Elvonszolta a táborig az összegyűjtött tűzifát, és elkezdte megrakni a tábortüzet. Voriax hamarosan követte, de nem szólt semmit. A rosszkedv fagyos hidege ereszkedett a két testvér közé, és ez nagyon zavarta Valentine-t. Bárcsak bocsánatot kérhetne Voriaxtól, amiért a lelkébe gázolt, de ez lehetetlennek tűnt, hiszen ilyen dolgokban sem ő, sem bátyja nem ismert tréfát. Még mindig hitt abban, hogy egy testvér a testvérrel a legintimebb témákat is sértődés nélkül megbeszélheti. De nehezen viselte ezt a fagyos hangulatot, ami, ha hosszúra nyúlik, egész nyaralásukat megmérgezheti. Valentine azon tűnődött, hogyan állíthatná vissza a barátságot kettejük között. Pár pillanattal később azt a módszert választotta, ami fiatalabb korukban elég jól működött.
Voriaxhoz lépett, aki komoran, mogorván farigcsálta a vacsorának való húst.
— Birkóznál velem, amíg felforr a víz? — kérdezte. Voriax meglepetten pillantott fel.
— Micsoda?
— Testmozgásra van szükségem.
— Akkor másszál fel a pingla-fákra, és táncolj az ágakon.
— Gyere már! Csak pár menetről lenne szó, Voriax!
— Nem hiszem, hogy ez így helyes.
— Miért? Ha legyőznélek, még jobban aláásnám a méltóságodat?
— Vigyázz, mit beszélsz, Valentine!
— Túl sértő módon beszéltem az előbb. Bocsáss meg. — Valentine birkózóállásba helyezkedett, és kinyújtotta a kezét.
— Kérlek! Pár gyors fogás, egy kis mozgás vacsora előtt…
— Alig gyógyult meg a lábad.
— De meggyógyult, ez a lényeg. Cseppet se félj, minden erődet felhasználhatod ellenem, mint ahogy én is teszem majd.
— És ha megint eltörik a lábad, mi meg itt állunk, messze minden számításba jöhető várostól?
— Gyerünk, Voriax! — mondta Valentine türelmetlenül. — Túl sokat aggódsz! Mutasd meg, tudsz-e még birkózni! — Felkacagott, tapsolt és meghajolt, aztán megint tapsolt, majdhogynem Voriax orra elé tolta vigyorgó arcát. Lábra állította testvérét, és Voriax beadta a derekát. Egymásnak veselkedtek.
Valami nem volt rendjén. Mióta Valentine akkora lett, hogy egyenlő esélyekkel szállhatott szembe bátyjával, azóta gyakran birkóztak, és ismerte Voriax összes mozdulatát, egyensúlyozó és időzítő trükkjeit. De a férfi, akivel most küzdött, teljesen idegennek tűnt. Talán egy metamorf surrant a közelébe Voriax álcájában? Nem, nem — a lába miatt van, döbbent rá Valentine. Voriax visszafogta az erejét, szándékosan finoman és ügyetlenül küzdött, már megint csak gyámolította. Valentine meglepő dühvel előrelendült, és megragadta Voriaxot, hogy elhajítsa, aztán féltérdre kényszerítette a bátyját, pedig a harci etikett szerint ebben a korai szakaszban csak felmérni és kipróbálni szabadott az ellenfelet. Voriax döbbenten bámult. Amikor Valentine visszatartotta a lélegzetét, és erőt gyűjtött, hogy testvérét két vállal a földre fektesse, Voriax támadásba lendült, elrugaszkodott a talajtól, először mutatva ki félelmetes erejét: ettől függetlenül majdnem a földre került Valentine csapásától, de az utolsó pillanatban kiszabadult, és talpra ugrott.
Óvatosan kerülgették egymást.
— Alábecsültelek, látom — szólalt meg Voriax. — A lábad tényleg teljesen meggyógyult.
— Így igaz, mint ezt már többször meg is mondtam neked. Még sántítok ugyan egy kicsit, de ez nem számít. Gyere közelebb, Voriax… hadd kapjalak el még egyszer.
A bátyja bólintott. Újból egymásnak ugrottak, egymáshoz préselődtek, egyikük sem tudta felbillenteni a másikat. Valentine számára óráknak tűntek ezek a percek. Végül sikerült Voriaxot pár hüvelykkel hátrébb tolnia. Bátyja megvetette a lábát, és keményen ellenállt, aztán visszaszorította Valentine-t az előző pozícióba. Erőlködtek, nyögtek és izzadtak, egymás arcába vigyorogtak dulakodás közben. Valentine örömmel üdvözölte Voriax mosolyát, hiszen ez azt jelentette, hogy újra testvérek, felengedett a közéjük fagyott hidegség, és a bátyja megbocsátotta tiszteletlenségét. Most birkózás helyett legszívesebben átölelte volna Voriaxot; és ezt az ellazult pillanatot kihasználva testvére megtaszította, aztán perdült és fordult, a földre teperte Valentine-t, beletérdelt a gyomrába, és megragadta Valentine vállát, aki keményen tartotta magát, de ebben a helyzetben Voriaxnak nem lehetett sokáig ellenállni. Biztos kézzel szorította egyre és egyre lejjebb, egészen addig, míg Valentine válla a hideg, nedves talajt nem érintette.
