A tömegből néhányan — az utca létbölcseletében járatosabbak — elhúzódtak az idegentől, mert az ilyen szerencse komoly balszerencsét jelenthet Csonka Wa szabadfogású kockajátékában.
Wa keze, ahogy rátette a kockákra, ravaszként kattant.
— Csupa nyolcas — lehelte. — Az ilyen mázli természetellenes, miszter.
A tömeg maradéka elpárolgott, akár a harmat, s csupán azok a nehézsúlyú, barátságtalan kinézetű férfiak maradtak ott, akik ha Wa valaha fizetett volna adót, adóbevallási ívén mint Elengedhetetlen Ipartevékenységi és Üzleti Felszerelés szerepeltek volna.
— Lehet, hogy nem is mázli — tette hozzá. — Lehet, hogy varázsolkodás?
— EZT A LEHETŐ LEGERŐTELJESEBBEN KIKÉREM MAGAMNAK.
— Egyszer összefutottunk egy varázslóval, aki megpróbált meggazdagodni — folytatta Wa. — Nem is tudom, mi történt aztán vele. Fiúk?
— Alaposan megleckéztettük…
— …és ott hagytuk a Dög Dűlőn…
— …és a Méznyalás Passzázsban…
— …és még vagy két másik helyen, amikre nem emlékszem.
Az idegen fölállt. A fiúk körbevették.
— EZ SZÜKSÉGTELEN. ÉN CSUPÁN TANULNI VÁGYOM. MIFÉLE ÉLVEZETET KÉPESEK AZ EMBEREK AZ ESÉLYEK TÖRVÉNYEINEK PUSZTA ISMÉTELGETÉSÉBEN FÖLLELNI?
— Az esélynek ehhez semmi köze. Gyerünk, nézzük meg a fazont alaposan, fiúk!
Az ezt követő eseményekre élő lélek nem emlékezett, kivéve egyet, amely egy elvadult macskához tartozott — egyike a városban ezrével kóborlóknak —, ami épp átslisszolóban volt a sikátoron, en route egy randevúra. Megtorpant, s érdeklődéssel figyelt.
A fiúk döfés közben megfagytak. Fájdalmasan bíbor fény cikázott körülöttük. Az idegen hátralökte csuklyáját, fölmarta a kockákat, és Wa ellenállást ki nem fejtő kezébe lökte őket. A férfi szája tátogott, szeme sikertelenül próbálta nem látni azt, ami előtte állt. Vigyorogva.
— DOBJ!
Wának sikerült végül lepillantania kezére.
— Mi a tét? — suttogta.
— HA NYERSZ, A TOVÁBBIAKBAN TARTÓZKODNI FOGSZ EZEKTŐL A NEVETSÉGES PRÓBÁLKOZÁSOKTÓL, AMIK AZT A TÉVHITET KELTIK, HOGY AZ ESÉLYEK IRÁNYÍTJÁK AZ EMBERI ÜGYEKET.
— Persze. Persze. És… ha vesztek?
— AZT FOGOD KÍVÁNNI, BÁRCSAK NYERTÉL VOLNA.
Wa megpróbált nyelni, de teljesen kiszáradt a torka.
— Tudom, hogy sok embert megöltem…
— EGÉSZ PONTOSAN HUSZONHÁRMAT.
— Túl késő már azt mondani, hogy sajnálom?
— AZ ILYESMI NEM TARTOZIK RÁM. ÉS MOST VESD EL A KOCKÁT!
Wa lehunyta szemét, s leejtette a kockákat a földre, még ahhoz is túl idegesen, hogy a különlegességének számító „fricskázó pörgetés” dobással megpróbálkozzék.
— CSUPA NYOLCAS. NA LÁTOD, NEM IS VOLT OLYAN NEHÉZ, IGAZ?
Wa elájult.
A Halál vállat vont, és elsétált, csak annyi időre állva meg, míg megvakarászta egy épp arra járó kóbor macska fültövét. Magában dúdolt. Nem teljesen értette, mi lelte, de kifejezetten élvezte a dolgot.
— Nem lehettél biztos benne, hogy működni fog!
Meccetüzes békítő gesztussal tárta szét a karját.
— Nos, valóban nem — egyezett bele —, de azt gondoltam, ugyan, mi vesztenivalóm van? — Elhátrált.
— Mi vesztenivalód van? — üvöltötte Mort.
Előrerontott, s kiráncigálta a nyílvesszőt a királykisasszony mennyezetes ágyának egyik tartóoszlopából.
— Csak nem akarod azt mondani, hogy ez keresztülment rajtam? — csattant föl.
— Direkt figyeltem — bólogatott Meccetüzes.
— Én is láttam — erősítette meg Kelli. — Szörnyű látvány volt. Egyenesen ott jött keresztül, ahol a szíved van.
