Barátja és mentora, Akbalik, akivel együtt vadásztak Khyntorban, nem értette a döntését. De Akbalik természetesen nem volt romantikus lélek, ráadásul réges-régen elmúlt már húsz. Amikor egy kora tavaszi éjszakán, egy egyszerű hegyi fogadóban, néhány palack mámorító, aranyszínű bor mellett Dekkeret bejelentette a szándékát, Akbalik válasza mindössze nyers, horkantásra emlékeztető nevetés volt.
— Suvrael! — kiáltotta. — Túlságosan kemény vagy magaddal. Nincs olyan gyalázatos bűn, amit csak egy suvraeli zarándoklat tehet meg nem történtté.
És akkor Dekkeret, akinek elevenébe talált a megjegyzés, mert leereszkedőnek érezte, csak a fejét csóválta.
— Rosszat tettem, és ez bemocskolt. Csak a lángoló délvidéki nap égetheti ki a lelkemből ezt a foltot.
— Zarándokolj el az Álmok Úrnőjének szigetére, ha már annyira csinálni akarsz valamit. Az áldott Úrnő majd meggyógyítja a lelkedet.
— Nem. Suvrael.
— Miért?
— Mert szenvedni akarok — felelte Dekkeret. — Messzire akarok kerülni a Kastély-hegy kényelmétől és pompájától, a létező legkevésbé kellemes helyre a világon, a perzselő szelekkel és gyűlöletes veszélyekkel sújtott, rettenetes sivatagba. Sanyargatni akarom a testemet, Akbalik, ki akarom mutatni bűnbánatomat. Addig akarom alávetni magamat a nélkülözéseknek, akár a fájdalomnak… tudod te, mi az a fájdalom?… amíg meg nem bocsátok magamnak. Rendben?
Akbalik vigyorogva Dekkeret súlyos, vastag és fekete khyntori prémbundájába mélyesztette az ujját.
— Rendben. De ha már sanyargatni akarod magadat, csináld alaposan. Feltételezem, ettől sem kívánod megfosztani magadat a suvraeli napfényben.
Dekkeret kuncogva felnevetett.
— Azért a kellemetlenségeknek is van határa — mondta, és a borért nyúlt. Akbalik közel kétszer idősebb volt nála, és kétségtelenül mókásnak találta a komolyságát. Bizonyos fokig ezzel Dekkeret is így volt, de ez még nem tántorította el.
— Megpróbálhatlak még egyszer lebeszélni?
— Felesleges.
De Akbalik nem zavartatta magát.
— Gondolj bele, mit dobsz el magadtól feleslegesen — mondta. — Törődnöd kellene a karriereddel. A neved végre egészen gyakran hallható a Kastély-hegyen. Lord Prestimion nagyon elismerően beszél rólad. Ígéretes fiatalember, aki egészen sokra viszi még, erős jellem, csupa ilyesmi. Prestimion fiatal, hosszú ideig fog uralkodni, akik ifjan mellé állnak a kezdeti időszakban, vele együtt emelkednek majd. Te pedig itt Khyntor vadonja mélyén szórakozol, miközben az udvarban kellene lenned, és már most egy még felelőtlenebb utazáson töröd a fejed. Felejtsd el azt a suvraeli ostobaságot, Dekkeret, és térj vissza velem a Kastély-hegyre. Tedd, amit a Napkirály kér, nyűgözd le a nagyokat az értékes tulajdonságaiddal, és építgesd a jövődet. Csodálatos korszak köszöntött Majipoorra, és most, miközben szépen kibontakoznak az események, pompás dolog lesz a hatalmasságok közé tartozni. Hm? Hm? Miért temetnéd el magadat Suvraelben? Senki sem tud erről a kis… ah… bűnödről, erről a leheletnyi kis megcsúszásról…
— Én tudok róla.
— Akkor ígérd meg, hogy soha többé nem teszel ilyesmit, és oldozd fel magadat.
— Ez nem ilyen egyszerű — mondta Dekkeret.
— Inkább eltékozolnál egy-két évet az életedből, sőt esetleg az egész életedet, egy értelmetlen, haszontalan utazásért…
— Nem értelmetlen. Nem haszontalan.
— A pusztán személyes szinten túl mégis az.
— Nem úgy van az, Akbalik. Kapcsolatba léptem a pontifikátus embereivel, és némi fondorkodás árán hivatalos kinevezést szereztem magamnak. Vizsgálatot vezetek majd. Remekül hangzik, nem igaz? Suvrael jócskán elmaradt a hús és az élő jószág rájuk kiszabott exportjával, a Pontifex pedig tudni akarja, miért. Érted? Miközben egy szerinted teljesen magánjellegű kalandra indulok, közben végig a karrieremen dolgozom.
— Tehát már megtetted az előkészületeket.
