— Segít nekik megfeledkezni az életükről, öregem. És most csak támaszkodj szépen ide, amíg én kinyitom az ajtót…
— MEGFELEDKEZNI AZ ÉLETRŐL. HA. HA.
— Gyere vissza máskor is, amikor csak kedved van, hallod?
— TE TÉNYLEG VISZONT SZERETNÉL ENGEM LÁTNI?
A kocsmáros visszanézett a kis pénzhalomra a pulton. Ennyi már megért egy kis különcséget. Ez a pofa legalább csöndes volt, és ártalmatlannak látszott.
— Ó, igen — mondta, egyetlen sima mozdulattal kihajtva az idegent az utcára, és visszaszerezve a palackot. — Csak ugorj be bármikor!
— EZ A LEGKEHEDVESEBB DOLOG…
Az ajtó rácsapódott a mondat folytatására.
Yzabell fölült az ágyában.
Újra kopogtatás hallatszott, halk, ám sürgető. A lány álláig húzta a takarót.
— Ki az? — suttogta.
— Én vagyok az, Mort — bújt be a sziszegés az ajtó alatt. — Légy szíves, engedj be!
— Várj!
Yzabell kétségbeesetten küszködött, hogy megtalálja a gyufát az éjjeliszekrényen, miközben levert egy üveg kölnivizet, és kilakoltatott egy doboz csokoládét, ami mostanra amúgy is főleg kiürített sztaniolokat tartalmazott. Amint meggyújtotta a gyertyát, maximális hatást biztosító helyre helyezte, hálóruhájának vonalát sokkal feltárulkozóbbra cibálta, és így szólt:
— Az ajtó nyitva van.
Mort betámolygott a szobába, ló—, fagy- és törkölyillatot árasztva.
— Remélem — jegyezte meg Yzabell pajzánul —, hogy nem azért kényszeríttetted ki a bejövetelt ide, hogy visszaélj ebben a háztartásban betöltött helyzeteddel.
Mort körülnézett. Yzabell nyakig volt a fodrokban. Még az öltözőasztal is úgy nézett ki, mint ami alsószoknyát visel. Az egész szobát nem is annyira bebútorozták, mint inkább befehérneműzték.
— Nézd, most nincs időm hetyegni — mondta a fiú. — Hozd azt a gyertyát a könyvtárba! És az ég szerelmére, vegyél föl valami praktikusabbat, így túlcsordulsz!
Yzabell lepillantott, aztán fölkapta a fejét.
— Nahát!
Mort visszadugta a fejét az ajtóból.
— Élet-halál kérdése — tette hozzá, s eltűnt.
Yzabell nézte, ahogy az ajtó nyikorogva bezáródott mögötte, föltárva a kék pongyolát a pomponokkal, amely ajándékot a Halál agyalt ki neki tavaly Disznólesésre, és aminek kidobásához nem volt szíve annak dacára, hogy egy számmal kisebb volt a kelleténél, és valami elvetemült egy nyuszikát hímezett a zsebére.
Végül kilendítette a lábát az ágyból, belecsusszant a szégyenletes pongyolába, és kiporoszkált a folyosóra, ahol Mort várt rá.
— Nem fog apus meghallani minket? — kérdezte a lány.
— Még nem jött haza. Gyere!
— Honnan tudod?
— Az egész hely másnak érződik, amikor itthon van. Ez… ez olyan, mint a különbség aközött, amikor egy kabátot viselnek vagy csak lóg a fogason. Nem vetted észre?
— Mi az az olyan fontos, amit csinálni fogunk?
Mort belökte a könyvtár ajtaját. Meleg, száraz levegő lebbent feléjük, és az ajtózsanérok tiltakozó nyikorgást bocsátottak ki.
— Meg fogjuk menteni valakinek az életét — válaszolta. — Méghozzá egy királykisasszonyét.
Yzabell azonnal belelkesedett.
— Egy valódi királykisasszonyét? Úgy értem, képes arra, hogy megérezzen egy szem borsót tizenkét matracon keresztül?
— Képes arra?… — Mort érezte, ahogy egy, kisebbfajta kő leesik a szívéről. — Ó! Igen. Gondoltam, hogy Albert valamit félreértett.
— Szerelmes vagy belé?
Mort mozdulatlanná dermedt a polcok között, tudatában a szorgos kis kaparászásnak a fedőlapokon belül.
— Nem olyan könnyű ezt eldönteni — felelte. — Úgy nézek ki?
