A légkör odabenn még mindig beszélgetésektől volt hangos és füsttől terhes, bár a kocsmáros mindent elkövetett, amit a kocsmárosok szoktak, amikor úgy vélik, ideje a zárórának, mint például a fények kioltása, az óra fölhúzása, a csapok letakarása, és — biztos, ami biztos — a szögekkel kivert bunkó hollétének ellenőrzése. Na persze, nem mintha a vendégek a legkisebb mértékben is figyelmet fordítottak volna minderre. A Dob törzsközönségének legtöbbje számára még a szöges furkó is csupán enyhe célzásnak számított volna.
Azonban ahhoz elégségesen figyelmesek voltak, hogy kissé aggassza őket a pultnál álldogáló magas, sötét alak, akí épp végigitta a kocsma teljes italválasztékát.
Magányos, eltökélt nagyivók mindig létrehoznak egy olyan mentális mezőt, ami teljes elkülönültséget biztosít, de ez a bizonyos részeg egyfajta végzetes komorságot sugárzott, ami lassacskán kiürítette a bárkészletet.
Ez nem aggasztotta a kocsmárost, mert a magányos figura egy rendkívül sokba kerülő kísérletbe fogott bele.
Bárhol legyen a multiverzumban, minden egyes italmérésnek van ilyenje — polcok a fura alakú, ragadós palackokkal, amik nem csupán egzotikus elnevezésű folyadékot, ami gyakran kék vagy zöld, foglalnak magukban, hanem olyan apró-cseprő dolgokat is, amelyek tartalmazásához rendes italt lötyögtető üveg sose alacsonyodna le, mint például gyümölcsök egészben, egyéb menő növényi darabkák, és szélsőséges esetekben kicsiny, megfulladt gyíkok. Senkise tudja, hogy a kocsmárosok miért halmoznak föl belőlük olyan sokat, hiszen mindegyik íze olyan, mint a terpentinben föloldott melaszé. Azt tartja a közhiedelem, hogy a kocsmárosok arról a napról ábrándoznak, amikor valaki hívatlanul besétál az utcáról, s rendelt egy Őszibarack Kevertkanyart egy Csepp Mentával, és egyik napról a másikra a hely felkapottá válik, ahol érdemes megjelenni.
Az idegen elszántan dolgozta magát keresztül ezen a soron.
— MI AZ A ZÖLD?
A kocsmáros rámeredt a címkére.
— Aszongya, Sárgadinnye Pálinka — olvasta kételkedve. — Aszongya, valami szerzetesek palackozták ősi recept szerint — tette hozzá.
— KIPRÓBÁLOM.
A férfi oldalvást a pulton sorakozó üres poharakra sandított; némelyikben még mindig látható volt néhány gyümölcssalátadarabka, vagy pálcikára szúrt cseresznye és kis papírernyők.
— Biztos abban, hogy még nincs elege? — kérdezte. Egy cseppet nyugtalanította, hogy úgy tűnt, nem képes kivenni az idegen arcát.
A pohár az oldalára kikristályosodó itallal eltűnt a csuklya alatt, s üresen bukkant újra elő.
— IGEN. MI AZ A SÁRGA, BENNE A DARAZSAKKAL?
— Tavaszi Szíverősítő, aszongya. Jó lesz?
— IGEN. ÉS UTÁNA AZ A KÉK AZ ARANYSZÍNŰ PETTYEKKEL.
— Ööö. A Vén Felöltő?
— IGEN. ÉS UTÁNA A MÁSODIK SOR.
— Melyikre gondol?
— MINDEGYIKRE.
Az idegen egyenes maradt, mint a gyertyaszál; a poharak szirup és válogatott vegetáció rakományukkal folyamatosan, futószalag-jelleggel tűntek el a csuklyában.
Hát ez az, gondolta a kocsmáros, ez aztán a stílus, ez az, ami után veszek magamnak egy vörös zakót, és esetleg kiteszek némi amerikai mogyorót meg egy pár ecetes uborkát a pultra, fölszerelek néhány tükröt szerte a helyiségben, és kicserélem a fűrészport. Fölkapott egy söráztatta rongyot, és lelkesen törölgetni kezdte az asztalosmunkát, szétterítve ily módon a szíverősítős poharakból kifolyt cseppeket egy szivárványos maszatba, ami rögvest lemarta a politúrt. A törzsvendégek utolsója föltette kalapját, és kiimbolygott, magában motyogva.
— NEM LÁTOM ÉRTELMÉT — mondta az idegen.
— Tessék?
— MINEK KELLENE TÖRTÉNNIE?
— Hány pohárral ivott?
— NEGYVENHÉTTEL.
