Barjazid szeme lángolt a haragtól. Olyan kézmozdulatot tett, mintha ott helyben véget akarna vetni a beszélgetésnek.
— Inkább a pimaszságod az, ami a kelleténél nagyobb — mondta, majd félrelökte a csészéjét és felállt. — Ha ennyire félsz tőlem, keress másik vezetőt.
Dekkeret ülve maradt.
— Elnézésedet kérem, ha félreérthető voltam — mondta csendesen. — De gondolj bele a helyzetembe: egy idegen, fiatal utazó távoli és veszélyes vidéken jár, ahol kénytelen ismeretlenek segítségét kérni, hogy olyan helyekre vigyék, ahol hihetetlen dolgok történnek. Muszáj elővigyázatosnak lennem.
— Akkor legyél még ennél is elővigyázatosabb. Szállj fel a következő Stoien felé tartó hajóra, és térj vissza a gondtalan életedhez a Kastély-hegyen.
— Ismét megkérlek, hogy legyél a vezetőm. Jó pénzért, de egy szót sem akarok többé hallani hivatalos nyilatkozatokról. Mennyi a tarifád?
— Harminc royal — felelte Barjazid.
Dekkeret akkorát nyögött, mintha gyomorszájon vágták volna. Ennél még a Piliploktól Tolaghaiig tartó út is kevesebbe került. Az olyanok, mint Barjazid, egy év alatt kerestek meg harminc royalt. Ha ki akarja fizetni, be kell váltania egy nagyobb összegű hitellevelet. Első gondolata az volt, hogy főúri gőggel felajánl tízet, azonban rájött, hogy az alkupozícióját már feladta, amikor elutasította a nyilatkozatot. Ha most nekiállna az áron is alkudozni, Barjazid egyszerűen véget vetne a megbeszélésnek.
— Legyen — szólalt meg végül. — De nyilatkozatról szó sem lehet.
Barjazid savanyú pillantást vetett rá.
— Rendben. Nem kell aláírnod semmit, ha ennyire ragaszkodsz hozzá.
— Hogyan fizessem ki a pénzt?
— A felét most, a felét az indulás reggelén.
— Tízet most — mondta Dekkeret —, tízet az indulás reggelén, és tízet aznap, amikor visszatérek Tolaghaiba.
— Ezzel a fizetségem egyharmada azon múlik, túléled-e az utat. Ne feledd, azt nem garantálhatom.
— Talán sokkal valószínűbb, hogy túlélem az utat, ha a pénz egy harmadát a legvégéig visszatartom.
— Azt hiszem, a Napkirály lovagjától elvárható némi dölyfösség, és ezt az ember egy bizonyos határig megtanulja elengedni a füle mellett. De attól tartok, te bőven átlépted ezt a határt. — Barjazid ismét elutasító mozdulatot tett. — Túlságosan kicsi a kölcsönös bizalom. Ostobaság lenne együtt utaznunk.
— Nem akartam tiszteletlen lenni — mondta Dekkeret.
— Mégis arra kérsz, hogy bízzam magamat a rokonaid jóindulatára, ha mégis meghalnál, ráadásul egyszerű rablógyilkosnak, de legjobb esetben is haramiának tartasz, ezért úgy szabod meg a fizetési feltételeket, hogy minél kevesebb okom legyen végezni veled. — Barjazid köpött egyet. — A dölyfösség ellentéte az udvariasság, ifjú lovag. Egy sárkányvadász szkandár udvariasabban bánt volna velem. Ne feledd, nem én kerestelek meg téged. Nem fogok megalázkodni, hogy segítsek neked. Ha megengeded, most…
— Várj.
— Más elintéznivalóm is van ma délelőtt.
— Most kifizetek tizenöt royalt — mondta Dekkeret —, tizenötöt pedig induláskor, ahogy kérted. Jó így?
— De közben attól félsz, hogy megöllek a sivatagban?
— Túlságosan gyanakvó lettem, mert nem akartam túl ártatlannak tűnni — felelte Dekkeret. — Tapintatlan voltam veled. Arra kérlek, lépj a szolgálatomba a megbeszélt feltételekkel.
Barjazid hallgatott.
Dekkeret kinyitotta az erszényét, és három ötroyalost húzott elő. Kettő még régi érme volt, Prankipin Pontifexet és Lord Confalume-ot ábrázolta. A harmadik csillogó, frissen vert érmén Confalume már Pontifexként szerepelt, a túloldalán pedig Lord Prestimion arcképe díszelgett. Barjazid elé tartotta a tenyerét, aki nagy érdeklődéssel vizsgálgatta a pénzeket.
