— És ha nem? — Felesége átható pillantást vetett rá. — És ha mégis neked szánták ezeket az álmokat?
Haligome azon tűnődött, vajon a felesége sejt-e valamit. Tudott arról, hogy Vugelbe utazott, hogy tanácskozzon Gleimmel. Valószínűleg megtudta, hogy Gleim nem tért vissza gimkandale-i otthonába — habár azt nehéz volt elképzelni, honnan. A férje álomüzeneteket kap az Álmok Királyától — könnyedén levonhatta a saját következtetéseit. Lehetséges ez? És ha igen, mit tenne a felesége? Feljelentené a férjét? Bár szerette, mégis megtehetné, hiszen ha menedéket ad egy gyilkosnak, saját álmait is elérheti a Király bosszúja.
— Ha az álmok továbbra is folytatódnak — mondta végül —, a Pontifex hivatalnokait fogom megkérni, hogy járjanak közbe az érdekemben.
Ezt természetesen nem tehette meg. Ehelyett inkább megpróbálta legyőzni és elnyomni az álmokat, nehogy gyanút ébresszen a mellette alvó asszonyban. Lefekvés előtti meditációiban nyugalmat parancsolt magára, hátha így bármilyen víziót el tud fogadni, hátha így azt hiszi, hogy csak egy zavarodott elme fantáziaképeit látja — nem valós dolgok, tehát nem kell foglalkoznia velük. És mégsem bírta elfojtani sikoltását, amikor vörös tűztenger felett lebegett, és néha-néha bokáig merült a lángokba. Akkor is nyöszörgött és kegyelemért könyörgött álmában, amikor tüskék sarjadtak a húsából, átszakították a bőrét — amitől úgy nézett ki, mint egy manculain, a forró délvidék megközelíthetetlen, tüskés bestiája —, vagy amikor Lord Havilbone makulátlan kertjeiben sétált a Tolingar-torlasznál, és a tökéletesre nyírt bokrok gúnyolódó, fogakat csattogtató, szőrös, pokoli ocsmányságokká változtak. Zokogott és úgy patakzott róla az izzadság, hogy reggel szabályosan bűzlött a matrac. Felesége nem kérdezősködött többet, de kényelmetlenül méregette, és úgy tűnt, állandóan azon töpreng, mennyi ideig akarja még elviselni ezeket a férje lelkét feldúló beavatkozásokat.
Haligome alig bírta fenntartani az üzletet. Hitelezői haboztak; a gyártók megakadályozták a további hitelek meghosszabbítását; a vásárlók panaszai száradt, fonnyadt őszi levelekként örvénylettek körülötte. Titokban a könyvtárban búvárkodott, adatokat keresett a Királyról és hatalmáról, mintha csak egy különös, új betegségről szeretne megtudni mindent, de minden információ szegényesnek és egyértelműnek bizonyult. Az információk: a Király a kormányzat egyik képviselete, tekintélye egyenrangú a Pontifexével, a Napkirállyal és a Sziget Úrnőjével, és évszázadok óta az a feladata, hogy lesújtson a bűnösökre.
De hiszen még tárgyalást sem tartottak, tiltakozott Haligome csendesen…
Azonban tudta, teljesen felesleges lett volna, és ezzel nyilvánvalóan a Király is tisztában volt. A rémálmok pedig folytatódtak. Lassan felőrölték Haligome lelkét, tönkretették az idegeit. Belátta, hogy reménye sincsen ellenállnia ezeknek az álomüzeneteknek. Számára véget ért Stee-béli élete. Elegendő egy meggondolatlan pillanat, és máris számkivetetté válik, aki rejtekhely után kutatva vándorol a hatalmas bolygón.
— Pihenésre van szükségem — közölte feleségével. — Pár hónapra elutazom, és megpróbálom visszanyerni lelkem békéjét.
Magához hívatta fiát — már majdhogynem felnőtt férfivé serdült, aki képes volt vállalni a felelősséget —, rábízta az üzletet, és egy óra alatt felsorolta neki azokat az alapelveket, amelyeket neki egy fél élet alatt sikerült megtanulnia. Aztán egy harmadosztályú lebegő fedélzetén maga mögött hagyta szülővárosát, zsebében azzal a kevés készpénzzel, amit épp csak ki tudott menekíteni jelentősen leapadt vagyonából. Teljesen véletlenszerűen választott célt: Normorkba tartott, a Kastély-hegy lábánál emelkedő Lejtő Városok gyűrűjébe. Egy órával indulása után úgy határozott, soha többé nem viseli a Sigmar Haligome nevet, és elnevezte magát Miklan Forbnak. Vajon ez elegendő ahhoz, hogy elhárítsa a feje fölül az Álmok Királyának haragját?
