6.
Ezután Inyanna sokáig nem látta a napfényt, hiszen tolvajként kezdett új életet a Nagy Bazár útvesztőjében. Először semmi kedvet nem érzett Liloyve és családja foglalkozásához. A célszerű megfontolások azonban hamar legyőzték az erkölcsi aggályokat. Semmiképpen sem térhetett vissza Velathysba, és az első ni-moyai csodák után nem is lett volna hozzá kedve. A ragasztóval, szögekkel, hamis selyemáruval és a til-omoni lámpásokkal való házaláson kívül nem várt ott rá semmi. A ni-moyai életet azonban valamiből fenn kellett tartania. Az üzletvezetést leszámítva nem értett a kereskedelemhez, tőke nélkül pedig aligha nyithat itt boltot. Hamarosan minden pénzét felélné; nem élhetne új barátai kegyelemkenyerén; semmi más lehetősége nem volt; ők kellemes foglakozást kínáltak neki. És most, miután két bőbeszédű csaló így megfosztotta minden vagyonától, már elfogadhatóbbnak tűnt a tolvajlás kezdetben idegen gondolata. Hagyta, hadd adjanak rá férfiruhákat — eléggé magas és esetlen volt ahhoz, hogy ne tűnjön fel senkinek ez a kis csalás —, aztán Kulibhai néven, Agourmole tolvajvezér öccseként belépett a tolvajcéhbe.
Liloyve lett a tanítómestere. Inyanna három napon keresztül követte a Bazár utcáin keresztül, és figyelte, hogyan emeli el itt és ott a levendulahajú lány a portékákat. Néha eléggé óvatlanul csinálta, például egyszerűen leakasztott egy köpönyeget az egyik üzletben, aztán eltűnt az árnyékok között. Máskor elegendő volt egy egyszerű csuklómozdulat az edények vagy a pultok mellett elhaladtában. A többi módszer kidolgozottabbnak tűnt; csókok vagy ennél is jobb dolgok ígéretével elszédítette a kézbesítőfiúkat, miközben a társa meglépett az áruval megrakott talicskával. Ugyanakkor a szabadúszó tolvajok ellen is védekezni kellett. Inyanna három nap alatt kétszer látta, hogyan bánik el Liloyve az effélékkel — kéz a csuklón, hideg, dühös pillantás, éles, elsuttogott szavak… amit mindkét alkalommal aggódó pillantások, bocsánatkérések és gyors visszavonulás követett. Inyanna nem volt biztos abban, lesz-e valaha bátorsága ehhez. Ez nehezebbnek tűnt, mint maga a tolvaj mesterség, de még a tolvajlásra sem biztos, hogy rá bírja venni magát.
Negyedik nap Liloyve a következő utasítást adta:
— Hozzál nekem egy palack sárkánytejet meg két üveg piliploki aranybort.
— Hiszen ez darabonként egy royalba kerül!
— Valóban.
— Hadd próbáljam meg először kolbászokkal!
— Bort sem nehezebb lopni — mondta erre Liloyve. — De sokkal kifizetődőbb.
— Még nem állok készen.
— Csak azt hiszed. Láttad, hogyan csinálom. Erre te is képes vagy. Alaptalanok a félelmeid. A lelked egy igazi tolvajé.
— Hogy mondhatsz ily… — kezdte Inyanna dühösen.
— Nyugalom, nyugalom, csak bóknak szántam!
— Akkor is — ingatta a fejét Inyanna. — Szerintem tévedsz.
— Szerintem meg alábecsülöd magadat — mondta Liloyve. — Természeted több erénye nyilvánvalóbb mások számára, mint saját magadnak. Párat meg is mutattál, amikor Nissimorn-palotába látogattunk. No, gyerünk: lopjál nekem egy üveg piliploki aranybort meg egy palack sárkánytejet, és ne halljak több nyafogást. Ha valaha is a céhünk tolvaja akarsz lenni, azt ma kell elkezdened.
Nem térhetett ki a megbízás elől. Azonban nem akart ok nélkül egyedül kockáztatni. Társául kérte Liloyve Athayne nevű unokatestvérét. Fesztelenül elsétáltak az Ossier soron található borkereskedőhöz, mintha csak két fiatal, valami finomságra áhítozó ni-moyai fickó kóborolna erre. Inyannát különös nyugalom szállta meg. Nem engedte, hogy olyan lényegtelen dolgok zavarják, mint az erkölcs, tulajdonjogok, a büntetéstől való félelem; egyedül a jelenlegi feladatra, a tolvajlás egyik rutincselekedetére kellett összpontosítania. Valamikor üzletvezetés volt a foglalkozása, most pedig az üzletek fosztogatása, és értelmetlen lett volna filozófiai aggályokkal nehezíteni a helyzetet.
