— Ugye te nem ember vagy? Valójában metamorfnak születtél, igaz?
A lány tágra nyílt szemmel bámulta, és lassan elvörösödött.
— Komolyan beszélsz?
Nismile bólintott.
— Hogy én… egy metamorf? — Nevetett, de nem túl meggyőzően. — Micsoda vad ötlet!
— Válaszolj, Sarise. Nézz a szemembe, és válaszolj.
— Ez túl nagy ostobaság, Therion.
— Kérlek. Válaszolj!
— Azt akarod, hogy bebizonyítsam, ember vagyok-e? Hogyan tehetném?
— Azt akarom, hogy azt mondd nekem: ember vagy. Esetleg valami más.
— Ember vagyok — mondta a lány.
— Ezt elhihetem?
— Nem tudom. Elhiheted? Válaszoltam a kérdésedre. — Szemében vidámság csillant. — Nem tűnök eléggé emberinek? Nem viselkedem eléggé úgy, mint egy ember? Úgy nézek ki, mint egy másolat?
— Talán csak nem tudlak megkülönböztetni.
— Miből gondolod, hogy metamorf vagyok?
— Talán azért, mert ebben a dzsungelben csak metamorfok élnek — mondta Nismile. — Olyan… logikusnak tűnik. Még… annak ellenére… — Elakadt a szava, majd folytatta. — Nézd, megkaptam a választ. Ostoba kérdés volt, és szeretnék megfeledkezni róla. Rendben?
— Milyen különös vagy! Biztosan haragszol rám. Mégis azt hiszed, hogy elrontottam a festményedet.
— Ez nem így van.
— Nagyon rosszul hazudsz, Therion.
— Rendben van. Valami elrontotta a festményemet. Nem tudom, micsoda. Nem az a kép lett, amit terveztem.
— Akkor fessél egy másikat.
— Azt fogom tenni. Engedd meg, hogy lefesselek.
— Már mondtam. Nem akarom.
— Szükségem lenne rá. Meg kell néznem, mi rejtezik a lelkemben, és az egyetlen mód, ahogy megtudhatom…
— Fesd le a dwikkafát, Therion. Vagy a kunyhót.
— Miért nem téged?
— Nem tetszik az ötlet.
— Nem árulod el az igazi okot. Mi az, ami annyira zavar egy festményben…
— Kérlek, Therion.
— Attól félsz, hogy úgy látlak meg a vásznon, ahogy nem szeretnéd? Ez az oka? Talán más választ kapok a kérdéseimre, ha készítek rólad egy képet?
— Kérlek.
— Engedd meg, hogy lefesselek.
— Nem.
— Akkor indokold meg, miért nem.
— Nem tudom — mondta a lány.
— Akkor nem utasíthatsz vissza. — Nismile előhúzott egy vásznat a zsákjából. — Most, itt a réten. Gyerünk, Sarise! Állj a patak mellé. Csak egy pillanat, és…
— Nem, Therion.
— Ha szeretsz, Sarise, megengeded, hogy lefesselek.
Esetlen kis zsarolás volt, és szégyellte magát, amiért megkísérelte. Megharagíthatta a lányt, mert olyan szúrósan villant a szeme, amilyennek még eddig sohasem látta. Egy hosszú, feszült pillanatig farkasszemet néztek.
Aztán a lány megszólalt. Hangja hideg volt és színtelen.
— Ne itt, Therion. A kunyhónál. Ott megengedem, hogy lefessél, ha ennyire ragaszkodsz hozzá.
A hazaút további részét szótlanul tették meg.
Nismile kísértést érzett, hogy hagyja az egészet. Úgy tűnt, erővel kényszerítette a lányra az akaratát, mintha erőszakot követett volna el rajta, és már-már azt kívánta, bárcsak visszakozhatna. De soha többé nem térhetne vissza abba a kettejük közt kialakult régi, könnyed harmóniába — és tudnia kellett azokat a válaszokat. Kényelmetlenül elkezdte összerakni a vásznat.
— Hova álljak? — kérdezte a lány.
— Bárhová. A patak mellé. A kunyhóhoz.
A lány csoszogva, ernyedten megindult a kunyhó felé. Nismile bólintott, aztán transzállapotba lépett, és az utolsó dolog, amit látott, mielőtt lehunyta a szemét, az Sarise volt, aki a rosszkedvű csoszogást abbahagyva kiegyenesítette vállait, megvillantotta mosolyát, és még a szemei is felcsillantak.
Mire újra kinyitotta a szemét, már elkészült a festmény, és a kunyhó ajtajából Sarise figyelte szégyenlősen.
— Milyen? — kérdezte.
— Gyere. Nézd meg saját szemeddel.
