— Dwikka — mondta a lány — Be lehet tőle rúgni. — Levetette a köpenyét, és nekilátott, hogy összegyűjtse a dwikkagyümölcs nagyobb darabjait, amiket a kunyhóba cipeltek, aztán pedig egész reggel csak ettek és ettek. Délután egyfolytában énekeltek és kacagtak. Vacsorára megsütöttek néhány, Nismile zsákmányából származó halat, és később, amikor egymás kezét fogva figyelték az aláereszkedő éjszakát, a lány ezernyi kérdéssel árasztotta el a múltjáról, a festészetről, a gyermekkoráról, utazásairól, a Kastély-hegyről, az Ötven Városról, a Hat Folyóról, Lord Thraym udvartartásáról, a Kastélyról, a megszámlálhatatlan szobák rengetegéről. A kérdések áradata zuhatagként ömlött, még szinte meg sem válaszolta az egyiket, már következett is a másik. A lány kíváncsisága kielégíthetetlennek tűnt. Nismile közben visszafogta magát. Habár rengeteget — mindent — meg szeretett volna tudni róla, esélye sem volt kérdezni, és egyébként sem hitte, hogy kapna válaszokat.
— Mit csinálunk holnap? — kérdezte végül Sarise.
Így hát szeretők lettek. Az első pár napban szinte alig csináltak mást, mint ettek, úsztak, szeretkeztek és a dwikkafa kábító gyümölcsét falták. Nismile lassan elfeledte kezdeti félelmét, hogy Sarise egyszer csak eltűnik, olyan hirtelen, mint ahogy érkezett. Idővel a lány kérdésözöne is leülepedett, de úgy döntött, nem él a lehetőséggel, és inkább érintetlenül hagyta a lány titkait.
A megszállott gondolatot — a lány metamorf —, azonban nem bírta kiverni a fejéből. Ha csak eszébe jutott, hogy Sarise szépsége csupán hazugság, és mögötte valami idegen és groteszk lény lapul, a hideg futkározott a hátán, főleg, amikor végigsimított a lány kellemesen hűvös, finom tapintású combjain és mellén. Állandóan ezekkel a kényszerképzetekkel hadakozott. Sikertelenül. Zimroel ezen részén nem voltak emberi települések, és meglehetősen valószínűtlennek tűnt, hogy ez a lány — hiszen mindenképpen csak egy lány — a remetelét mellett döntött volna, mint ő. Sokkal elképzelhetőbb, gondolta Nismile, hogy a lány bennszülött, egyike az erdő nyirkos fái között lidércekként bolyongó alakváltóknak. Amikor a lány elaludt, az erőtlen csillagfényben azt fürkészte, nem veszíti-e el emberi formáját. Sarise nem változott semmit, Nismile gyanakvása azonban így sem csillapult.
Hiszen egyáltalán nem jellemző a metamorfok természetére, hogy emberek társaságát keressék vagy szeretetet mutassanak irányukba! Majipoor legtöbb lakójának a metamorfok egy letűnt kor legendás kísértetei voltak. Miért keresné fel egyikük, miért zavarná meg magányában, miért kínálkozna fel neki, miért színlelné a szerelmet, miért próbálná ilyen lelkesen felderíteni a férfi napjait és éjszakáit? Egy paranoiás pillanatában elképzelte Sarisét, amint a sötétség leple alatt éppen visszanyeri eredeti alakját, majd alvó teste fölé tornyosul, hogy torkába döfje fényesen villanó tőrét — megtorlásul elődei bűneiért. De micsoda ostoba képzelgések voltak ezek! Ha a helyi metamorfok végezni akartak volna vele, efféle bonyolult praktikák nélkül is megtehették volna.
Majdhogynem ugyanolyan abszurd volt elhinni azt, hogy Sarise egy metamorf, mint azt, hogy nem.
Szerette volna messzire űzni ezeket a gondolatokat, ezért elhatározta, újból visszatér a művészethez. Egy szokatlanul tiszta és ragyogó napon, kezében egy tiszta vászonnal, elsétált a lánnyal a vörös növényekkel benőtt szikláig. A lány megbabonázva figyelte, ahogy mindent előkészített.
— Csak az elmédet használod, amikor festesz? — kérdezte.
