Mort megszemlélte a félig lekopott neveket a könyvgerinceken.
— Ezek nincsenek sorba rakva ábécésorrendben! — jajongta.
Fölnéztek. Elténferegtek vagy két oldalfolyosón. Találomra előhúztak néhány könyvet a legalacsonyabb polcokról, porfelhőket keltve.
— Ez így marhaság! — jelentette ki végül Mort. — Milliószámra vannak itt életek. Annak esélye, hogy megtaláljuk az övét, kisebb mint…
Yzabelt befogta a fiú száját.
— Hallgass!
Mort motyogott egy kicsit az ujjak mögül, aztán fölfogta az üzenetet. Erőltette a fülét, hogy az abszolút csönd nehéz sziszegése mellett meghalljon bármit.
És aztán megneszelte. Egy halk, ingerlékeny kaparászást. Magasan, magasan a fejük fölött, valahol a polcok szirtjeit burkoló áthatolhatatlan sötétségben még mindig íródott egy étet.
Egymásra néztek, szemük tágra nyílt. Aztán Yzabell azt mondta:
— Valahol arrébb, visszafelé, elmentünk egy létra mellett. Kerekeken.
A kis görgők az alján nyekeregtek, ahogy Mort odagördítette. A fölső vége is mozgott, mintha hozzá lenne rögzítve egy másik kerékkészlethez, valahol odafönn a sötétben.
— Rendben — sóhajtotta. — Add ide a gyertyát, és…
— Ha a gyertya fölmegy, akkor én is — szögezte le Yzabell határozottan. — Te itt maradsz lenn, és tologatod a létrát, amikor szólok. És ne vitatkozz!
— Veszélyes is lehet odafönn — mondta gálánsan Mort.
— Idelenn is lehet veszélyes — mutatott rá Yzabell. — Szóval én ott fönn leszek a létrán a gyertyával, kösz szépen.
Föltette lábát a legalsó létrafokra, s hamarosan csak egy fodros árnyék vált belőle, körvonalait kirajzolta a gyertya fényudvara, ami nem sokkal később zsugorodni kezdett.
Mort megtámasztotta a létrát, s megpróbált nem gondolni arra a rengeteg életre, amely ránehezedett. Egyszer-egyszer a forró viasz meteorja vágódott a földbe mellette, portölcsért kavarintva. Yzabell mostanra halvány ragyogássá vált messze fönn, és a fiú érzett minden egyes, lépést, amint az végigrezgett, le a létrán.
A lány megállt. Úgy tűnt, meglehetősen hosszú időre.
Aztán lelebegett a hangja, amit a körülöttük lévő csönd súlya eltompított.
— Mort, megtaláltam.
— Jó. Hozd le!
— Mort, igazad volt.
— Oké, köszi. Akkor most hozd le!
— Igen, Mort, de melyiket?
— Ne tökölj, a gyertya már nem sokáig tart!
— Mort!
— Mi van?
— Mort, egy egész polc tele van vele!
Most már tényleg meghajnallott, eljőve a nap azon csúcsa, ami senkihez sem tartozik, kivéve a sirályokat a morporki dokkokban, a dagályt, ami fölzúdult a folyón, és egy meleg, fordulatiránti szelet, amely hozzáadta a tavasz illatát a város komplex szagához.
A Halál egy kikötőbakon ült, a tengert bámulta. Úgy döntött, kijózanodik. A részegség megfájdította a fejét.
Már kipróbálta a horgászást, a táncolást, a szerencsejátékot és az ivást, állítólag mind a négy az élet legnagyobb gyönyörűségei közé tartozik, és nem volt biztos benne, hogy van értelmük. Az étkezés, az igen — a Halál éppúgy szeretett egy jót enni, mint bárki. Nem jutott eszébe egyetlen más testi gyönyör sem, pontosabban dehogynem, de az, nos, testhez illő, és fogalma se volt róla, hogyan lehetne lehetséges hozzáfogni némi alapos body-building nélkül, amit nem állt szándékában fontolóra venni. Meg különben is, úgy tűnt, az emberek fölhagynak vele, ahogy öregszenek, így föltehetőleg nem is olyan csábító.