Sarise a férfi mellé sétált. Együtt méregették a képet, aztán egy pillanat múlva Nismile a lány vállára csúsztatta a kezét. Sarise megborzongott és közelebb húzódott hozzá.
A festmény egy nőt ábrázolt, akinek emberi szemei voltak, metamorf szája és orra, mögötte pedig harsány vörösben, narancssárgában és rózsaszínben tobzódott a hullámzó, kaotikus háttér.
— Most már tudod, amit tudni akartál? — kérdezte a lány csendesen.
— Te jártál a tisztáson? És a másik két alkalommal is?
— Igen.
— Miért?
— Érdekeltél, Nismile. Mindent tudni akartam rólad. Soha nem láttam még hozzád hasonlót.
— Még mindig nem tudom elhinni — suttogta a férfi maga elé.
A lány a festményre mutatott.
— Hidd el, Therion.
— Nem. Nem.
— Most megkaptad a választ.
— Tudom, hogy ember vagy. A festmény hazudik.
— Nem, Therion.
— Bizonyítsd be. Változz át előttem. Változz át most. — Nismile elengedte a lányt, és kissé hátrébb lépett. — Tedd meg. Változz át a kedvemért!
Sarise szomorúan nézte. Aztán, észlelhető átmenet nélkül, a férfi hasonmásává változtatta magát, mint azt már egyszer megtette: ez volt a végső válasz. Nismile arcán vadul rángott egy izom. Meredten figyelte a lányt, aki újból alakot váltott, ez alkalommal szörnyűséges és rémisztő formába változott, rémálomszerű, szürke, petyhüdt bőrű, hatalmas szemű, horgas csőrű, himlőfoltos, léggömbre emlékeztető lénnyé, majd felvette metamorf alakját, ami magasabb volt, mint Sarise, beesett mellkasú és alaktalan, aztán Sarise lett ismét, haja, mint barna zuhatag, kezei törékenyek, combjai tömörek és erősek.
— Ne — mondta a férfi. — Ezt többet ne. Elég volt az utánzásból.
A lány ismét metamorf lett.
Nismile bólintott.
— Igen. Így jobb. Maradj ilyen. Ez sokkal gyönyörűbb.
— Gyönyörű, Therion?
— Szerintem gyönyörű vagy. Így. Amilyen igazából vagy. A káprázat mindig undorító.
A lány kezéért nyúlt. Hat nagyon hosszú, keskeny, körmök és látható ízületek nélküli ujja volt. Bőre selymes és kicsit vastag, és egyáltalán nem olyan tapintású, mint amilyet várt. Gyengéden végigsimított vékony, úgyszólván csontsovány testén. A lány egészen mozdulatlanul állt.
— Indulnom kellene — szólalt meg végül.
— Maradj velem. Élj itt velem!
— Még most is?
— Még most is. Az igazi alakodban.
— Még mindig kívánsz?
— Nagyon — mondta Nismile. — Maradsz?
— Amikor először meglátogattalak — mondta a lány — azért tettem, hogy megfigyeljelek, tanulmányozzalak, játsszak veled, talán még bántani és gúnyolni is akartalak. Az ellenségem vagy, Therion. A fajtád mindig is az ellenségünk lesz. De amikor elkezdtünk együtt élni, rájöttem, nincsen okom gyűlölni téged. Téged, mint különleges egyéniséget, nem… érted?
Az idegen Sarise hangján beszélt. Milyen furcsa, gondolta Nismile, mint egy álom.
— Egyre inkább veled akartam maradni — mondta a lány. — Hogy örökké játszhassuk ezt a játékot… tudsz követni? De a játék véget ért. És én még mindig veled akarok lenni.
— Akkor maradj, Sarise!
— Csak ha igazán szeretnéd.
— Már mondtam.
— Nem rémisztelek meg?
— Nem.
— Fess le újra, Therion. Bizonyítsd be egy festménnyel. Mutasd meg a szerelmedet a vásznon, Therion, és akkor maradok.
Nismile minden nap lefestette, amíg csak az összes vásznat el nem használta, és a kunyhó falára aggatta az összeset: Sarise és a dwikkafa, Sarise a tisztáson, Sarise az este tejszerű ködleple előtt, Sarise a zöld és lila szürkületben. Hiába próbálta, nem tudott újabb vásznakat készíteni. Igazából nem is számított. Hosszú felfedezőutakra indultak együtt, követték egyik-másik patakot, eljutottak az erdő távoli részeibe, és a lány új fákat, virágokat meg erdei teremtményeket mutatott neki: hegyes fogú gyíkokat, földet túró, aranyszín férgeket, és az egész nap sártavacskáikban szendergő, baljós külsejű, esetlen amorfibotokat. Keveset beszéltek egymással — a válaszokat már megkapták, és nem volt többé szükségük szavakra.