Talán igen. A lebegő a Kastély-hegy felett haladt. Alsó-Napszegély, Bibiroon és Tolingar mentén ereszkedett le Stee-ből Normorkba, és minden éjjel, amikor aludni tért valamelyik szállóban, rémülten szorította magához a párnáját, de álmai mindössze egy fáradt és izgatott ember álmai voltak, és nélkülözték a Király üzeneteire jellemző különösen kísérteties erőt. Jól érezte magát, amikor a Tolingar-torlasz szimmetrikus és tökéletesen takaros kertjeit szemlélte, amelyek egyáltalán nem hasonlítottak álmainak szörnyűséges pusztaságaira. Haligome kezdett egy kicsit megkönnyebbülni. A kerteket összehasonlította az álmaiban látott helyszínekkel, és meglepődve tapasztalta, hogy a Király rendkívül aprólékos, részletes és pontos képet mutatott mindegyikről, mielőtt szörnyűséges helyekké változtatta volna őket. Azonban ő maga sohasem látta egyiket sem, vagyis az álomüzenetek rengeteg új adatot továbbítottak az agyába, míg a szokványos álmok nagyrészt azt idézték fel újra, amit az emlékezet egyszer már rögzített.
Ez megválaszolta egyik zavaró kérdését. Eddig nem tudta, vajon a Király egyszerűen a tudatalattija törmelékeit szabadította-e fel a messzi távolból, felkavarva elméje homályos mélységeit, vagy csupán képeket sugárzott az agyába. Nyilvánvalóan az utóbbi megoldás a helyes. Ez újabb kétségeket vetett feclass="underline" vajon a rémálmokat külön Sigmar Haligome számára tervezték, sőt külön specialisták dolgoztak rajtuk? Suvraelben valószínűleg nincsen elegendő személyzet erre a munkára. De ha lenne is, ez azt jelentené, hogy állandóan megfigyelés alatt tartják — ez esetben viszont ostobaság azt gondolni, hogy elbújhat előlük. Szerette volna azt hinni, hogy a Király és alattvalói egy állandó, személytelen és gépies eljárással egymás után minden bűnöző számára létrehozott rémálom-jegyzék alapján dolgoznak — küldd el neki a fogakat, a szürke, nyúlós masszát, aztán sugározz tűztengert! Talán még most is lankadatlanul Stee-béli üres párnája felé küldik hátborzongató látomásaikat.
Normork felé menet Dundilmirt és Stipoolt is elhagyta — ez a komor, hermetikusan elzárt, falak közé szorított város a Normork-taréj rettentő agyarai között épült. Amíg meg nem érkezett, eszébe sem jutott, hogy a fekete, roppant kőtömbökkel körülsáncolt Normork egy igazi búvóhely összes megfelelő tulajdonságával rendelkezik: jól őrzött, biztonságos, bevehetetlen. De természetesen Normork falai sem tarthatták távol a Király üzeneteit, mint ezt később tapasztalta.
A szemre emlékeztető Dekkeret-kapu, az egyetlen rés az erődítmény szerkezetében, ötven láb magasságban nyílt a falon, és mint mindig, most is nyitva állt. A kapu csillogó, fekete fáját vagyonokat érő fémvasalás erősítette. Haligome jobban szerette volna, ha még háromszorosan be is zárják, de természetesen most sem csukták be. A népszerű Lord Dekkeret, aki uralkodásának harmincadik évében maga tervezte ezt a csodát, úgy határozott, a kapu csak akkor lehet zárva, ha az egész világot veszély fenyegeti, és ezekben a napokban, Lord Kinnikken és Thimin Pontifex örvendetes irányítása alatt, Majipooron minden a legnagyobb rendben volt, kivéve a most éppen Mildan Forbnak nevezett Sigmar Haligome lelkét. Forb olcsó szállást talált a város lejtőre épült negyedében, ahol a háttérben második falként tornyosult a Kastély-hegy mérhetetlen tömbje. Munkát vállalt a város falait járó karbantartók csapatában, és a habarcs nélkül összerakott kövek hasadékaiból ásta ki a szúrós gazt. Minden éjjel rémülten hajtotta álomra a fejét, mert nem tudta, mi várhat rá alvás közben, de aztán teltek-múltak a hetek, és mindössze olyan homályos és értelmetlen álmokat látott, mint minden rendes ember. Kilenc hónapra elmerült Normorkban, és nem tudta, vajon sikerült-e megszöknie Suvrael büntető keze elől. Aztán egy éjszaka, amikor egy ízletes vacsora és egy palack finom, karmazsinszín bannikanniklolei bor után elégedetten bújt az ágyba, és a Gleimmel történt, nyomorúságos találkozás óta végre először teljesen boldognak érezte magát, óvatlanul álomba szenderedett. És akkor olyan üzenetet kapott a Királytól, ami a lelke legmélyére hatolt, és olvadó hús, nyálkás folyók szörnyűséges képeivel ostorozta. Amikor vége lett, zokogva ébredt, mert tudta, hogy sehol nem rejtőzködhet sokáig az őt üldöző, bosszúálló hatalom elől.