— Mi történt? — kérdezte Inyanna.
— Késeket loptak, a fiú adogatta az árut a vroonnak. Közöltem velük, hogy azonnal tűnjenek el a Bazárból, különben a testvéreim levágják a vroon csápjait, aztán megsütik stinnim-olajban és az egészet megetetik a fiúval.
— Valóban képesek lennének ilyesmire?
— Természetesen nem. Bárki tenne is ilyesmit, szörnyű álmokat kapna érte cserébe. Azonban megértették a lényeget. Ezen a helyen csak hivatásos tolvajok lophatnak. Érted? Ha így jobban hangzik, mi őrizzük ezt a helyet. Nélkülözhetetlenek vagyunk. Megérkeztünk… itt lakunk. Legyél a vendégem.
5.
Liloyve egy meszelt falú szobában élt a föld mélyében, ami egyike volt a Nagy Bazár sajt- és olajkereskedők által használt részlege alatt található hét vagy nyolc helyiségnek. Ezekbe a kamrákba egy csapóajtón keresztül lehetett lejutni egy felfüggesztett kötéllétra segítségével. Amikor Inyanna megindult lefelé, a Bazár zsivaja és őrült kavalkádja rögtön megszűnt, és a fenti világra egyedül a vörös stoienzari sajt még a kőfalakba is beivódott gyenge, de jellegzetes szaga emlékeztetett.
— Ez hát a rejtekhelyünk — közölte Liloyve. Pergő, vidám dalocskába kezdett, mire a távoli szobákból rongyos, ravasz tekintetű, nagyobbrészt alacsony és sovány emberek bukkantak elő. A külsőségekben nagyon hasonlítottak Liloyvére — mintha mindegyiküket elhasznált anyagokból fércelték volna össze.
— Testvéreim, Sidoun és Hanoun — mutatta be őket a lány. — Nővérem, Medill Faryun. Unokatestvéreim, Avayne, Amayne és Athayne. Ő nagybátyám, Agourmole, klánunk főnöke. Bátyám, ő pedig Velathysi Inyanna Forlana, aki húsz royalért megvásárolta a Nissimorn-palotát két csavargótól. A hajón találkoztam vele. Velünk fog élni, és tolvaj lesz belőle.
Inyanna levegő után kapkodott.
— Én…
Agourmole udvariasan és alapos szertartásossággal az Úrnő áldó jelét mutatta.
— Mostantól közénk tartozol. Férfiruhákat is hordasz?
— Igen, azt hiszem, de nem ért… — kezdte Inyanna zavartan.
— Van egy öcsém, aki a nyilvántartás szerint a céhünkhöz tartozik. Az alakváltók közt él Avendroyne városában, és már évek óta nem látogatott Ni-moyába. Átveszed a nevét és a helyét. Ez egyszerűbb, mint bejegyeztetni egy új embert. Add a kezed. — Inyanna hagyta, hogy Agourmole megragadja a kezét. A férfi puha tenyere izzadtságtól fénylett. A szemébe nézett, és halkan, nyomatékos hangsúllyal megszólalt.
— Csak most kezdődik az igazi életed. Minden, ami eddig történt, nem volt más, csupán álom. Mostantól ni-moyai tolvaj vagy, és Kulibhainak hívnak. — Kacsintott, majd még hozzátette:
— Húsz royal nem is rossz ár a Nissimorn-palotáért.
— Csak az iktatási díj került ennyibe — tiltakozott Inyanna. — Azt mondták, a nagyanyám nővérétől örököltem.
— Ha mindez igaz, hatalmas ünnepet kell csapnod a tiszteletünkre, amikor végre átveszed a jussodat, hogy viszonozd a vendégszeretetünket. Egyetértesz? — Agourmole felkacagott. — Avayne! Hozz bort Kulibhai bácsikádnak! Sidoun, Hanoun, kerítsetek neki ruhákat! Valaki… zenét! Ki táncol velem? Mintha élnétek! Medill, készíts elő a vendégágyat! — Az alacsony férfi elfojthatatlan energiával, parancsokat vakkantva járkált fel s alá. Inyanna, akit teljesen magával ragadott ez a szilaj erő, elfogadott egy pohár bort, hagyta, hogy Liloyve egyik testvére hozzámérjen egy ruhát, megpróbálta emlékezetébe vésni a neveknek ezt az áradatát. Mások is felbukkantak a szobában, nagyobbrészt emberek, három kövér arcú, szürke bőrű hjort, és Inyanna meglepve fedezett fel két karcsú, csendes metamorfot is. Habár kereskedelemmel eltöltött napjai során hozzászokott az alakváltókhoz, nem hitte volna, hogy Liloyve és a családja tényleg megosztja a szállást ezekkel a titokzatos bennszülöttekkel. De a tolvajok talán külön majipoori fajnak tartották magukat, akárcsak a metamorfokat, ezért a két csoport hamar egymásra talált.