— Az egyiket még sohasem láttam — mondta. — Megkérhetjük a fivérem fiát, hogy szavatolja a valódiságát.
Ez már sok volt.
— Azt hiszed, hamis pénzzel fizetek?! — hördült fel Dekkeret, és felpattant, majd fenyegetően az emberke fölé magasodott. Tombolt benne a harag, és nem sok választotta el attól, hogy megüsse Barjazidot.
Aztán feltűnt neki, hogy az emberke rezzenéstelenül és ijedtség nélkül tűri a kitörését. Sőt el is mosolyodott, majd kivette a másik két érmét a kezéből.
— Szóval te sem szereted az alaptalan vádaskodást, igaz, ifjú lovag? — kérdezte Barjazid kacagva. — Kössünk egyezséget. Te nem gondolod, hogy átvágom a torkodat a Khulag-hágón túl, én pedig nem vizsgáltatom meg az érméket a pénzváltóval, hm? Mit szólsz?
Dekkeret fáradtan bólintott.
— Ennek ellenére az utazás valóban kockázatos lesz — mondta Barjazid —, és a helyedben nem venném teljesen biztosra, hogy visszatérek. Sok múlik azon, mennyire bírod a próbatételeket.
— Úgy legyen. Mikor indulunk?
— Ötnapon, a napnyugta órájában. A Pinitor-kapun hagyjuk el a várost. Ismered a helyet?
— Megtalálom — felelte Dekkeret. — Akkor ötnapon, alkonyatkor. — És kezet nyújtott az emberkének.
5.
Ötnapig még maradt három nap. Dekkeret nem bánta a késlekedést, mert így még három éjszakát tölthetett Golator Lasgiával — ő legalábbis így gondolta, de nem így történt. Aznap, amikor Barjaziddal találkozott, valamivel később, estefelé felkereste a nőt a vízparti hivatalában, de nem találta, és a beosztottjai sem voltak hajlandóak átadni neki az üzenetét. Dekkeret még jóval sötétedés után is vigasztalanul járta az utcákat, de nem talált társaságot, míg végül be kellett érnie egy ízetlen és porszemektől csikorgó vacsorával a szállásán. Közben végig azt remélte, hogy csodás váratlansággal felbukkan Golator Lasgia, és magával viszi valahova. Azonban a nő nem jelent meg, Dekkeret pedig nyugtalanul, fel-felriadva töltötte az éjszakát, mert gondolatait kizárólag Golator Lasgia sima, feszes hátsója, apró, kemény keble, éhes, mohó ajka töltötte ki. Hajnal felé halovány és megfejthetetlen álmot látott, amiben a nő, Barjazid és néhány hjort meg vroon bonyolult táncot lejtettek egy tető nélküli, homokkal lepett romos épületben, majd utána olyan mélyen aludt tovább, hogy csak tengernap délben ébredt fel. Ebben a napszakban mintha a város összes lakója elrejtőzött volna a forróság elől, de amint kicsit hűvösebb lett, Dekkeret ismét elsétált a hivatalba, ahol megint nem találta bent a nőt, ezért ugyanolyan céltalanul töltötte az estéjét, mint az előzőt. Elalvás előtt az Úrnőhöz imádkozott, hogy álmában küldje el hozzá Golator Lasgiát. Azonban az Úrnőnek nem feladata teljesíteni az ilyen kívánságokat, és aznap éjszaka mindössze egy egyszerű, bár vidám álom ért el hozzá, ami lehetett ugyan az áldott Úrnő ajándéka, de valószínűleg nem az volt: egy szalmatetős kunyhóban élt a Nagy-óceán partján, Til-omonban, édes, lila gyümölcsöket majszolt, és minden egyes harapással színes lé fröccsent az arcára. Amikor felébredt, egy hjort várt rá a szobája előtt. Golator Lasgia főregisztrátus küldte, hogy kísérje a fiatalembert a hivatalába.
Aznap késő este együtt vacsoráztak, utána pedig ismét a nő villájába mentek, és olyan hevesen szeretkeztek, hogy ahhoz képest az előző alkalom szemérmes udvarlásnak tűnt. Dekkeret egyszer sem kérdezte meg, miért kerülte az előző két napban, de amikor reggel — az ébren töltött éjszaka ellenére frissen és életerősen — nekiláttak a fűszeres gihornabőrnek és az aranyló bornak, a nő magától hozta fel a témát.
— Szerettem volna több időt tölteni veled ezen a héten, de legalább az utolsó éjszaka a miénk lett. A csókom ízével a szádon mész az Ellopott Álmok Sivatagába. Vajon sikerült elérnem, hogy más nőre ne is gondolj?