— Igen?
— Lord Guadeloom Napkirály, mielőtt elfoglalta volna a lakosztályát, hogy egyáltalán megpróbálja felfogni ezeket a változásokat, engem nevezett ki kancellárjának. Jövő héten indul a Kastély-hegyre. És természetesen nekem is vele kell tartanom.
— Ó, de jó neked — mondta Silimoor hűvösen.
— Éppen ezért arra kérlek, tarts velem, és légy társam a kastélyban — mondta a férfi olyan kimérten, amilyen kimérten csak tudta.
Silimoor szikrázó, türkizkék szeme jegesen meredt rá.
— Én a Labirintus szülötte vagyok — válaszolta. — Szívemnek kedves az összes zuga, és szeretek itt élni.
— Ez lenne tehát a válaszod?
— Nem — mondta Silimoor —, a válaszomat később kapod meg. A Pontifexedhez és a Napkirályodhoz hasonlóan nekem is idő kell, míg hozzászokom a nagy változásokhoz.
— Akkor mégis válaszoltál!
— Később — mondta a lány, és megköszönte a bort meg a hosszú mesét, majd otthagyta az asztal mellett. Calintane idővel felkelt, és már a kimerültségen is túl, szinte kísértetként bolyongott a Labirintusban. Hallotta, hogy a hírek terjedésével együtt az emberek egyre felindultabban mormolnak egymás között — most már Arioc az Úrnő, Struin a Pontifex, Guadeloom a Napkirály —, de mintha méhek zöngését hallotta volna. A szobájába ment, és aludni próbált, de nem jött álom a szemére, és komor gondolatok lepték meg, mert attól félt, hogy az elmúlt időszak keserű távolléte Silimoortól végleg tönkretette a szerelmüket, és a lány a halovány célzás dacára végül mégis elutasítja az ajánlatát. De tévedett. Egy nappal később Silimoor üzent, hogy kész vele tartani, és mellette volt, amikor Calintane beköltözött a Kastély-hegyre, és akkor is, amikor Calintane sok-sok évvel később Lord Guadeloom után Napkirály lett. Rövid, ám vidám uralkodása során építtette meg a Kastély-hegy csúcsára vezető utat, ami a nevét viseli, és amikor vénségére visszatért a Labirintusba Pontifexként, ezen már meg sem lepődött, mert ez a képessége egy csapásra kiveszett belőle azon a réges-régi napon, amikor Arioc Pontifex kinevezte magát a Sziget Úrnőjének.
V. AZ ELLOPOTT ÁLMOK SIVATAGA
Hissune számára teljesen egyértelmű, hogy Arioc legendája végül elfedte igaz valóját, mint az rengeteg legendás alak esetében megtörtént már. Az eltelt idő torzító tükrén át Arioc groteszk, hóbortos alaknak látszik, váratlan szeszélyeknek engedelmeskedő bohócnak. És mégis, ha Lord Calintane vallomása bármit is jelent, akkor ez egyáltalán nem igaz. Inkább volt egy sokat szenvedett férfi, aki végig a szabadságot hajszolta, és nagyon különös módszert választott ehhez: de nem bohóc és nem őrült. Hissune, aki maga is a Labirintus foglya és másra sem vágyik, mint a friss levegőre, váratlan fordulattal zseniális alaknak találja Arioc Pontifexet — lélektestvére a több ezer év szakadékának túlsó partján.
Ezután nagyon sokáig a Lélektároló közelébe sem megy. Az illegális, múltbéli séták túlságosan letaglózóak így egyben: Hissune feje szabályosan zsong Thesme és Calintane és Sinnabor Lavon és Eremoil lelkének foszlányaitól, és amikor mind egyszerre lármáznak, egyre nehezebb megtalálnia a ricsajban Hissune-t. Ettől teljesen kétségbeesik. Arról nem is beszélve, hogy van elég dolga. Másfél év alatt sikerült végeznie az adószedők feljegyzéseivel, és már annyira kiismeri magát a Feljegyzések Házában, hogy máris újabb megbízatás vár rá: jelentést kell készítenie a jelenleg Majipooron élő bennszülött népesség csoportjainak eloszlásáról. Annyit még ő is tud, hogy Lord Valentine-nak problémái vannak a metamorfokkal — végtére is az alakváltók összeesküvése taszította le a trónjáról és vezetett a néhány évvel ezelőtti furcsa eseményékhez —, és az is eszébe jut, amit a koronázás idején, a Kastély-hegyen összegyűlt nagyságok között hallott, miszerint Lord Valentine teljesen integrálni akarja őket a bolygó életébe, ha ez lehetséges. Hissune gyanúja szerint az összeállítandó statisztikák biztosan szerepet játszanak majd a grandiózus tervekben, és ez személyes elégedettséggel tölti el.
