2.
Minden útnak vége szakad egyszer, még annak is, ami végtelennek tűnik. A dél felől érkező forró szél napról napra forróbbá vált, míg végül olyan hőség támadt, hogy nem lehetett megmaradni a fedélzet deszkáin, hiába mosták fel a csupasz talpú szkandárok néhány óránként. Aztán hirtelen a látóhatáron éktelenkedő komor sötétség parázsló tömbje formát öltött, egy partvidék íve és egy kikötő agyarszerű öble lett belőle. Végre megérkeztek Tolaghaiba.
Suvrael teljes egészén trópusi éghajlat uralkodott. A kontinens belseje nagyrészt sivatagból állt, amire örök, roppant súllyal nehezedett a fojtogató, száraz levegő kupolája, kavargó, pusztító ciklonokkal a szélén. A peremvidék azonban többé-kevésbé lakható volt, és a parton öt nagyobb város is épült — ezek közül Tolaghai nőtt a legnagyobbra. Kereskedelme miatt ez állt a legszorosabb kapcsolatban Majipoor többi részével. Amikor a teherhajó beért a kikötőbe, Dekkeretet megdöbbentette a város idegenszerűsége. Eddigi rövid élete során egészen sokat látott a gigászi világ metropoliszaiból — tucatnyit a Kastély-hegy lejtőjén sorakozó ötvenből, az ég felé nyújtózó, szeles Alaisort, a lélegzetelállító, roppant, fehér falú Ni-moyát, a csodás Piliplokot és megannyi mást —, de eddig egyszer sem járt olyan rideg, titokzatos és elutasító nagyvárosban, mint ez. Tolaghai remeterákként kapaszkodott a partot övező alacsony dombokba. A lapos tetejű, zömök épületek napszítta, narancssárga téglából épültek, amibe ablakok helyett vékony nyílásokat vágtak, és alig néhány növény kókadozott közöttük, főleg szánalmas, ösztövér pálmák, csupasz törzsek parányi, tollcsomóra emlékeztető lombbal a tetejükön. Délre járt az idő, és az utcák szinte teljesen kihaltan tátongtak. A forró szél homokot sodort a töredezett utcakövek felett. Mint egy elhagyatott börtönkolónia, gondolta Dekkeret, brutális és csúnya, vagy egy időből kizökkent város, ahol még mindig nem ért véget egy történelem előtti militarista faj önkényuralma. Miért épít bárki ilyen ocsmány várost? Kétségkívül a hatékonyság volt a válasz, hiszen ami ilyen ronda, általában a legjobban véd a kíméletlen éghajlat ellen, de akkor is, gondolta Dekkeret, a hőség és az aszály ellen csak kitalálhattak volna valami kevésbé visszataszító építészeti megoldást.
Ártatlanul azt hitte, azonnal partra is szállhat, de errefelé nem így működtek a dolgok. A hajó több mint egy órája horgonyt vetett már, mire a kikötői tisztviselők csoportja, három komor hjort a fedélzetre jött. Ezután hosszadalmas egészségügyi ellenőrzés következett, sokáig tanulmányozták a szállítóleveleket, és még tovább alkudoztak a révdíj összegén — de végül a nagyjából tucatnyi utas elhagyhatta a hajót. Egy ghayrog fajba tartozó csomaghordó rögtön felkapta Dekkeret poggyászát, és megkérdezte, melyik szállodába mennek. Amikor meghallotta, hogy az idegen egyáltalán nem foglalt szállást, a villás nyelvű lény, akinek a feje tetején kígyóként vonaglottak a hajfonatok, jeges, gúnyos pillantást vetett rá.
— Mennyit fizetne? Gazdag?
— Nem igazán. Mit kapok három koronáért egy éjszakára?
— Keveset. Szalmaágyat. Rágcsálókat.
— Vigyél oda — mondta Dekkeret.
A ghayrog olyan meglepettnek tűnt, amennyire egy ghayrogtól tellett.
