Lavon igyekezett elkerülni, hogy az új fejlemények közbeszéd tárgyává váljanak, bár ez persze lehetetlennek bizonyult: Spurifon zárt világában képtelenség volt titkokat tartani. Azonban azzal, hogy ragaszkodott a titkolódzáshoz, annyit sikerült elérnie, hogy legalább nem beszéltek nyíltan a dologról — az könnyen pánikhoz vezethetett volna. Mindenki tudta az igazat, de úgy tettek, mintha a többiek nem jöttek volna rá, milyen elkeserítő a helyzetük.
A feszültség ennek ellenére fokozódott. Mindenki türelmetlen volt, a beszélgetések meg-megszakadtak, az emberek reszkettek, elejtették a holmikat, hadartak. Lavon, amennyire a kötelességei megengedték, távol tartotta magát a többiektől. Imádkozott a menekülésért, és álmában próbált kapaszkodót keresni, de Joachil Noornak mintha igaza lett volna: az utazók kívül estek a Sziget Úrnőjének szeretetteljes érintésén, aki tanácsaival vigaszt nyújtott a szenvedőknek, bölcsességet a kétkedőknek.
Az egyetlen reménysugár a biológusoktól jött. Joachil Noor felvetette, hogy talán lehetséges felborítani a sárkányfű elektromos rendszerét, ha áramot vezetnének a vízbe. Lavon ugyan kétségesnek találta a módszert, de beleegyezett, hogy a nő munkába állítsa a hajó technikusainak egy részét a projekten.
És végre az utolsó szűrő is a helyére került. Lassan a fogságuk harmadik hete is véget ért.
— Indítsák be a rotorokat! — adta ki a parancsot Lavon. A rotorok megmozdultak és a hajó újult erővel rázta meg magát. A hídon dermedten álltak a tisztek: Lavon, Vormecht, Galimoin mind-mind szótlanul, rezzenéstelenül, szinte lélegzetvisszafojtva vártak. Apró hullámok fodrozódtak a hajóorrnál. A Spurifon mozogni kezdett! A hajó lassan, makacsul utat kezdett vágni magának a tekergőző sárkányfű sűrű szőnyegében…
…és megremegett, megugrott, küszködött, aztán a rotorok lüktetése elhalt…
— A szűrők nem bírják! — kiáltott fel Galimoin gyötrelmes hangon.
— Tudja meg, mi történt — szólt oda Lavon Vormechtnek. Galimoinhoz fordult, aki úgy állt ott, mintha a fedélzethez szögezték volna. Remegett, izzadt, az izmai furcsán rángatóztak a szája körül és az állán is.
— Talán csak egy kisebb gond — mondta Lavon gyengéden. — Jöjjön, igyunk egy kis bort, pár perc, és újra megy már a hajó.
— Nem! — ordította Galimoin. — Éreztem, hogy leszakadnak a szűrők! A sárkányfű most zabálja meg őket!
Lavon sürgetőbb hangot ütött meg.
— A szűrők ki fogják bírni. Holnap ilyenkor már messze járunk innen, és be is tájolta nekünk az Alhanroelre vezető utat…
— Elvesztünk! — kiáltotta Galimoin, és hirtelen futásnak eredt. Kapálódzva rohant le a lépcsőn, és eltűnt szem elől. Lavon habozott. Vormecht visszatért, komornak tűnt: a szűrők valóban letörtek, a rotorokra rácsavarodott a hínár, és a hajó ismét megállt. Lavon megszédült. Mintha őt is megfertőzte volna Galimoin kétségbeesése. Ezzel a sorsot is kigúnyoló, abszurd katasztrófával élete álma vallott kudarcot.
Felbukkant Joachil Noor.
— Kapitány, tud róla, hogy Galimoin ámokfutásba kezdett? Odalent van a kilátófedélzeten. Ordít, sikoltozik, táncol és lázadásra buzdít.
— Lemegyek hozzá — mondta Lavon.
— Éreztem, ahogy mozgásnak indulnak a rotorok. És aztán…
Lavon bólintott.
— Újra telement algával. A szűrők leszakadtak. — A lépcső felé menet még hallotta, hogy Joachil Noor mond neki valamit az elektromos projektről, hogy készen áll véghezvinni az első éles kísérletet, és válaszolt is neki — akkor lásson neki most azonnal, és jelentse, amennyiben bármiféle biztató eredményre jutott. De szinte azonnal el is felejtette, mit beszéltek. Galimoin problémája teljesen lekötötte a gondolatait.
