— Ez őrültség — mormolta Guadeloom herceg.
— Most hallom harmadszorra, és még mindig nem tudom elhinni — mondta Lord Struin, a Napkirály.
— És ezennel, ezzel egy időben lemondok a Pontifex trónjáról is! És felszólítom a Labirintus lakóit! Hozassanak Arioc úrnőnek kocsit! És vitessék Stoien kikötőjébe! És onnan az Álom-szigetre, hogy mindnyájatok számára elhozza a vigaszt!
Ebben a pillanatban Arioc pillantása megtalált engem, és szívdobbanásnyi időre összekapcsolódott a tekintetünk. Kivörösödött izgalmában, és verejték csillogott a homlokán. Felismert, és elmosolyodott, és rám kacsintott, tagadhatatlanul rám kacsintott, örömtelien, diadalittasan kacsintott. Elcipelték, nem láttam tovább.
— Ezt meg kell állítanunk — mondta Guadeloom.
Lord Struin megrázta a fejét.
— Hallgassa az ujjongást! A nép imádja! A tömeg minden újabb szinten egyre nő. Kiviszik a legfelső emeletre, ki a Penge-kapun, és el Stoienbe, mielőtt lemenne a nap!
— Ön a Napkirály — mondta Guadeloom. — Nem tehet semmit sem?
— Másítsam meg a Pontifex döntését, holott megesküdtem, hogy minden parancsának engedelmeskedem? Több száz tanú előtt kövessek el felségárulást? Nem, nem, nem, Guadeloom, ami történt, megtörtént, bármilyen elképesztő legyen is, és most meg kell tanulnunk együtt élni vele.
— Éljen Arioc úrnő! — bődült fel egy messze zengő hang.
— Éljen! Éljen! Arioc úrnő! Éljen, éljen!
Döbbent hitetlenkedéssel néztem, amint a felvonulás átsöpört az Álarcok Terén, el a Szelek Csarnoka és a Piramisok Udvara felé. Mi nem követtük. Sem Guadeloom, sem a Napkirály, sem én. Kábán, csendben álltunk, mozdulatlanul hallgattuk az ujjongást, néztük, ahogy eltűnnek az izgatottan hadonászó emberek. Szégyelltem magam, hogy ilyen megalázó pillanatban kell birodalmunk nagyjai mellett állnom. Abszurd, fantasztikus fejlemény volt ez — a lemondás és az Úrnő kinevezése. Láthatóan egészen összetörte mindkettőjüket.
Idővel aztán Guadeloom szólalt meg lassan, elgondolkozva.
— De ha érvényesnek fogadja el a lemondását, Lord Struin, akkor ön a továbbiakban nem lehet Napkirály, hanem el kell foglalnia a helyét a Labirintusban, mivel innentől fogva ön a Pontifex.
A szavak mázsás sziklákként zuhantak Lord Struinra. A pillanatnyi zűrzavarban láthatóan még Arioc tettének legközvetlenebb következményét sem sikerült végiggondolnia.
Kinyitotta a száját, de egy hang sem jött ki rajta. Széttárta, majd újra összezárta az öklét, mintha csak maga előtt tisztelegne a napjellel, de tudtam, hogy pusztán a döbbenet mozgatja az ujjait. Éreztem, hogy beleborzongok a pillanat súlyába, mert nem kis dolog az utódlás átadásánál tanúskodni, és Struin egyáltalán nem volt erre felkészülve. Élete derekán feladja a Kastély-hegy örömeit, hogy a Labirintus sötétségére cserélje csillogó városait és vidám erdeit, a koronát az idősebb uralkodó diadémjára — nem, egyáltalán nem volt rá felkészülve, és amint hirtelen rászakadt az igazság, halálosan elsápadt, és a szemhéja vadul megremegett.
Nagy sokára szólalt csak meg.
— Akkor legyen. Én vagyok a Pontifex. És ki lesz, kérdem én, a Napkirály utánam?
Azt hiszem, ez csak költői kérdés volt. Én nyilván nem válaszoltam rá, és Guadeloom herceg sem.
Struin dühösen, érdes hangon újra feltette a kérdést.
— Kérdem én! Ki lesz most a Napkirály!
A tekintete Guadeloomra tapadt.
Én mondom neked, kis híján belerokkantam abba, hogy ilyen események szemtanúja lettem, mert mindezt akkor sem felejtik el soha, ha a civilizációnk még tízezer éven át fennmarad. De mekkora hatással lehetett ez rájuk! Guadeloom hátrált egy lépést, zihálva kereste a szavakat. Mivel Arioc és Struin is viszonylag fiatal volt, nem sokat gondolkoztak még a trónutódlás kérdésén. Guadeloom igen nagyhatalmú és fenséges férfiú, de nem hinném, hogy valaha is számolt volna a Kastély-heggyel, de ha igen, akkor sem úgy, amint az most történt. Levegő után kapkodott, mint a partra vetett hal, és nem tudott megszólalni, ezért végül én reagáltam elsőként, azonnal letérdeltem, a napjelet mutattam felé, és elcsukló hangon felkiáltottam.
— Guadeloom! Lord Guadeloom! Éljen Lord Guadeloom! Sokáig éljen Lord Guadeloom!
Szerintem életemben nem látok még két ilyen döbbent és zavarodott férfit, mint az egykori Lord Struint, aki most Pontifex, és az egykori Guadeloom herceget, aki most már Napkirály. Mindketten felkapták a fejüket. Struin arcán düh és fájdalom sötétlett, Lord Guadeloom pedig mintha nevetéssel küszködött volna.