Időnként pedig gunyoros mosolyt csal az ajkára. Mert nem ostoba, és látja, mi történik Hissune-nel, az utcagyerekkel. A fürge és ravasz árva fiú, akin hét évvel ezelőtt megakadt a Napkirály tekintete, mostanra kamaszkorú hivatalnokká serdült, és ezzel együtt teljesen meg is változott: civilizált lett, nyugodt, higgadt. Ám legyen, gondolja ilyenkor: senki sem maradhat örökké tizennégy éves, és eljön az idő, amikor ott kell hagyni az utcát, hogy a társadalom hasznos tagjává váljon. De még így is sajnálja néha, amiért elveszítette azt a fiút, aki valaha volt. A néhai utcagyerek bajkeverő természete azért még ott parázslik benne: nem nagyon, de azért érezni. Néha magvas eszmefuttatásokat folytat magában a majipoori társadalomról, a politikai erők szerves összefonódásáról — arról az alapvető elképzelésről, ami azt állítja, a hatalom felelősséggel jár, és a hatalmasságokat a kölcsönös kötelezettségekre épülő, harmonikus egység tartja össze. De Hissune csak nem érti, vajon hogyan képes ilyen jól együttműködni a birodalom négy főrangja — a Pontifex, a Napkirály, az Úrnő és az Álmok Királya? A hatalmasságok közötti harmónia ritka csoda, még ebben az alapvetően konzervatív társadalomban is, ahol több ezer év alatt alig változott valami; mintha égi beavatkozás tartaná egyensúlyban az erőket. Hissune sohasem járt iskolába, és senkit nem ismer, akit megkérdezhetne erről. Viszont ott van a Lélektároló és a bámulatos időtlenségben lebegő, nyüzsgő majipoori múlt, ami egyetlen parancsszóra átütő erővel kel új életre. Ha ilyen fontos kérdések foglalkoztatják, ostobaság lenne kiaknázatlanul hagyni az ismeretek roppant tárházát. Így aztán Hissune ismét iratokat hamisít, megint ravaszul átsiklik a lassú gondolkodású őrök között, és újra a billentyűzeten kopog, de ezúttal nemcsak szórakozást és a tiltott tudás örömét keresi, hanem meg akarja érteni a bolygó politikai nagyhatalmainak evolúcióját. Micsoda komoly fiatalember lesz belőled, morogja saját magának, amikor a fejében ismét fellobbannak a vakító színek, és a réges-rég halott, mégis időtlen, örökkévaló, másik emberi lény sötét, felmagasodó jelenléte elfoglalja a lelkét.
1.
Suvrael úgy feküdt a déli láthatáron, mint egy ragyogó kard — tompa, vörös fénnyel izzó vaspántra emlékeztetett, ahonnan remegő hullámokban áradt felfelé a hőség. Dekkeret a teherhajó orrában állt, ami egészen eddig otthona volt ezen a hosszú és sivár tengeri úton. A látványtól érezhetően szaporábban dobogott a szíve. Suvrael, végre! A rettenetes föld, minden kontinens közül a leggyűlöltebb, a haszontalan és nyomorúságos vidék, most már tényleg alig pár napra innen, és ki tudja, miféle szörnyűségeket tartogat számára? De készen állt. Dekkeret úgy gondolta, bármi is vár rá, az akkor is megtörténik, ha Suvraelben vagy a Kastély-hegyen van. A húszas éveiben járt, nagydarab, tagbaszakadt fiatalember volt kurta nyakkal és roppantul széles vállakkal. Lord Prestimion dicsőséges uralkodásának második nyarán jártak, amikor a Labirintusban a nagy Confalume Pontifex élt.
Dekkeret vezeklésként vállalkozott rá, hogy a kopár Suvrael perzselő pusztaságaiba jön. Szégyenletes tettet követett el, amikor vadászni indult a távoli északon, a Khyntori Határ-hegységben — természetesen nem szándékosan, sőt először az is alig tudatosult benne, hogy mennyire szégyellnivaló dolgot cselekedett —, és úgy érezte, bűnhődnie kell. Bizonyos értelemben hivalkodó és romantikus gesztus volt ez, tudta jól, de ezt még elnézte saját magának. Mikor vállalkozzon hivalkodó és romantikus tettekre, ha nem húszévesen? Semmiképpen sem tíz vagy tizenöt évvel később, amikor már sorsa kerekéhez láncolt rabszolga lesz, és kényelmesen tapicskol üres, de megerőltetés nélküli karrierjének állóvizében, mint Lord Prestimion udvaronca. Ha volt megfelelő pillanat, akkor ez az. A következményekkel mit sem törődve útnak kelt hát Suvraelbe, hogy kipurgálja a lelkét.