A borkereskedés pultja mögött egy soha nem pislogó, jeges pillantású, fényes, pikkelyes bőrű ghayrog állt, húsos hajszálai szünet nélkül tekergőztek. Inyanna a lehető legmélyebb hangon a gyűszűnyi, palacknyi és dupla adag sárkánytej ára felől érdeklődött. Athayne közben az olcsó, középföldi vörösborokkal foglalta el magát. A ghayrog az árakat sorolta. Inyanna döbbentnek tűnt. A ghayrog vállat vont. Inyanna a magasba emelt egy kék folyadékkal teli palackot, mogorván méregette egy darabig, aztán megszólalt.
— Ez zavarosabb, mint általában.
— Évről évre változik. Meg sárkányról sárkányra.
— Azt hinné az ember, hogy ezek mindig ugyanolyanok.
— A hatásuk nem változik — mondta az árus arcán az önelégült mosolynak és a lenéző pillantásnak a fagyos, hüllőszerű ghayrog megfelelőjével. — Csak pár csepp, cimbora, és nincs gondod az éjszaka!
— Hadd gondoljam át egy pillanatig — mondta Inyanna. — Egy royal nem kis összeg, bármennyire is csodálatos az a hatás.
Ez volt az Athaynének szóló jelzés, aki az árus felé fordult és megszólalt.
— Ebből a mazadonei itókából tényleg három korona egy dupla adag? Biztos vagyok benne, hogy múlt héten még csak kettőért adták.
— Ha megkapod kettőért, vedd meg — válaszolta a ghayrog.
Athayne mogorván rápillantott, aztán előrelépett, mintha vissza akarná tenni az üveget a polcra, de megbotlott és megtántorodott, aztán a fél polcról lesodorta a palackokat. A ghayrog dühösen sziszegett. A bocsánatkéréseket motyogó Athayne ügyetlenül megpróbálta rendbe rakni a dolgokat, de ezzel csak még több üveget sikerült levernie. A ghayrog üvöltve a kirakathoz rohant. Rendrakás közben egymásba botlottak Athaynével, és Inyanna ezt a pillanatot használta ki. A tunikájába rejtett egy palack sárkánytejet, elemelt még egy üveg piliploki aranybort, aztán hangosan megszólalt:
— Azt hiszem, még máshol is megnézem az árakat — és kisétált az üzletből.
Ennyi volt az egész. Erőt vett magán, nehogy nekiálljon szaladni, bár vörösen égett az arca. Biztosan érezte, hogy minden járókelő felismerte benne a tolvajt, és a sor összes árusa egy pillanat alatt a nyomában lesz a ghayroggal együtt. Azonban minden nehézség nélkül elért a sarokig, balra fordult, végigment az arcfestékek meg az illatszerek utcáján, végül belépett az olajat és sajtot árustó boltba, ahol Liloyve várt rá.
— Fogd meg ezeket — mondta Inyanna. — Úgy érzem, lyukat égetnek a ruhámba.
— Jól csináltad — bólintott Liloyve. — Ma éjjel ebből az aranyborból iszunk az egészségedre!
— És mi lesz a sárkánytejjel?
— Tartsd meg — válaszolta Liloyve. — Oszd meg Calainnal, amikor egy este vele vacsorázol a Nissimorn-palotában.
Azon az éjjelen Inyanna órákig feküdt éberen, mert félt a büntetésként megjelenő álmoktól. A bor elfogyott, de a sárkánytejet a párnája alá rejtette, és sürgető kényszert érzett, hogy kisurranjon az éjszakába, és visszaadja a ghayrognak. Évszázadok kereskedő ősei piszkálták a lelkiismeretét. Tolvaj vagyok, gondolta, tolvaj, tolvaj, tolvaj lett belőlem Ni-moyában. Milyen jogon loptam el ezeket a dolgokat? Milyen jogon lopták el mások az én húsz royalomat, kérdezte magától. De mi köze van ehhez a ghayrognak? Hova vezet ez az egész, hogyan kerülheti el a társadalom a pusztulást, mikor az, ha mások kirabolnak, az feljogosít engem arra, hogy én egy másvalakitől tulajdonítsak el valamit? Az Úrnő bocsásson meg nekem, gondolta. Az Álmok Királya majd kirója a lelkemre a büntetést. Végül azért elaludt; nem kerülhette el örökké az alvást; de az üzenet, amit kapott, csodálatos, fenséges álom volt, testetlenül lebegett a város hatalmas utcáin, túl a Kristály sugárúton, a Világok Múzeumán, a Gossamer Galérián, egészen a Nissimorn-palotáig, ahol a herceg testvére fogta a kezét. Az álom meglepte, hiszen egyáltalán nem tűnt büntetésnek. Hová tűnt a moralitás? Mi lett a helyes viselkedéssel? Ez ellenkezett minden tanult dologgal. Mintha a végzet is tolvajnak szánta volna. Az elmúlt években történt összes eset ebbe az irányba vezetett. Talán éppen az Ég akarta, hogy tolvaj legyen belőle. Inyanna elmosolyodott a gondolatra. Micsoda cinizmus! Ám legyen. Nem fog küzdeni a végzetével.