— És én láttam, amikor átsétáltál egy kőoszlopon — tette hozzá Meccetüzes.
— És én láttam, amikor keresztüllovagoltál egy ablakon.
— Igen, de az üzleti ügyben történt — nyilatkozta Mort, kezével hadonászva a levegőben. — Az nem mindennapos, az más. És… — Elhallgatott. — Ahogy rám néztek — mondta. — Épp így néztek rám a kocsmában ma este. Mi a baj?
— Az a mód, ahogy a karod egyenesen átlengetted a tartóoszlopon — felelte Kelli elhaló hangon.
Mort jól megbámulta a kezét, aztán megkocogtatta vele a fát.
— Látjátok? — érdeklődött. — Szilárd. Szilárd kéz, szilárd fa.
— Azt mondod, az emberek megbámultak a kocsmában? — kérdezte Meccetüzes. — Mégis, mit csináltál? Keresztülmasíroztál a falon?
— Nem! Úgy értem, dehogy, csak ittam azt az italt, azt hiszem, törkölynek nevezik…
— Törköly?
— Igen. Rohadtalma-ízű. Abból, ahogy bámultak rám, az ember azt gondolná, valami méreg.
— Mégis, mennyit ittál? — faggatta Meccetüzes.
— Talán egy pintet, nem figyeltem oda különösebben…
— Tudtad azt, hogy innentől egész a Kostetőig a törköly a legnagyobb alkoholtartalmú ital? — akarta tudni a varázsló.
— Nem. Senkise mondta — válaszolta Mort. — De mi köze van ennek a…
— Nem — jegyezte meg Meccetüzes vontatottan —, nem tudtad. Hmm. Ez a nyitja, igaz?
— Van ennek valami köze a királykisasszony megmentéséhez?
— Valószínűleg nincs. De azért szeretnék belenézni a könyveimbe.
— Ebben az esetben érdektelen — szögezte le Mort határozottan.
Kellihez fordult, aki kezdődő, bizonytalan csodálattal nézett rá.
— Azt hiszem, tudok segíteni — jelentette ki. — Azt hiszem, kézbe tudok kaparintani néhány hatékony varázslatot. A mágia képes lesz visszatartani a kupolát, nem igaz, Meccetüzes?
— Az én mágiám nem. Ugyancsak erősnek kellene lennie, és még akkor se vakok biztos benne. A valóság szívósabb mint…
— El fogok menni! — szólt Mort. — Isten véletek holnapig!
— Már holnap van — mutatott rá Kelli.
Mort kissé lelohadt.
— Na jó, akkor ma estig — mondta, némileg összeszedte magát, s hozzátette: — Én immáron el!
— Immáron micsoda? — értetlenkedett a királylány.
— Így dumálnak a hősök — tájékoztatta Meccetüzes előzékenyen. — Nem tehet róla.
Mort haragosan nézett rá, bátran Kellire mosolygott, s kiment a szobából.
— Tulajdonképpen kinyithatta volna az ajtót — jegyezte meg Kelli a fiú távozása után.
— Azt hiszem, kissé zavarban volt — nyilvánított véleményt Meccetüzes. — Mindnyájan átesünk ezen a fázison.
— Micsodán, a dolgokon keresztülsétáláson?
— Egy bizonyos értelemben. De azért inkább a beléjük ütközésen.
— Szándékomban áll egy kicsit aludni — jelentette be Kelli. — Még a holtaknak is szüksége van egy kis pihenésre. Meccetüzes, légy szíves, azonnal hagyd abba a nyílpuska babrálását! Bizonyos vagyok abban, hogy varázslóhoz méltatlan dolog egyedül tartózkodni egy hölgy budoárjában.
— Hmm? De hát nem vagyok egyedül, igaz? Te is itt vagy.
— Ez — mutatott rá a lány —, a dolog lényege, ugyebár.
— Ó! Aha. Elnézést. Khm. Hát akkor viszlát reggelig.
— Jó éjszakát, Meccetüzes. Csukd be az ajtót magad mögött!
A nap a láthatáron lopakodott, úgy döntött, elszelel, s elkezdett fölkelni.
Ám beletelik némi időbe, amíg lassú fénye átgördül az alvó Korongon maga előtt hajtva az éjszakát, s az éji árnyak még uralták a várost.
A város kocsmáinak legkiválóbbika, a Megfoltozott Dob köré csoportosultak a Filigrán Utcában. A Dob nem annyira söréről volt nevezetes, ami ránézvést ártatlan löttynek tűnt, ám olyan volt az íze, mint az akkumulátorsavé, hanem törzsvendégeiről. Azt beszélik, hogy ha elég hosszasan elücsörögsz a Dobban, akkor előbb-utóbb minden jelentősebb korongvilági hős el fogja lopni a lovad.