— Hát akkor már akárminek is — nyilatkozta a kocsmáros. Mivel értett a szakmájához, és tudta, mit várnak tőle olyankor, amikor egyesek egyedül iszogatnak az éjfél utáni első órákban, elkezdett kifényesíteni egy poharat a mosogatóronggyal, és azt mondta:
— Kidobott az asszony, mi?
— PARDON?
— Borba fojtod a bánatod, nem?
— NEKEM NINCS BÁNATOM.
— Nem, hát persze, hogy nincs. Felejtsd el, hogy szóba hoztam! — Még néhányszor végighúzta a rongyot a poháron. — Csak azt gondoltam, talán segít, ha van kinek elmondanod — jegyezte meg.
Az idegen egy pillanatig csöndben maradt, gondolkozott.
— BESZÉLGETNI AKARSZ VELEM? — tette fel a kérdést.
— Igen. Hát persze. Jó hallgatóság vagyok.
— EDDIG MÉG SOHA SENKI NEM AKART VELEM BESZÉLGETNI.
— Szégyen, gyalázat.
— ÉS TUDOD, BULIKBA SE HÍVNAK SOHA.
— Cccö.
— ŐK MIND UTÁLNAK ENGEM. MINDENKI UTÁL ENGEM. NINCS EGYETLEN BARÁTOM SE.
— Mindenkinek kellene legyen egy barátja — bólogatott bölcsen a kocsmáros.
— AZT HISZEM…
— Igen?
— AZT HISZEM… AZT HISZEM AZZAL A ZÖLD ÜVEGGEL ÖSSZE TUDNÉK BARÁTKOZNI.
A kocsmáros végigtaszajtotta a nyolcszögletű palackot a pulton. A Halál elkapta, és a pohár fölött billegtette. A folyadék megcsendült a karimán.
— RÉSZEG VAGYOK, AZT GONDOLOD, UGYE?
— Mindenkit kiszolgálok, aki háromból legalább egyszer egyenesen tud állni — felelte a kocsmáros.
— TEJJJESSSEN IGAZAD VAN. DE ÉN…
Az idegen elhallgatott, egy szónoki ujj a levegőbe csapott.
— MITIS MONTTAM PPEN?
— Azt mondtad, én azt hiszem, hogy részeg vagy.
— Á! GEN, DE ÉN AKOR JOZA… JOZA… JOZANODOM KI, AMIKOR CSAKAKAROK. ZEGY KKÍSÉRLETT! S MOSTANTAN MÉG EGYET KÍSÉRLTEZNI SZERETNÉMA NARANCSPÁLINKÁVAL.
A kocsmáros sóhajtott, s az órára pislogott. Kétségtelen, hogy rengeteget keresett, különösen azért, mert az idegent egyáltalán nem izgatta sem az, ha túlfizettette, sem az, ha kevesebbet adott neki vissza. De már későre járt; valójában annyira későre, hogy már korán volt. És volt valami ebben a magányos vendégben, ami elbizonytalanította. A Megfoltozott Dobban sokan és gyakorta ittak úgy, mintha nem lenne másnap, de ez volt az első alkalom, hogy a férfi úgy érezte, lehet, hogy igazuk van.
— ÚGY ÉRTEM, MIM VAN NEKEM, AMINEK ELÉBE NÉZHETEK? HOL VAN ÉRTELEM EBBEN AZ EGÉSZBEN? IGAZÁBÓL MIRŐL SZÓL EZ AZ EGÉSZ?
— Fogalmam sincs, barátom. De valószínűnek tartom, hogy jobban fogod érezni magad, ha egy jót aludtál.
— ALUDTAM? ALUDTAM? SOSEM ALSZOM. ERRŐL VAGYOK, HOGYISHÍVJÁK, KÖZISMERT.
— Mindenkinek szüksége van alvásra. Még nekem is — célozgatott a kocsmáros.
— ŐK MIND GYŰLÖLNEK ENGEM, TUDOD.
— Igen, már mondtad. De már háromnegyed három van.
Az idegen ingadozva megfordult, és körbenézett a néma teremben.
— SENKI SINCS EZEN A HELYEN, CSAK TE MEG ÉN — jegyezte meg.
A kocsmáros fölemelte a csapódeszkát, kijött a pult mögül, s lesegítette az idegent a bárszékről.
— NINCS EGYETLEN BARÁTOM SE. MÉG A MACSKÁK IS RÖHEJESNEK TALÁLNAK ENGEM.
Kivágódott egy kéz, és megragadott egy Amanita Likőrös palackot, még mielőtt tulajdonosát a kocsmáros az ajtóhoz tudta volna terelni, azon töprengve, hogy lehet egy ennyire sovány valaki ilyen súlyos.
— NEM MUSZÁJ RÉSZEG LEGYEK, MONDTAM UGYE. MIÉRT SZERETNEK AZ EMBEREK RÉSZEGEK LENNI? MER’ MULATSÁG?