Újabb hosszú csend ereszkedett közénk.
Aztán Guadeloom meglepően reszketeg hangon megszólalt.
— De ha én vagyok a Napkirály, a hagyomány szerint az édesanyámat kéne kinevezni a Sziget úrnőjének, nem?
— És milyen idős az édesanyja? — kérdezte Struin.
— Elég öreg. Mondhatni vénséges vén.
— Igen. És egyrészt nincs felkészülve az Úrnő kötelezettségeire, másrészt nem is lenne elég erős hozzá, hogy elviselje.
— Igaz — mondta Lord Guadeloom.
— És mindamellett a mai naptól új Úrnőnk is van, és nem illene ilyen hamar másikat választani helyette. Nézzük meg, Arioc őúrnősége miként végzi majd a dolgát a Belső Templomban, mielőtt mást tennénk a helyére, nem?
— Őrültség — mondta Lord Guadeloom.
— Valóban őrültség — mondta Struin Pontifex. — Menjünk, keressük meg az Úrnőt, és kísérjük el biztonságban a Szigetre!
Felmentem velük a Labirintus felső részébe, ahol tízezer emberrel találtuk magunkat szemközt, akik egyként éltették Ariocot, amint mezítláb, pompás köntösében éppen felkészült rá, hogy felszálljon a kocsira, mely Stoien kikötőjébe repíti majd. Képtelenség lett volna Arioc közelébe férkőzni, akkora volt a tömeg.
— Őrültség — mondta Lord Guadeloom megállás nélkül. — Őrültség, őrültség!
De én tudtam, hogy nincs igaza, mert láttam, ahogy Arioc rám kacsintott, és megértettem, mit akart ezzel üzenni. Egyáltalán nem őrült meg. Arioc Pontifex megtalálta szíve vágyát, a kiutat a Labirintusból. Biztos vagyok benne, hogy az utánunk jövő nemzedékek számára a neve egyet jelent majd a különcséggel és az őrülettel, de én tudtam, hogy összességében épelméjű, csupán elviselhetetlen kín volt már neki a korona, de a becsülete nem engedte meg, hogy egyszerűen visszavonuljon a köznapi létbe.
Így aztán a tegnapi különös események után megint van Pontifexünk és Napkirályunk és Úrnőnk is, de egyikük sem az, aki egy hónapja volt, és most már érted, szerelmes Silimoorom, milyen világraszóló események történtek.
Calintane befejezte a történetet, és nagyot kortyolt a borból. Silimoor meredten nézte, és az arcán mintha a szánalom, a megvetés és az együttérzés viaskodott volna.
— Olyanok vagytok, mint a kisgyerekek — mondta végül a lány —, a címeitekkel meg a királyi udvarotokkal meg a becsületetekkel! Ennek ellenére azt hiszem, értem, mi mindenen mentél keresztül, és ez mennyire megviselt.
— És van még valami — mondta Calintane.
— Igen?
— Lord Guadeloom Napkirály, mielőtt elfoglalta volna a lakosztályát, hogy egyáltalán megpróbálja felfogni ezeket a változásokat, engem nevezett ki kancellárjának. Jövő héten indul a Kastély-hegyre. És természetesen nekem is vele kell tartanom.
— Ó, de jó neked — mondta Silimoor hűvösen.
— Éppen ezért arra kérlek, tarts velem, és légy társam a kastélyban — mondta a férfi olyan kimérten, amilyen kimérten csak tudta.
Silimoor szikrázó, türkizkék szeme jegesen meredt rá.
— Én a Labirintus szülötte vagyok — válaszolta. — Szívemnek kedves az összes zuga, és szeretek itt élni.
— Ez lenne tehát a válaszod?
— Nem — mondta Silimoor —, a válaszomat később kapod meg. A Pontifexedhez és a Napkirályodhoz hasonlóan nekem is idő kell, míg hozzászokom a nagy változásokhoz.
— Akkor mégis válaszoltál!
— Később — mondta a lány, és megköszönte a bort meg a hosszú mesét, majd otthagyta az asztal mellett. Calintane idővel felkelt, és már a kimerültségen is túl, szinte kísértetként bolyongott a Labirintusban. Hallotta, hogy a hírek terjedésével együtt az emberek egyre felindultabban mormolnak egymás között — most már Arioc az Úrnő, Struin a Pontifex, Guadeloom a Napkirály —, de mintha méhek zöngését hallotta volna. A szobájába ment, és aludni próbált, de nem jött álom a szemére, és komor gondolatok lepték meg, mert attól félt, hogy az elmúlt időszak keserű távolléte Silimoortól végleg tönkretette a szerelmüket, és a lány a halovány célzás dacára végül mégis elutasítja az ajánlatát. De tévedett. Egy nappal később Silimoor üzent, hogy kész vele tartani, és mellette volt, amikor Calintane beköltözött a Kastély-hegyre, és akkor is, amikor Calintane sok-sok évvel később Lord Guadeloom után Napkirály lett. Rövid, ám vidám uralkodása során építtette meg a Kastély-hegy csúcsára vezető utat, ami a nevét viseli, és amikor vénségére visszatért a Labirintusba Pontifexként, ezen már meg sem lepődött, mert ez a képessége egy csapásra kiveszett belőle azon a réges-régi napon, amikor Arioc Pontifex kinevezte magát a Sziget Úrnőjének.