Órákig kavargott körülötte ez a rögtönzött mulatság. A tolvajok láthatóan versengtek a kegyeiért, mindegyikük barátságosan félrevonta, ráerőszakoltak pár csecsebecsét, intim történetet vagy egy kevés bizalmas pletykát. A régi kereskedődinasztiák gyermekének szemében a tolvajok a természetes ellenséget jelentették; ezek az emberek, legyenek bármennyire is lerongyolódott számkivetettek, mégis kedvesnek, barátságosnak és nyíltnak tűntek, emellett ők voltak az egyetlen szövetségesei ebben a hatalmas és közönyös városban. Inyanna nem kívánta a foglalkozásukat űzni, de tudta, a sors jobban is elbánhatott volna vele, minthogy Liloyve népéhez vezesse.
Rosszul aludt, szétfoszló, töredékes álmokat látott, néha felriadt, és teljesen összezavarodottan nézett körül, mert nem tudta, hol van. Végül legyűrte a kimerültség, és mély álomba merült. Általában hajnalban mindig felébredt, de ebben a barlangban a hajnal sohasem látott vendégnek számított. Lehetett akár nappal vagy éjszaka is, amikor felébredt.
Liloyve mosolygott rá.
— Szörnyen fáradt lehettél.
— Túl sokáig aludtam?
— Addig aludtál, amíg fel nem ébredtél. Valószínűleg ez a megfelelő mennyiség, hmm?
Inyanna körülpillantott. Látta a mulatság nyomait — palackokat, üres boroskupákat, elszórt ruhadarabokat —, de a többieknek semmi nyoma. A reggeli kőrútjukat végzik — magyarázta meg Liloyve. Megmutatta, hol mosakodhat és öltözhet, aztán újból elmerültek a Bazár forgatagában. Nappal ugyanolyan forgalmasnak tűnt, mint az előző éjjel, de rendes fényben valahogy kevésbé látszott varázslatosnak, nem volt annyira zsúfolt, hiányzott a levegőből a feszültség. Egy hatalmas, vásárlókkal tömött birodalom csupán, pedig múlt éjjel Inyanna egy rejtélyes, külön univerzumnak látta. Csak addig álltak meg, amíg három vagy négy pultról összelopták a reggelijüket. Liloyve pimaszul kiszolgálta magát, a zsákmányt pedig a habozó, szégyenkező Inyanna kezébe nyomta. Aztán — miután átjutottak ezen a felfoghatatlanul bonyolult útvesztőn, amiről Inyanna érezte, hogy soha nem fogja igazán kiismerni — hirtelen megcsapta őket a felszíni világ friss, tiszta levegője.
— A Piliploki Kapun jöttünk ki — magyarázta Liloyve. — Innen csak egy rövid séta a pontifikátus hivatala.
Rövid, de szédítő séta, hiszen minden sarkon új csodák vártak rájuk. Az egyik csodálatos sétányon Inyanna fényes ragyogásra lett figyelmes, mintha egy második nap sarjadt volna ki a kövezetből. Ez, mondta Liloyve, a Kristály sugárút kezdete, amit minden nap és minden éjjel forgó reflektorok borítanak fényárba. Befordultak egy másik utcába, ahol a messze keletre, lejjebb a város nagy lejtőjén, ahol hirtelen kanyarodott a Zimr, meglátott egy épületet, ami csak Ni-moya hercegének lehetett a palotája. Az egész egy több oszlop alkotta alapokon álló, zöld fűszőnyeggel körülvett karcsú, üvegszerű kőből épített henger volt. Még egy kanyar, és Inyanna megpillantott egy mesebeli rovar mérföldnyi hosszú, lazán szőtt gubójához hasonlító valamit, ami egy mérhetetlenül széles utca felett függött a levegőben.
— Ez a Gossamer Galéria — mondta Liloyve, — a gazdagok itt szerzik be a játékszereiket. Talán egy nap te is itt fogod elszórni a royaljaidat. Ma azonban még biztosan nem… Itt is vagyunk: Rodamaunt sétány. Hamarosan mindent tudni fogunk az örökségedről.
A nagy, kanyargós utcát egyik oldalról azonos magasságú, dísztelen épületek szegélyezték, a másik oldalon pedig magasabb és alacsonyabb épületek álltak váltakozó sorrendben. Láthatóan ezek voltak a kormányzat irodái. Inyanna teljesen elcsüggedt az egész, bonyolultnak tűnő ügytől, és talán órákig képes lett volna itt kint szobrozni, mert belépni sehova sem mert. Azonban Liloyve pár gyors felvilágosítással eloszlatta az épületeket körbelengő titokzatosságot, aztán bevezette Inyannát valamelyik irodába. A kanyargó folyosók útvesztője alig volt bonyolultabb a Nagy Bazár rengetegénél. Végül egy nagy, fényesen megvilágított várószoba fapadján kötöttek ki, és a felettük lógó képernyőn felvillanó neveket figyelték. Fél órán belül aztán megjelent köztük Inyannáé is.