hiszem, igen.
— Éppen abban a bizonyos ősrégi mesében találtuk magunkat. Tudja, ahol a hajókat örök fogságba ejti a hínár, amíg szét nem rohadnak. Lehet, hogy sokáig itt kell maradnunk.
— Legalább alaposan tanulmányozhatjuk ezt az egyedi ökológiai rendszert.
— Talán akár életünk végéig is.
— Tényleg úgy véli? — Most már végre Joachil Noor is megrémült.
— Fogalmam sincsen. De szeretném, ha egy kicsit változtatna a kutatása irányán. Derítse ki, a szabad levegőn kívül mi pusztítja el ezt a hínárfajt. Ki tudja, talán biológiai hadviselést kell kezdenünk ellene, hogy kijuthassunk innen valaha. Szeretném, ha előállna valami vegyülettel, módszerrel vagy ötlettel, amivel letakaríthatjuk a rotorjainkról.
— Fogjon be egy pár tengeri sárkányt — vágta rá Joachil Noor azonnal —, láncolja őket a hajóorr két oldalára, hadd zabáljanak minket ki innen!
Sinnabor Lavon nem mosolygott.
— Gondolkozzon komolyabb megoldásokon — mondta —, és jelentse, mire jutott.
Közben leeresztették a két csónakot. Mindkettőben négy-négy matróz ült. Lavon remélte, hogy a farmotorokra nem csavarodik fel a sárkányfű, de erre esélyük sem volt: a lapátok szinte azonnal megakadtak, és a csónakban ülők kénytelenek voltak előásni az evezőt, és lassan, kínlódva átlapátolni a hínártengeren. Néha meg kellett állniuk, hogy az evezőkkel csapkodva elzavarják az algába fulladt tenger felszínén vadászó, merész óriásrákokat. Tizenöt perc alatt alig száz yardra távolodtak el a hajótól. Mindeközben két légzőálarcos búvár, egy hjort és egy ember is lemerült a hajó oldalán, és eltűnt a lüktető mélyben. Félóra elteltével még nem tértek vissza, és Lavon megkérdezte az első tisztet.