Egész éjszaka nem aludt, nyugtalanul, kimerülten gyakorolta a hosszas magyarázkodást, ami úgy kezdődött, hogy „Mint azt te is tudod, az elmúlt pár hétben halaszthatatlan államügyek foglaltak le, melyek túlságosan is bizalmasak ahhoz, hogy részletekbe menően megvitassam veled, így hát…”, és miközben felfelé sietett a Labirintus különböző szintjein át a Gömbök udvara felé, még mindig az egyes mondatokat csiszolgatta. A Labirintusra telepedett szokatlan csend még idegesebbé tette. A legalsó emeletek, ahol a kormányhivatalok voltak, szinte teljesen elhagyatottnak tűntek, és feljebb is alig pár embert látott, amint kis csoportokban álltak a legsötétebb sarkokban, és úgy sutyorogtak és motyogtak, mintha államcsíny történt volna. Habár őszintén szólva ez nem is állt olyan távol a valóságtól. Mindenki meredten bámult rá. Néhányan még mutogattak is. Calintane nem értette, miről ismerték fel benne a pontifikátus hivatalnokát, aztán eszébe jutott, hogy még mindig nem vette le a hivatalát jelző álarcot. Végül mégis fennhagyta, részint azért, hogy védje a kíméletlen, mesterséges világítástól; az éles fény bántotta fájó szemét. A Labirintus ezen a napon fojtónak és nyomasztónak tűnt. A legszívesebben kimenekült volna a komor, földalatti mélységből, a spirálban csavarodó, hatalmas csarnokokból álló szintek végtelen sorából. Egy éjszaka alatt megundorodott az egész Labirintustól.
A Gömbök udvarán kiszállt a liftből, és átvágott a hatalmas téren a több ezer titokzatos módon felfüggesztett gömb mellett a túlsó oldalon nyíló kis kávéházhoz. Éppen akkor ütött delet az óra, amikor belépett. Silimoor már megérkezett — Calintane tudta, hogy ott lesz; a pontosság is egyike volt azoknak az eszközöknek, amivel nemtetszését fejezte ki —, egy kis asztalnál ült a hátsó, csiszolt ónixfal mellett. Felkelt, és nem a száját, hanem a kezét nyújtotta csókra, de Calintane erre is számított. Silimoor mosolya hideg volt és kimért. A férfi még kimerülten is már-már túlzásnak érezte a szépségét: a koronaszerűen vágott, rövid, aranyszínű hajat, a türkizkék, csillogó szempárt, a telt ajkakat, a magas járomcsontot; most éppen elviselhetetlennek talált ennyi eleganciát.
— Úgy hiányoztál — mondta rekedten.
— Természetesen. Ilyen hosszú távollét… nyilván rettenetes teher volt.
— Mint azt te is tudod, az elmúlt pár hétben halaszthatatlan államügyekkel voltam elfoglalva, melyek túlságosan is bizalmasak ahhoz, hogy részletekbe menően megvitassam veled, így hát…
A mentegetőzés így kimondva még számára is lehetetlenül ostobán hangzott. Nagy megkönnyebbülésére a lány rezzenéstelen arccal félbeszakította.
— Van még időnk, szerelmem. Nem innánk egy kis bort?
— De. Kérlek.
Silimoor intett. Egy libériás pincér, egy gőgös képű hjort vette fel a rendelést, majd peckesen elvonult.
— És még az álarcodat sem veszed le? — kérdezte Silimoor.
— Ó. Elnézést. Akkora kavarodás volt az elmúlt pár napban…
Levette az orrát és a szemét takaró, élénksárga csíkot, ami elárulta, hogy a Pontifex embere. Silimoor arckifejezése azonnal megváltozott, amint megpillantotta az arcát: a nyugodt, önelégült düh elhagyta a vonásait, és leginkább aggodalomra emlékeztető fintor jelent meg helyette.
— Olyan véreres a szemed… és az arcod is olyan sápadt és beesett…
— Nem nagyon aludtam. Őrült egy időszak volt.
