— Úgy van, milord. Almából készül. Hát illetve nagyrészt almából.
Ez elég egészségesen hangzott Mort számára.
— Ó, jól van — mondta. — Akkor legyen egy pint törköly!
Benyúlt zsebébe, és kihúzta a zacskó aranyat, amit a Halál adott neki. Még mindig meglehetősen tele volt. A hirtelen elnémult fogadóban az érmék halk csilingelése úgy hangzott, mint Lesp legendás Rézgongjai, amiket viharos éjeken lehet hallani messze kinn a nyílt tengeren, amikor az áramlatok megmozdítják őket elsüllyedt tornyaikban, háromszáz ölnyi mélységben.
— És legyen szíves, szolgálja ki ezeket az úriembereket is azzal, amit akarnak, bármi legyen is az — tette hozzá Mort.
Olyannyira elöntötte őt a köszönömök kórusa, hogy nem igazán fogta föl azt a tényt, hogy új barátai apró, gyűszűnyi kupicákban kapják italukat, míg egyedül az övé egy jókora fakupában érkezik.
Számos monda regél a törkölyről, meg arról is, hogyan készítik a nyirkos lápvidéken ősi recept szerint, amely — meglehetősen bizonytalan kézzel átnyújtva — apáról fiúra száll. Nem igaz, amit a patkányokról vagy a kígyókoponyákról, vagy a sörétről mesélnek. A sztori a döglött birkákról is teljesen légből kapott. Elbúcsúztathatjuk a nadrággombról szóló koholmány összes változatát, nyugodjék békében. De az az intelem, hogy ne engedjük a törkölyt fémmel érintkezni, abszolút jogos, mert amikor a kocsmáros a visszajáró réz kis halmát lecsapta a megénekelt folyadék egy tócsájába — vérlázító módon becsapva Mortot —, az érmék azonnal habzani kezdtek.
Mort megszaglászta italát, aztán kortyolt egyet. Az íze kissé almára, kissé őszi hajnalokra, de leginkább egy farakás aljára emlékeztetett. Mindazonáltal, mivel nem óhajtott udvariatlannak tűnni, jól meghúzta.
A tömeg leste, miközben hangtalanul számolt.
Mort úgy érezte, valamit várnak tőle.
— Finom — jegyezte meg —, egész üdítő. — Még egyet kortyolt. — Egy kicsit szokni kell hozzá — egészítette ki —, de megéri az erőfeszítést, ebben biztos vagyok.
A sokaság hátsó soraiból a zúgolódás moraja kélt.
— Fölvizezte a törkölyt, attúl van ígyen.
— Dehogy, tuggya kend, mi történik, ha csak egy csepp víz is éri!
A kocsmáros úgy csinált, mint aki mindezt nem veszi észre.
— Ízlik? — firtatta, eléggé abban a hangnemben, amit azok az emberek használtak, akik Szent Györgyöt faggatták: Mit öltél meg?
— Kissé csípős — mondta Mort. — És valahogy dióízű.
— Mán megbocsásson — hörrent a kocsmáros, és gyöngéden kivette Mort kezéből a korsót. Megszagolta, aztán megtörölte a szemét.
— Uuuunnyája — nyilatkozta. — Ebbiza az igazi!
Úgy nézett a fiúra, hogy az már majdnem csodálat volt. Nem azért, mintha jómaga nem ivott volna meg kétdecinyi törkölyt, ha úgy alakult, hanem mert Mort még mindig függőleges helyzetben és láthatólag életben volt. Visszaadta a kupát: olyan modorban, mint egy győzelmi trófeát valami el sem hihető verseny végén. Amikor a fiú megint hatalmasat kortyolt, több néző összerezzent. A kocsmáros azon tűnődött, mi a fenéből lehet Mort foga, aztán úgy döntött, hogy ugyanabból az anyagból kell legyen, mint a gyomra.
— Maga véletlenül, netalántán, esetleg nem egy varázsló? — érdeklődött minden eshetőségre felkészülve.
— Sajnálom, nem. Az kellene legyek?
Nem hinném, gondolta a kocsmáros, nem is úgy jár, mint egy mágus, és különben is, semennyit se dohányzik. Újra a törkölyös kupára pillantott.
Valami nagyon nem stimmelt ezzel az egésszel. Valami nem volt rendben ezzel a fiúval. A fiú nem jól nézett ki. A fiú…
…szilárdabbnak látszott, mint amilyennek lennie kellett volna.