— Nem lesz ott túl boldog a finom uraság. Mert kinézetre igazi lordnak mondanám.
— Meglehet, de az erszényem egy szegény emberé. Próbát teszek a rágcsálókkal.
A fogadó valójában egyáltalán nem bizonyult olyan vészesnek, mint amitől tartott: igen, vén volt, szurtos és lehangoló, de bármerre nézett, csak ugyanilyen épületeket látott, és a szobája a hajókabin után szinte palotának tűnt. Ráadásul nem terjengett a tengeri sárkányok bűze, csak a perzselően száraz suvraeli levegő, amit mintha egy évezredig tároltak volna egy lezárt palackban. Dekkeret egy félkoronást adott a ghayrognak, aki még csak meg sem köszönte; majd nekilátott kicsomagolni.
Késő délután sétára indult. A hőség egyáltalán nem enyhült, de a metsző szél kevésbé volt éles, és az utcákon is többen jártak. Ennek ellenére a város továbbra is lehangolónak tűnt. Megfelelő helynek látszott a vezekléshez. Dekkeret azonnal meggyűlölte a jellegtelen téglaépületeket és a szikkadt tájat, hiányzott neki szülővárosa, Normork lágy, illatos levegője a Kastély-hegy alsó lejtőjén. Miért élne itt önszántából bárki, tűnődött, ha olyan sok más helyet is választhatna a barátságosabb klímájú kontinenseken? Milyen rideg lelke lehet azoknak a millióknak, akik úgy döntöttek, nap mint nap Suvrael zord életkörülményeivel gyötrik magukat?
A pontifikátus helyi képviselete a kikötőre néző hatalmas, üres téren állt. Dekkeret utasításai úgy szóltak, hogy érkezése után jelenjen meg itt. A késői óra ellenére nyitva találta — a jelek szerint Tolaghai lakói a perzselő hőségben mindent bezártak délben, és jócskán az éjszakába nyúlóan intézték ügyeiket. Dekkeret egy előszobában várakozott, amit az uralkodó hatalmasságok hatalmas, fehéragyag mellszobrai díszítettek: Confalume Pontifexet arcnézetből ábrázolták, jóindulatú, de eltúlzottan fenséges vonásokkal, az ifjú Napkirályt, Lord Prestimiont pedig profilból, okosan és energikusan csillogó szemmel. Majipoornak szerencséje van az uralkodóival, gondolta Dekkeret. Kamaszkorában egyszer látta Confalumét, még Napkirályként, amikor a Kastély-hegy felsőbb részén, Bombifale városában tartott tanácsülést, és a férfiból sugárzó higgadtság és erő olyan örömmel töltötte el, hogy alig bírta visszafojtani lelkes kiáltását. Néhány évvel később Lord Confalume átvette a pontifikátus irányítását, és a Labirintus föld alatti járataiban élt tovább, Prestimiont pedig Napkirállyá koronázták. Teljesen más habitussal bírt, mint elődje, ugyanolyan lenyűgöző jelenség volt, de csupa életerő, elevenség és hatalom. Aztán trónra lépése alkalmából Lord Prestimion roppant körmenetre indult a Kastély-hegy városaiban, és akkor történt, hogy Normorkban megakadt a szeme az ifjú Dekkereten, és a maga kiszámíthatatlan módján a felső városokban tanuló lovagok közé választotta beavatottként. Azóta rengeteg hatalmas változás történt Dekkeret életében, és úgy érezte, mintha mindez korokkal ezelőtt történt volna. Tizennyolc évesen még szívesen eljátszadozott az ábránddal, hogy egy napon ő maga ül a Napkirály trónjára, de aztán jött az a balvégzetű kirándulás Zimroel hegyvidékén, és tessék, alig múlt húsz, de a vigasztalan Suvrael egyik sivár városában téblábol egy poros előszobában, és nincsen jövője, csak üres, értelmetlen évek hosszú sora nyújtózik előtte.