Kelli nyársat nyelve ült ágyában.
— Egy lépéssel se közelebb! — parancsolta. — Őrség!
— Nem tudtuk megállítani — jelentette az első őr, szégyenkező arcát bedugva az egyik ajtófélfa mellett.
— Csakúgy betolakodott… — tette hozzá a másik őr a másik ajtófélfa mellől.
— És a varázsló azt állítja, hogy a dolog rendben van, és nekünk azt mondták, hogy mindenkinek hallgatni kell rá, mert…
— Jól van, jól van. Az embert itt akár meg is gyilkolhatják — morgott Kelli ingerlékenyen, és visszatette a nyílpuskát az éjjeliszekrényre, sajnálatos módon anélkül, hogy a biztosítózárat visszakattintotta volna.
Valami csattant, a húsba csapódó fém nesze hallott, valami süvített a levegőben, valaki nyögött egyet. A nyögés Meccetüzes irányából hallatszott. Mort feléje penderült.
— Jól vagy? — firtatta. — Eltalált?
— Nem — felelte a varázsló elhaló hangon. — Nem, nem talált el. Hogy érzed magad?
— Kicsit fáradtan. Miért?
— Ó, semmi. Semmi. Nem érzel valahol léket? Egy kis szivárgást?
— Nem. Miért?
— Ó, semmi, semmi. — Meccetüzes megfordult, és közelről megvizsgálta a falat Mort mögött.
— Hát a halottaknak nem jár semmi nyugalom? — nyűgösködött Kelli keserűen. — Azt hittem, az ember amikor már halott, legalább abban biztos lehet, hogy egy jót alhat! — Úgy nézett ki, mint aki előzőleg sírt. Olyan éleslátással, ami magát is meglepte, Mort rájött, hogy a királylány ezzel tisztában van, és ettől csak még dühösebb.
— Ez igazán nem méltányos — méltatlankodott. — Én csak segíteni szeretnék. Nem igaz, Meccetüzes?
— Hümm? — mondta Meccetüzes, aki megtalálta a nyílvesszőt a vakolatba fúródva, és mély gyanakvással szemlélte. — Ó, igen. Tényleg. Nem mintha lehetséges lenne. Elnézést, nincs valakinél egy darab madzag?
— Segíteni? — csattant föl Kelli. — Segíteni? Ha te nem lettél volna…
— Akkor is halott lennél — vágott közbe Mort.
A lány eltátott szájjal bámult rá.
— De legalább nem tudnék róla — vágott vissza. — Az benne a legrosszabb.
— Azt hiszem, jobb lesz, ha ti ketten most kimentek — fordult Meccetüzes az őrökhöz, akik pedig megpróbáltak észrevétlenek maradni. — De arra a lándzsára szükségem lesz. Kérem szépen! Köszönöm.
— Nézd — kezdte Mort —, van odakint egy lovam. El se hinnéd. El tudlak vinni bárhova. Nem kell, hogy itt várakozz.
— Nem sokat tudsz a monarchiáról, igaz? — kérdezte Kelli.
— Khm. Nem?
— Úgy érti, jobb halott királynőnek lenni a saját kastélyodban, mint eleven közembemek valahol máshol — világosította föl Meccetüzes, aki odatámasztotta a lándzsát a falra a nyílvesszővel párhuzamosan, és megpróbálta annak mentén beirányozni magát. — De amúgy se jönne össze. A kupolának nem a palota, hanem ő a középpontja.
— Kicsoda? — sikította Kelli. A hangja a tejet akár egy hónapig is frissen tudta volna tartani.
— Ő Királyi Fensége — javított Meccetüzes gondolkodás nélkül, a nyílvessző mutatta irányba hunyorogva.
— Nehogy még egyszer megfeledkezz erről!
— Nem fogok, de nem ez a lényeg — felelte a varázsló. Kihúzta a nyílvesszőt a vakolatból, s ujjbegyével tesztelte a hegyét.
— De ha itt maradsz, akkor meg fogsz halni! — tiltakozott Mort.
— Akkor majd megmutatom a Korongnak, hogyan hal meg egy királynő — nyilatkozta Kelli olyan büszkén, amilyen csak lehet az ember egy kötött, rózsaszín ágykabátban.
Mort leült az ágy végére, s kezébe temette arcát.
— Én tudom, hogyan hal meg egy királynő — motyogta. — Ugyanúgy, mint bárki más. És néhányan közülünk nem szeretnék, ha ez megtörténne.