Ami persze nevetséges volt. A bárpult szilárd volt, a padló szilárd volt, a vendégek olyan szilárdak voltak, amilyet csak kívánhatsz. Mégis úgy tűnt, hogy Mort, ahogy ott álldogált meglehetősen zavarban és mellékesen hörpölve egy olyan folyadékot, amivel kanalakat lehet tisztítani, a szilárdság egy különösen hatásos fajtáját, a valóságosság egy extra dimenzióját árasztja magából. A haja hajszerűbb volt, a ruhája ruhább, a csizmája a csizmaság netovábbja. Tisztára megfájdult az ember feje, csak attól, ha ránézett.
Azonban ekkor Mort demonstrálta, hogy mégiscsak emberi lény. A korsó kihullott meglepődött ujjai közül, és csörömpölt a padlólapokon, ahol is a törköly seprője elkezdte magát keresztülrágni a kövön. A fiú a szembelevő falra bökött, szája hangtalan tátongott.
A törzsvendégek visszafordultak magánbeszélgetéseikhez és „lapát-föl!” játszmáikhoz, megnyugodva, hogy a dolgok úgy vannak, ahogy lenniük kell; Mort immáron tökéletesen normálisan viselkedik. A kocsmáros megkönnyebbülve, hogy a főzet szesztartalma igazolódott, átnyúlt a bárpult fölött, és barátságosan megveregette a fiú vállát.
— Ez teljesen rendben van — közölte. — Gyakran ilyet tesz az emberrel, néhány hétig fájni fog a feje, ne is törődjék vele, egy csepp törköly újra helyre fogja hozni!
Tény az, hogy a törköly okozta másnaposság legjobb ellenszere a kutya szőre, ám a pontosság kedvéért helyesebb lenne a cápa fogának, vagy esetleg a bulldózer lábnyomának nevezni.
Ám Mort csak mutogatott tovább, és remegő hangon szólalt meg:
— Hát nem látja? Ott jön keresztül a falon! Jön egyenesen át a falon!
— Rohadt sok minden jön át a falon, amikor az ember először ivott törkölyt. Általában zöld, szőrös izék.
— Ez a köd! Nem hallja, ahogy serceg?
— Nahát, csak nem egy sercegő köd lenne az? — A kocsmáros ránézett a falra, ami feltűnően üres volt, és teljesen rejtélymentes, kivéve néhány pókhálót. Jobban örült volna a szokásos pikkelyes szörnyetegeknek. Az ember tudja, hol áll a szörnyekkel.
— Jön egyenesen át a szobán! Hát nem érzi?
A vendégek egymásra néztek. Mort kiabálásától kezdték kényelmetlenül érezni magukat. Egy-kettő közülük később elismerte, hogy valóban éreztek valamit, afféle jeges bizsergést, de az lehetett volna akár gyomorrontás is.
Mort elhátrált, aztán megmarkolta a bárpultot. Egy pillanatig csak borzongott.
— Figyeljen csak — mondta a kocsmáros —, tréfa, ami tréfa, de…
— Az előbb még zöld ing volt magán!
A kocsmáros lepislantott. A hangjából kiérződött a kezdődő rettegés.
— Mikor előbb? — nyögte. Legnagyobb meglepetésére és még mielőtt keze be tudta volna fejezni a lopva tett utat a galagonyafütykös felé, Mort átvetődött a pulton, és megragadta a kötényénél fogva.
— Magának van egy zöld inge, nem igaz? — kiáltotta. — Láttam, kis, sárga gombok voltak rajta!
— Nos, igen. Két ingem van! — A kocsmáros megpróbálta egy kissé összeszedni magát. — Jómódú ember vagyok — tette hozzá. — Csak ma épp nem viselem. — Nem akarta tudni, Mort honnan tudott a gombokról.
Mort elengedte, és megpördült.
— Mind másik helyen ülnek! Hol van az a pasas, aki a tűz mellett üldögélt? Minden megváltozott!
Kirohant az ajtón, s kintről elfojtott kiáltás hallatszott. Visszarobogott, tekintete eszelős volt, és szembenézett a megrettent tömeggel.
— Ki változtatta meg a cégért? Valaki megváltoztatta a cégért!
A kocsmáros idegesen megnyalta ajkát.
— Úgy érti, az öreg király halála után? — kérdezte.
Mort kinézete jéggé fagyasztotta vérét. A fiú szeme a rémület fekete tengere volt.
— A névre gondoltam!
— Nékünk… mindég ugyanaz volt a neve — válaszolta a férfi, s kétségbeesetten nézett vendégeire, támogatásukban bízva. — Nem így van, fiúk? A „Herceg Feje”.