Gyilkos? Haligome egészen megdöbbent, amikor eszébe jutott ez a szó. Csak beszélni akart Gleimmel, nem azért jött, hogy megölje. De a tárgyalás kezdettől fogva rosszul alakult. Gleim, ez az alacsony, finnyás emberke hallani sem akart arról, hogy felelősséget vállaljon egy hibás műszerért, sőt azt állította, Haligome felügyelői a hibásak. Nem volt hajlandó fizetni, egy vasat sem, és a legcsekélyebb együttérzést sem mutatta, amikor Haligome beszámolt a kínos üzleti helyzetről, amibe miatta keveredett. Amikor Gleim ismét megindokolta, miért nem segít, mintha egyre nagyobbra nőtt volna, lassan betöltötte Haligome egész világát, és olyan gyűlöletessé vált, hogy mindenáron meg kellett tőle szabadulnia. Ha egy pillanatra is eltűnődött volna azon, mit tesz — és milyen következményekkel járhat mindez, természetesen nem löki ki a férfit az ablakon. Haligome egyáltalán nem volt gyilkos természetű. De akkor nem gondolkodott, Gleim meghalt, és Haligome élete groteszk módon új értelmet nyert: már nem Haligome, a precíziós műszerek ügynöke, hanem Haligome, a gyilkos. Milyen hirtelen jött az egész! Milyen különös! Milyen szörnyű!
És most mi lesz?
Haligome becsukta az ablakot, és remegve, izzadtan, kiszáradt torokkal a heverőre hanyatlott. Nem is sejtette, mit kellene tennie. Jelentkezzen a birodalmi felügyelőknél? Tegyen vallomást, adja meg magát, és menjen a börtönbe, vagy bárhová, ahova a bűnözőket zárják? Egyikre sem volt felkészülve. Olvasott néhány régi történetet a bűntényekről és bűnhődésekről, ősi mítoszokat meg fabulákat, de amennyire tudta, a gyilkosság kihalt, mint bűncselekmény, a felderítésére, büntetésére létrehozott testületek meg módszerek réges-régen elavultak. Történelem előtti, ősi kövületnek érezte magát. Eszébe jutott annak a múltbéli hajóskapitánynak a híres története, aki egy balsorsú expedíció során a Nagy-óceánba hajította megtébolyodott tengerészét, aki szintén végzett valakivel. Haligome az ilyen meséket vad koholmányoknak tartotta. De most különösebb megerőltetés nélkül, gondolkodás nélkül legendás figurává, szörnyeteggé, az emberi élet kioltójává változott, teljesen magától. Tudta, hogy többé semmi sem lesz olyan, amilyen volt.
Az első teendő: eltűnni a fogadóból. Hogy látta valaki lezuhanni Gleimet, nem túl valószínű, mert az épület közvetlenül a folyóparton épült, Gleim pedig a hátsó ablakon zuhant ki, és azonnal elnyelte a zubogó áradat. De semmi értelme nincsen itt megvárni, amíg újabb vendégek érkeznek. Gyorsan becsomagolt a kisebb bőröndjébe, még egyszer körülnézett, nem maradt-e Gleim valamelyik holmija a szobában, aztán leballagott a lépcsőn. A pultnál egy hjort üldögélt. Haligome pár koronát kotort elő a zsebéből, és odaszólt neki:
— Szeretném rendezni a számlámat.
Ellenállt a kísértésnek, hogy fecsegjen. Ez nem a megfelelő pillanat az okos megjegyzésekre, mert a hjort esetleg később emlékezni fog rá. Fizesd ki a számládat, és tisztulj innét, gondolta Haligome. Vajon észrevette a hjort, hogy a Stee-ből érkezett vendég látogatót fogadott a szobájában? A hjort gyorsan meg fog feledkezni a Stee-ből jött vendégről, hacsak Haligome nem ad valami különös indokot, ami az eszébe juttatná. A hivatalnok végzett az összeadással, és Haligome pár érmét nyújtott át neki. A hjort gépies Látogasson meg minket újra! frázisára ugyanolyan gépiesen válaszolt, aztán már kint is volt az utcán, és fürgén távolodott a folyótól. Élénk, kellemes szellő fújt. Ragyogóan, melegen sütött a Nap. Haligome évek óta nem járt Vugelben, és más alkalommal biztosan szánt volna néhány órát a híres dísztér, a lélekfestéssel készített legendás freskók és a többi helyi különlegesség megtekintésére, de nem ez volt a megfelelő időpont a turistáskodásra. A pályaudvarra sietett, és vett egy jegyet vissza Stee-be.
Félelem, bizonytalanság, bűntudat és szégyen kísérte végig városról városra a Kastély-hegy lankáin.