A főkormányos a jobboldali, magas emelvényre mászott fel, ahol egykor a csillagokat figyelte, és a szélességeket és hosszúságokat számítgatta. Most úgy ugrabugrált, mint egy veszett vadállat, fel-alá járkált, kitárta a karját, összefüggéstelenül ordibált, balladarészleteket énekelt nagy hangon, és őrültnek nevezte Lavont, amiért szándékosan ebbe a csapdába vezette őket. A legénység tucatnyi tagja már oda is gyűlt az emelvény tövébe, hallgatták, felkiabáltak neki, sőt néhányan egyetértően kurjongattak felé, és folyamatosan érkeztek a többiek: megvolt a napi mulatság, ez végre elterelte a figyelmüket. Lavon ijedten látta, hogy Mikdal Hasz kapaszkodik fel Galimoin emelvényére a túloldalról. Hasz halkan, folyamatosan beszélt, hívogatóan intett a kormányosnak, csendben biztatta rá, hogy jöjjön le, és Galimoin többször is abbahagyta a cirkuszolást, Haszra nézett, és fenyegetően rámorgott. Hasz már csak pár méterre volt Galimointól. Még mindig beszélt, mosolygott, a másik felé nyújtotta a kezét, mintha csak azt akarta volna mutatni, hogy nincs nála fegyver.
— Le onnan! — ordított rá Lavon. — Ne menjen közelebb!
Óvatosan ő is közelebb lépdelt az emelvényhez, és intett Hasznak, hogy ne menjen Galimoinhoz. Elkésett: a tomboló Galimoin egy hirtelen, felbolydult pillanatban Hasz mellé ugrott, felkapta a kis emberkét, mintha csak bábu lenne, és átdobta a korláton, egyenesen a tengerbe. A nézelődőkből döbbent kiáltás szakadt fel. Lavon éppen időben ugrott a korláthoz, hogy lássa, amint Hasz kapálódzva a vízbe csapódik. A sárkányfű azonnal még hevesebben tekergőzni kezdett. A húsos szálak őrjöngő angolnákként rángatóztak, kígyóztak, kavarogtak; a tenger egy pillanatra mintha zubogva forrt volna, aztán Hasz eltűnt szem elől.
Lavont rettenetes szédülés fogta el. Mintha a szíve teljesen betöltötte volna a mellkasát, szétzúzta volna a tüdejét, és az agya őrülten forgott volna a koponyájában. Még sosem látta, hogy egy ember bántott volna egy másikat. Még életében nem is hallott olyanról, hogy egy emberi lény szándékosan kioltotta volna egy másik életét. És hogy épp az ő hajóján szembesüljön vele, hogy az egyik tisztje ölje meg a másikat, ráadásul egy válságos pillanatban… elviselhetetlen volt, halálos csapás. Úgy lépett előre, akár egy alvajáró, a kezét Galimoin vaskos, izmos vállára tette, és bár soha nem is sejtette magáról, hogy ilyen erős, könnyedén, gondolkozás nélkül áthajította a kormányost a korláton. Fojtott sikoltást hallott, csobbanást, aztán döbbenten, undorodva lenézett, és látta, ahogy a tenger másodszorra is felforr, és a sárkányfű összecsap Galimoin vadul kapálódzó teste fölött.
Lavon lassan, kábán imbolygott le az emelvényről.
Kába volt és zaklatott. Valami mintha eltört volna benne. Elmosódott alakok gyűrűje vette körül. Csak lassan különültek el előtte a szemek, a szájak, az ismerős arcok mintázatai. Mondani kezdett valamit, de nem jöttek ki a torkán szavak, csak hangok. Felborult, valaki elkapta, és gyengéden leeresztette a padlóra. Valaki a válla köré fonta a karját; valaki bort adott neki.
— Nézzék csak a szemét — hallott egy hangot. — Sokkos állapotban van!
Lavon reszketni kezdett. Valahogy — nem is érezte, hogy felemelték — a kabinjában találta magát, Vormecht fölé hajolt, a többiek az első tiszt mögött álltak.
Vormecht halkan szólalt meg.
— A hajó mozog, kapitány.
— Mi? Mi? Hasz halott. Galimoin megölte Haszt, és én megöltem Galimoint.
— Nem volt más lehetséges megoldás. Galimoin megőrült.
— De megöltem, Vormecht!
— Nem zárhattunk volna a fedélközbe egy őrültet az út hátralevő tíz évében. Mindegyikünkre veszélyt jelentett. Fabatkát sem ért az élete. Ön elég erős volt, hogy kezelje a helyzetet, helyesen cselekedett.