— Győztél — lihegte Valentine. Nem bírták abbahagyni a nevetést, végül Voriax lehengeredett róla, és elnyúlt mellette a földön. — Kihívlak a következő menetre!
Milyen csodálatos érzés volt visszaszerezni bátyja szeretetét! — még egy elvesztett játszma árán is.
Valentine a közelben felhangzó tapsra kapta fel a fejét. Felült, a szürkületbe bámult, és egy éles arcvonású, különlegesen hosszú hajú nőt pillantott meg az erdő szélén. Csúfondáros, csillogó szemei, telt ajkai voltak, különös stílusú, durván összefércelt, cserzett bőrcsíkokból alkotott, alig takaró ruhát viselt. Valentine eléggé idősnek vélte, lehetett vagy harmincéves.
— Figyeltelek benneteket — mondta a nő, és elindult feléjük. A félelem legcsekélyebb jelét sem mutatta. — Először azt hittem, igazi verekedésről van szó, utána jöttem rá, hogy csak sport.
— Először veszekedésnek indult — ismerte be Voriax. — De testgyakorlásnak sem volt utolsó. Halanxi Voriax vagyok, ő pedig az öcsém, Valentine.
A nő egyikükről a másikukra pillantott.
— Igen, testvérek vagyok. Bárki láthatja. Engem Tanundának hívnak és Ghiseldornból származom. Mondjak nektek jövendőt?
— Tehát boszorkány vagy? — kérdezte Valentine.
A nő szemeiben vidámság csillant.
— Igen, igen, persze, mi más lehetnék, ha nem boszorkány?
— Rajta, mondj nekünk jövendőt! — kiáltotta Valentine.
— Várj — szólalt meg Voriax — Nincs kedvem az ilyen hókuszpókuszhoz.
— Túl józan vagy — mondta Valentiné. — Mi bajunk származhat belőle? Ha egyszer Ghiseldornba, a varázslók városába látogatunk, miért ne jósolják meg a jövendőnket? Mitől félsz? Ez nem más, Voriax, mint egy játék! — A boszorkányhoz lépett. — Velünk tartasz vacsorára?
— Valentine…
Valentine arcátlanul a testvérére pillantott, aztán felkacagott.
— Minden gonosztól megvédelmezlek, Voriax! Cseppet se félj! — Halkabban még hozzátette:
— Már elég régóta utazunk magányosan, fivérem. Társaságra vágyom!
— Így már értem — mormogta Voriax.
De a boszorkány csinos jelenség volt, Valentine pedig kellően kitartó, így hát hamarosan úgy tűnt, Voriaxot kevésbé zavarja a nő jelenléte; vágott egy harmadik adagot a húsból, a boszorkány pedig eltűnt az erdőben, és pinglagyümölcsökkel megrakodva tért vissza. Megmutatta, hogyan kell úgy megsütni őket, hogy a levük pont a húsra csorogjon, és tetszetős, füstös ízt adjon az ételnek. Valentine kis idő múlva szédülni kezdett, és kételkedett benne, hogy az a pár csepp bor okozta volna — inkább a pinglagyümölcsökre gyanakodott. Egy pillanatra arra gondolt, a nő elárulta őket, de elhessegette az ötletet, hiszen a fejében eluralkodó kellemes, kicsit izgató zavarodottság nem tűnt veszélyesnek. Voriaxra pillantott, azt várva, hogy bátyja gyanakvása egyre csak erősödni fog, míg végül elrontja az egész estét. De Voriax, ha egyáltalán érezte a gyümölcslé hatását, mindössze átszellemültebbnek tűnt; mindenen hangosan kacagott, billegett és a combját csapkodta, a boszorkányhoz hajolt, és rekedt hangon az arcába kiabált. Valentine vágott még húst. Most már közeledett az éjszaka, sötétség ereszkedett alá táborukra, hirtelen fénnyel ragyogtak fel a csillagok a vékony holdsarlótól megvilágított égen. Valentine-nak úgy tűnt, énekszót és hamis kántálást hall a távolból, bár Ghiseldorn túl messzire volt ahhoz, hogy az efféle hangok átjussanak a sűrű erdőn: biztosan a mámorító gyümölcsök okozta fantáziálás, döntötte el végül.