A gigantikus Stee ismerős, elburjánzó külvárosai láttán némileg megkönnyebbült. Az otthon egyúttal a biztonságot is jelentette. Minden egyes nappal közelebb került a városközponthoz, és egyre magabiztosabbá vált. Látta a város névadóját, a Kastély-hegyről bámulatos sebességgel lezúduló hatalmas folyót. Aztán feltűntek a Folyófal-paloták negyven emelet magas és negyven mérföld széles, sima, ragyogó homlokzatai. Ott nyújtózott a Kinniken-híd; ott emelkedett a Thimin-torony; és ott volt a Hatalmas Csontok Mezeje. Otthon! Rendkívül megnyugtatta Stee túláradó életereje és hatalma, ami szinte a testében lüktetett, amíg a központi pályaudvarról eljutott külvárosi lakóhelyéig. Itt, ebben a városban, amiből Majipoor legnagyobb metropolisza lett — gyermeke jótékonyságának köszönhetően mérhetetlenül megnőtt (a gyermeket most már Lord Kinnikennek, Napkirálynak hívták) —, Haligome minden bizonnyal elrejtőzhet tébolyult tettének sötét következményei elől, bármik is legyenek azok.
Megölelte feleségét, két fiatal lányát, izmos fiát. Talán azonnal észrevették kimerültségét, feszült idegállapotát, mert olyan túlzott tapintattal bántak vele, mintha súlyosan megbetegedett volna az utazás alatt. Hoztak neki bort, pipát, papucsot; végig nyüzsögtek körülötte, szinte sugárzott belőlük a szeretetet és a jóakarat; semmit nem kérdeztek arról, hogyan sikerült az útja, helyette bőségesen ellátták a helyi pletykákkal. Haligome vacsora után csak ennyit mondott nekik:
— Azt hiszem, mindent elintéztünk Gleimmel. Most már van okunk reménykedni.
Majdnem maga is elhitte.
Ha nem említi senkinek, rá tudják egyáltalán bizonyítani a gyilkosságot? Valószínűleg nem voltak szemtanúk. A hatóságoknak nem lenne nehéz kideríteni, hogy Gleim és ő megegyeztek egy vugeli találkozóban — hiszen az semleges területnek számított —, ahol megbeszélhetik üzleti problémáikat, de ez mit bizonyít?
— Igen, találkoztam vele valamelyik, folyóhoz közeli fogadóban — mondhatná Haligome. — Ebédeltünk, jó sok bort megittunk, és a végén dűlőre jutottunk egymással, én pedig magára hagytam. Meg kell mondjam, eléggé tétovának tűnt, amikor elmentem. — És szegény Gleim, aki vörös arccal támolygott a kiadós mennyiségben felhörpölt erős muldemerai bortól, később valószínűleg túl messzire hajolt ki az ablakon, talán megpillantott egy folyón hajózó, elegáns főurat… nem, nem, nem, hagyd, hadd találgassanak ők, feddte meg magát Haligome. Összeültünk egy közös ebédre, megállapodtunk, aztán távoztam, ennél semmivel se mondjál többet! És ki bizonyíthatná, hogy másképpen történt?
Másnap visszatért az irodájába, és folytatta az üzletet, mintha semmi különös nem történt volna Vugelben. Nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy a bűntettén tűnődjön. A dolgai eléggé bizonytalanul álltak: a csőd szélére került, túllépte a hitelkeretét, főbb számláinak hitele lecsökkent. Mindez Gleim miatt. Elég egyszer gyatra minőségű árut szállítani, utána évekig szenvedhet a következményektől, még akkor is, ha ártatlan. Mivel Gleimtől nem kapott kártérítést — és most már valószínűleg soha nem is fog —, Haligome csak úgy hozhatta rendbe az üzletet, ha buzgón küzdött jó hírének helyreállításán, és közben megpróbálta feltartani a hitelezőket, míg a dolgok vissza nem zökkennek a rendes kerékvágásukba.
Nehéz volt nem gondolnia Gleimre. A következő napokban rendre előkerült a neve, és Haligome erősen fegyelmezte magát, nehogy leplezetlen reakciói elárulják. Minden kereskedő megértette, hogy Gleim hülyének nézte Haligomét, és mindenki próbált együtt érzően viselkedni. Ez önmagában még bátorító lett volna. De amikor minden beszélgetés valahogy Gleim felé kanyarodott — Gleim aljassága, bosszúszomja, szűkmarkúsága lett a téma —, az már komolyan veszélyeztette Haligome lelki egyensúlyát. A név azonnal hatott rá. Gleim! — mondták, és ő megdermedt. Gleim! — és az izmok megvonaglottak az arcán. Gleim! — és gyorsan a háta mögé rejtette a kezét, mintha csak a halott aurájának lenyomata éktelenkedne a tenyerén. Néha elképzelte, amint a teljes kimerültség egyik pillanatában közli néhány ügyfélleclass="underline"