— Szegény Calintane.
— Szerinted azért nem találkoztam veled, mert nem akartam? Én sem tudtam magamat távol tartani ettől az őrültségtől, Silimoor!
— Tudom. Látom is, mennyire megviselt.
A férfi hirtelen ráébredt, hogy a lány talán nem gúnyolódik, hanem őszintén együtt érez vele, és talán ez az egész sokkal könnyebben megy majd, mint gondolta.
Belevágott.
— Az a baj az ambíciókkal, hogy az ember olyan dolgokba is belekeveredik, amiket aztán nem tud irányítani, és utána nincs más választása, mint sodródni az árral. Hallottad, mit csinált tegnap Arioc Pontifex?
A lány alig tudta elfojtani a nevetését.
— Persze, természetesen. Mármint igen, hallottam a pletykákat. Mindenki hallotta. Igaz volna? Tényleg így történt?
— Sajnálatos módon igen.
— Pompás! Lenyűgöző! De az ilyesmi fenekestül felforgatja a világot, nem? És rád is szörnyű hatással lesz!
— Rám is hatással van, rád is, a világon mindenkire — mondta Calintane, és egyetlen mozdulattal belefoglalta ebbe a mindenkibe a Gömbök udvarát, és a Labirintuson kívüli világot is, a fullasztó mélységeken túl elterülő, hatalmas bolygót, a Kastély-hegy tetejétől egészen a nyugati kontinens legtávolabbi városáig. — Mindnyájunkra hatással van, és magam is csak most kezdem felfogni, mennyire. De hadd kezdjem a legelejétől a történetet…
Talán nem tudtál róla, de Arioc Pontifex már hónapok óta furcsán viselkedett. Azt hiszem, az ilyen magas hivatalok nyomásába előbb vagy utóbb bárki beleőrül, vagy éppenséggel már eleve kissé őrültnek kell lenni, ha valaki ilyen magas hivatalra vágyakozik. De azzal te is tisztában vagy, hogy Arioc tizenhárom éven át volt Napkirály Dizimaule alatt, és most már jó tucatnyi éve Pontifex, és ez elég hosszú idő, ha ilyen nagy hatalommal felruházva töltöd. Különösen akkor, ha egy labirintusban kell élnie. A Pontifex nyilván vágyik olykor a külvilágra, legalábbis úgy hiszem… szívesen érezné a Kastély-hegy szellőjét az arcán, vadászna gihornát Zimroelen, vagy csak úszna valahol egyet egy valódi folyóban. Ehelyett itt kell ülnie több mérföld mélyen egy útvesztő kellős közepén, ahol élete végéig felügyelheti a szertartásokat és a bürokratákat.
Egy szép napon, úgy egy éve Arioc hirtelen arról kezdett beszélni, hogy nekivág a nagy majipoori körútnak. Én is az udvarban voltam aznap, Guadeloom herceggel együtt. A Pontifex térképeket hozatott, és elkezdte megtervezni az utazást. Először az Alaisor folyó mentén akart haladni, aztán át az Álom-szigetre, ahol zarándoklatra indult volna és meglátogatta volna az Úrnőt, majd át Zimroelre, kis megállóval Piliplokban, Ni-moyában, Pidruidban, Narabalban, és talán mindenütt; egy ilyen körút legalább öt évébe telt volna. Guadeloom furcsán nézett rám, és óvatosan felhívta rá Arioc figyelmét, hogy a körút a Napkirály feladata, nem a Pontifexé, és Lord Struin alig pár éve tért vissza egy hasonló utazásról.
— Akkor hát nekem már tilos is elmennem? — kérdezte a Pontifex.
— Nem egészen tilos, felség, de a szokás azt mondja ki…
— Hogy a Labirintus foglya maradok.
— Egyáltalán nem fogoly, felség, csak…
— De ha egyáltalán felmerészkedek a felső világba, azt is csak nagyon ritkán tegyem?