— A következő télnapon indulok. — Dekkeret a barátja felé nyújtotta a kezét. — Legalább két évig távol leszek. Találkozzunk a Kastély-hegyen. Mit szólsz, Akbalik, ha azt mondom, hogy Felső-Morpinban, a játékokon, télnaptól számított két évre?
Akbalik nyugodt, szürke szeme átható pillantást vetett Dekkeretre.
— Én ott leszek — mondta lassan. — Imádkozom, hogy te is.
Ez a beszélgetés néhány hónappal ezelőtt történt, de Dekkeret számára, aki most lüktető hőséget érzett az arcán, mintha maga a déli kontinens nyúlt volna felé a Belső-tenger halványzöld vize felett és simított volna végig rajta, hihetetlenül távolinak tűnt, az utazás pedig végtelenül hosszúnak. Az első része még egészen kellemes volt — le a hegyekből Ni-moya roppant metropoliszába, onnan a Zimr-folyón hajóval Piliplok kikötőjébe, a keleti partra. Ott a továbbjutás legolcsóbb módját választotta, és felszállt egy teherhajóra, ami a Tolaghai nevű suvraeli városba tartott, és onnantól kezdve már csak délnek mentek, kizárólag délnek, egész nyáron át, amit Dekkeret egy rémes, szűk kabinban töltött, pont szélirányban a szárított tengeri sárkányfiókákkal megrakott raktértől, és amikor a hajó átért a trópusi vizekre, kiderült, hogy eddig még sohasem ismerte az igazi hőséget; és az éjszakák sem voltak sokkal hűvösebbek. A főleg bozontos bundájú szkandárokból álló legénység remekül szórakozott rajta, és közölték vele, hogy addig élvezze a kellemes időt, amíg lehet, mert Suvraelben majd megismeri a valódi forróságot. Nos, Dekkeret szenvedni akart, és a sors már most bőkezűen teljesítette a kívánságát, sőt még ennél rosszabbakat is tartogatott neki. De nem panaszkodott. Nem bánt meg semmit. Azonban a Kastély-hegy ifjú lovagjai között eltöltött kényelmes élet nem készítette fel sem az álmatlan éjszakákra, sem arra, hogy a tengeri sárkányok bűze savként marja majd az orrát, sem a fullasztó hőségre, ami Piliplok után néhány héttel szakadt rájuk, sem az örökké egyhangú tengeri táj mérhetetlen unalmára. A bolygó egyszerűen hihetetlenül hatalmas volt, ez okozta a problémát. Egy örökkévalóságig tartott bárhová eljutni. Már azt éppen elég nagy kalandnak érezte, amikor tavasszal Alhanroel kontinenséről Zimroel nyugati partvidékére utaztak — a Kastély-hegytől folyami bárkával Alaisorig, onnan a tengeren Piliplokig, aztán a folyón fel a hegyvidéki mocsarakig, de akkor legalább Akbalik társasága enyhítette az unalmat, ráadásul első nagy utazása volt, csupa izgalom, különös, új helyek, érdekes ételek, sosem hallott dialektusok. És a végén várt rájuk a vadászkirándulás. De most? Egy recsegő-ropogó, mocskos hajón raboskodott, ami az égig bűzlött az ocsmány szagú, szikkadt hústól. Végtelenségbe nyúló, üres napokon keresztül, barátok, feladatok, társalgás nélkül. Bárcsak felbukkanna egy szörnyűséges tengeri sárkány, gondolta néha, és némi veszéllyel tenné izgalmasabbá az utazást. De nem, nem, a vándorló sárkányok útja másfelé vezetett, állítólag az egyik nagy hordájuk ilyenkor éppen a nyugati tengereken járt, Narabal előtt, a másik pedig Piliplok és a Rodamaunt-szigetvilág között, ezért Dekkeret egyetlen roppant bestiát sem látott, még a csapattól lemaradozott, gyengébb példányokat sem. Az unalmat tovább súlyosbította, hogy egyáltalán nem okozott semmilyen katarzist. Dekkeret szenvedett, való igaz, csak korábban úgy gondolta, hogy a szenvedés majd meggyógyítja a sebét, viszont egyáltalán nem enyhült a lelkében a hegyvidéken elkövetett tett borzalma. Melege volt, unatkozott, nem bírt egy helyben maradni, és változatlanul mardosta a bűntudat. Nyugodtan gyötörhette magát a helyzet iróniájával, hogy miközben nem kisebb személyiség, mint Lord Prestimion Napkirály méltatja szilárd jellemét, ő maga csak gyengeséget, gyávaságot és ostobaságot talál magában. Talán a fullasztó pára, az unalom és a bűz még nem elég ahhoz, hogy meggyógyítsa a lelket, gondolta végül. Mindenesetre a végére már nagyon elege volt a Suvraelbe vezető útból, és alig várta, hogy megkezdje az ismeretlenbe vezető vándorlása következő részét.