— Elnézést, csak egy pillantást szeretnék vetni arra a nyílpuskára — mondta Meccetüzes társalgási hangnemben, keresztülnyúlva előttük. — Ne is törődjetek velem!
— Büszkén fogok szembenézni végzetemmel — jelentette be Kelli, ám árnyalatnyi bizonytalansággal hangjában.
— Dehogy fogsz. Úgy értem, tudom, miről beszélek. Hidd el nekem! Nincs benne semmi büszkeség. Csak szimplán meghalsz.
— Igen, de az számít, hogyan. Én éppoly nemesen fogok meghalni, mint Ezeriel királynő.
Mort összeráncolta homlokát. A történelem csukott könyv volt számára.
— Az meg ki?
— Klaccsban élt, rengeteg szeretője volt, és ráült egy kígyóra — vetette oda Meccetüzes, kifeszítve az íjat.
— Direkt csinálta! Szerelmi bánatában! — tette hozzá a királylány.
— Én csak arra emlékszem, hogy állandóan szamártejben fürdőzött. Mulatságos dolog a történelem — tűnődött Meccetüzes. — Királynővé koronáznak, uralkodsz harminc évig, törvényeket hozol, háborút hirdetsz más népek ellen, és aztán az egyetlen dolog, amiről az emberek emlékeznek rád az, hogy olyan volt a szagod, mint a joghurté, és egy kígyó beleharapott a…
— Ezeriel távoli ősanyám — csattant föl Kelli. — Nem vagyok hajlandó ilyesmit végighallgatni.
— Elhallgattok mindketten és meghallgattok végre!? — kiáltotta Mort.
A csönd úgy ereszkedett alá, mint egy szemfedél.
Ekkor Meccetüzes gondosan megcélozta és hátba lőtte Mortot.
Az éjszaka elhullatta korai halálos áldozatait, és továbbhaladt. Még a legvadabb bulik is véget értek, vendégeik hazavánszorogtak ágyukba, vagy legalábbis valaki ágyába. Megfosztva ezen útitársaktól — közönséges nappali népség, akik csak elbitangoltak időbeli pályájukról —, az éjszaka igazi túlélői nekiláttak a sötét komoly üzletelésének.
Ez nem olyan sokban különbőzött Ankh-Morpork nappali kereskedelmétől, talán csak annyiban, hogy a kések szembetűnőbbek voltak, és az emberek nem mosolyogtak annyit.
A Gyehenna néma volt, eltekintve a tolvajok füttyjeleitől és a soktucatnyi, gondos zajtalansággal magánügyei után járó ember bársonyos, vészjósló csöndjétől.
És a Sonka Sikátorban Csonka Wa notórius szabadfogású kockajátéka mostanra beindult. Több tucat csuklyás alak térdelt vagy guggolt a kis, ledöngölt földkör körül, ahol Wa három, nyolcoldalú kockája pattogott, s pörgette csalóka leckéjét statisztikai valószínűségből.
— Három!
— Tefál szeme, Ióra mondom!
— Jól megfogott, Hummok! Ez a fickó aztán tudja, hogyan pörgesse a csontjait!
— CSAK ÜGYESSÉG KÉRDÉSE.
Hummok M’guk — egy kistermetű, laposarcú férfi a tengelyföldi törzsek egyikéből, közismert mindenütt, ahol ketten összejöttek, hogy megkopasszanak egy harmadikat — fölvette a kockákat, és rájuk meredt. Némán átkozta Wát, akinek kockakicserélő trükkje hasonlóképpen hírhedett volt a műértők köreiben, de aki szemlátomást cserbenhagyta őt, és fájdalmas, idő előtti halált kívánva az árnyékba burkolózott, vele szemben ülő játékosnak, elvetette a kockákat a sárban.
— Huszonegy, a keservit!
Wa összekotorta a kockákat, s átnyújtotta az idegennek. Amikor Hummok felé fordult, egyik szeme éppen hogy csak villant egyet. Hummoknak imponált a dolog — alig vette észre az elmosódottan gyors mozdulatot Wa félrevezetően bütykös ujjai közt, pedig ő direkt figyelte.
Elképesztő volt a mód, ahogy a kockák csörögtek az idegen kezében, aztán kirepültek belőle egy lassú ívben, ami huszonnégy kis csillagra néző pöttyel végződött.