— Igen. Rögzítem a képet az agyamban, megváltoztatom, átdolgozom és élesítek rajta, aztán… majd meglátod.
— Nem baj, ha figyellek? Nem fogom elrontani?
— Egyáltalán nem.
— De ha valaki másnak az elméje hangolódik a festményre…
— Ez nem fordulhat elő. A vásznak hozzám vannak hangolva. — Nismile kancsalított, ujjaival keretbe foglalta a tájat, pár lépést tett jobbra és balra. Kiszáradt a torka, és remegett a keze. Annyi éve nem csinált ilyesmit — vajon megvan még a tehetsége? A technikája? Megigazította a vásznat, majd kezdésként megérintette az elméjével. A látvány jónak tűnt, élénknek és bizarrnak, erős színkontrasztokkal, kihívó, megörökítésre váró jellegzetességekkeclass="underline" a masszív szikladarab, azok a különös, húsos vörös virágok, a kicsi, sárga levélkék a lábaiknál, a fák levelein keresztül megszűrt napfény… igen, működni fog, mindez a legjobb eszköz arra, hogy közvetíteni tudja ennek a sűrű, kusza őserdőnek, ennek az alakjait változtató helynek az összetettségét…
Lehunyta a szemeit. Transzállapotba lépett. A vászonra zúdította a képet.
Sarise apró, meglepett sikolyt hallatott.
Nismile érezte, hogy egész teste verítékben fürdik. Megtántorodott és levegőért kapkodott. Egy pillanattal később visszanyerte önuralmát, és a vászonra pillantott.
— Milyen gyönyörű! — mormolta Sarise.
De a férfit mélyen megrázta, amit látott. Azok a szédítő átlók… a homályos, csíkozott színek… a látóhatár szélén komor örvényekbe csavarodott, súlyos, nyálkás ég… semmiben sem hasonlított a látványra, amit meg akart örökíteni. És még jobban zavarta, hogy egyáltalán nem látszott Therion Nismile alkotásának. Sötét, gyötrelmes, öntudatlan disszonanciától megrontott festmény volt.
— Neked nem tetszik? — kérdezte a lány.
— Nem ezt képzeltem el.
— Még így is… csodálatos, hogy így jelenjen meg a kép a vásznon… és egy ilyen gyönyörű kép…
— Szerinted ez gyönyörű?
— Hát persze! Szerinted nem?
Nismile a lányra meredt. Ez? Csodálatos? Vajon csak hízelgett neki, vagy pusztán nem érdekelte az elfogadott ízlés, esetleg őszintén csodálta, amit a férfi alkotott? Ez a különös, meggyötört festmény, ez a komor, idegen alkotás…
Idegen.
— Neked nem tetszik — mondta a lány. Ez alkalommal már nem kérdezte, állította.
— Majdnem négy éve nem festettem. Talán apránként kellene belekezdenem, hogy megint jól csináljam…
— Elrontottam a festményedet — mondta Sarise.
— Te? Ne légy buta.
— Az elmém belenyúlt az alkotásodba. Ahogy én látom a világot.
— Mondtam, hogy a vásznak csak rám vannak hangolva. Állhatnék akár ezer ember gyűrűjében is, mégsem hatna senki a képre.
— Talán összezavartalak. Összekuszáltam az elmédet.
— Lehetetlen.
— Sétálok egyet. Fessél egy másikat, amíg nem vagyok itt.
— Nem, Sarise. Ez a kép pompás. Minél tovább nézem, annál elégedettebb vagyok vele. Gyere, menjünk haza, ússzunk egyet, együnk dwikkát — és szeretkezzünk. Jó?
Levette a vásznat a keretről, és összetekerte. De a lány szavai nagyobb hatással voltak rá, mint hajlandó lett volna beismerni. A festményen kétségtelenül nyomott hagyott valami idegen erő. Mi van, ha valahogy sikerült megrontania, ha a lány rejtett metamorf lelke beszennyezte saját esszenciájával az ő szellemét, ha idegen árnyalatokkal színezte át elméjének kisugárzását…
Csendben sétáltak lefelé a patak mentén. Mikor a sárliliomok tisztásához értek, ahol Nismile élete első metamorfját látta, hallotta, ahogy kicsúszik a száján:
— Sarise, kérdeznem kell valamit.
— Igen?
Már nem tudta türtőztetni magát.