— Egy kissé izgatottnak látszol. És ő hogyan érez irántad?
— Nem t’om.
— Á! — nyugtázta Yzabell mindentudóan, a szakértő hanghordozásával. — A viszonzatlan szerelem a legrosszabb fajta. De azért valószínűleg nem jó ötlet megmérgezni vagy megölni magad — tette hozzá elgondolkozva. — Mit csinálunk itt? Meg akarod találni az életrajzát, hogy megnézd, hozzád megy-e feleségül?
— Már olvastam, és a királylány halott — közölte Mort. — De csak formailag. Úgy értem, nem igazán halott.
— Jó, mert különben nekromancia lenne. Mit keresünk?
— Albert életrajzát.
— Minek? Nem hinném, hogy van neki.
— Mindenkinek van.
— Nos, Albert mindenesetre nem szereti, ha személyes kérdéseket tesz föl neki az ember. Egyszer megpróbáltam megkeresni, de nem találtam sehol. Az Albert név önmagában nem túl sok kiindulási pontnak. Miért olyan érdekes ez? — Yzabell a kezében tartott gyertyáról meggyújtott két másikat, s ez megtöltötte a könyvtárt táncoló árnyékokkal.
— Szükségem van egy hatalmas varázslóra, és azt hiszem, hogy ő az.
— Mi, Albert?
— Igen. Csak nekünk Albert Malicot kell keressnünk. Azt hiszem, több mint kétezer éves.
— Mi, Albert?
— Igen, Albert.
— Sose hord varázslókalapot — jegyezte meg Yzabell kételyek közt.
— Elvesztette. Különben is, a kalap nem kötelező. Hol kezdjük keresni?
— Nos, ha biztos vagy ebben… föltételezem, a Rakásban. Apus oda szokta pakolni a több mint ötszáz éves életrajzokat. Erre van.
Mutatta az utat a suttogó polcok mentén az ajtóhoz, amit végül egy zsákutca végén találtak. Némi erőfeszítéssel ki lehetett nyitni, a zsanérok nyögése visszhangzott az egész könyvtárban; Mort egy pillanatig úgy képzelte, minden könyv abbahagyta a munkát egy másodpercre, hogy hallgassák a visszaverődést.
Lépcsők vezettek le a bársonyos homályba. Akadt jócskán pókháló meg por is, s a levegőnek olyan volt a szaga, mintha be lett volna zárva egy piramisba sok ezer évre.
— Nem valami gyakran jár erre az ember — mutatott rá Yzabell. — Én megyek előre.
Mort úgy érezte, tartozik valamivel.
— Azt kell mondjam — szólt —, rád aztán lehet építeni!
— Úgy érted, szürke vagyok, kemény és tömbszerű? Te aztán tudod, hogy kell egy lánynak csapni a szelet, fiú.
— Mort — javította Mort automatikusan.
A Rakás sötét volt és csöndes, mint egy mély, földalatti barlang. A polcok között alig volt elég távolság ahhoz, hogy az ember beférjen, és mind jócskán a gyertya fényköre fölé tornyosultak. Különösen a némaságuk tette őket hátborzongatóvá. Itt már nem akadt írnivaló élet; a könyvek szunyókáltak. De Mort érezte, hogy úgy alszanak, mint a macskák. Fél szemük nyitva. Tudatosan.
— Egyszer már lejöttem ide — suttogta Yzabell. — Ha elég messzire elmégy a polcok közt, elfogynak a könyvek, aztán agyagtáblák meg kődarabok következnek, meg állatbőrök, és mindenkit Ugnak meg Zognak hívnak.
A csönd csaknem tapintható volt. Mort érezte, hogy a könyvek figyelik őket, ahogy végigtrappolnak a forró, néma átjárókon. Mindenki, aki valaha is élt, itt volt valahol, egész vissza az első emberekig, akiket az istenek sárból vagy miafenéből égettek ki. A könyvek nem kifejezetten rühellték őt, csak azon töprengtek, mit keres itt.
— Túlmentél Ugon és Zogon? — sziszegte a lány után. — Egy csomó embert roppantul érdekelne, mi lehet ott.
— Megijedtem. Hosszú az út, és nem volt nálam elég gyertya.
— Kár.
Yzabell olyan hirtelen állt meg, hogy Mort nekiütközött a hátának.
— Ez lehet körülbelül a megfelelő terület — mondta. — És most?