A Halál kezdte úgy érezni, hogy bármeddig él is, sose fogja megérteni az embereket.
A nap gőzölögtette a kockaköveket, és a Halál is érezte annak a kicsiny tavaszi ösztönzésnek legenyhébb bizsergését, amely képes ezer tonnányi életnedvet, átszivattyúzva ötven láb magas fatörzseken, eljuttatni egy erdőbe.
A sirályok lecsaptak, és alábuktak körülötte. Egy fél szemű macska már nyolcadik életénél és utolsó fülénél tartva bukkant elő elhagyatott haltartó ládák halmában lévő vackából, nyújtózkodott, ásított, és hozzádörgölőzött a lábához. A szellő, utat vágva magának Ankh hírhedett bűzén át, fűszerek és frissen sütött kenyér illatát hozta.
A Halál meg volt rökönyödve. Nem tehetett róla. Igazán örült annak, hogy él, és csak nagyon kelletlenül Halálkodott.
BIZTOS BUJKÁL BENNEM VALAMI, gondolta.
Mort kényelmesen fölkapaszkodott a létrán Yzabell mellé. A létra reszketeg volt, de biztonságosnak tűnt. Legalább a magasság nem zavarta; alatta minden csak feketéllett.
Albert korábbi kötetei közül néhány már szétesőben volt. Mort találomra kinyúlt az egyik után — érezte a létrát megremegni maguk alatt, ahogy ezt megtette —, kivette, és fölcsapta valahol a közepe tájékán.
— Mozdítsd errefelé a gyertyát! — kérte.
— El tudod olvasni? — tudakolta Yzabell.
— Ilyesmi…
„…nekyfogot peniglen nadjon bossantota, hoty myndenik ember uégesettül semyre, úm. Halálra, jut, és megesküdöt magának büszkesseggében, hoggy megleli az Hallhatatlanságot. Imidyen, monta asz iffiú uaráslokknak, magunkra ewlthettyük az Istenek Palástyát. A kewuetkezew nappon, mertmyuel esewzewtt, Alberto…”
— Óul írták — jegyezte meg Mort. — Még mielőtt föltalálták volna a helyesírást. Vessünk egy pillantást a legutolsóba!
Ez bizony Albert volt, semmi kétség. Mort több utalást is talált bundáskenyérre.
— Nézzük meg, mit csinál most! — javasolta Yzabell.
— Gondolod, hogy kellene? Egy kicsit olyan, mintha kémkednénk.
— És akkor mi van? Betojtál?
— Na jó.
Addig pörgette, míg a még be nem töltött oldalakhoz ért, aztán visszalapozott, míg meg nem találta Albert élettörténetét, amely meglepő sebességgel kúszott előre figyelembe véve, hogy már az éjszaka közepén jártak; a legtöbb életrajznak nincs túl sok mondandója az alvásról, hacsak az álmok nem különösen élénkek.
— Tartsd azt a gyertyát rendesen, légy szíves! — kérte Mort. — Nem akarom, hogy zsiradék csöpögjön az életére.
— Miért ne? Szereti a zsiradékokat! — jegyezte meg Yzabell.
— Hagyd abba a kuncogást, mindketten le fogunk esni! Na már most, nézzük csak ezt a részt…
— „Átosont a Rakás poros sötétségén” — olvasta Yzabell. — „Szemét fönn a magasban világoló halovány gyertyafényre szögezte. Kíváncsiskodnak, gondolta, olyasmiket fürkésznek, amikhez semmi közüli a rohadt kis ördögök…”
— Mort! Ő…
— Kuss! Olvasok!
— „…hamar véget vetek ennek. Albert csöndben odaosont a létra lábához, tenyerébe köpött, és készült a lökésre. A mester sose fogja megtudni; furán viselkedett az utóbbi napokban, és az egész a legényke hibája, és…”
Mort fölnézett Yzabell halálra rémült szemébe.
Aztán a lány, miközben tekintete mereven a fiúéba kapcsolódott, kivette a könyvet Mort kezéből, karnyújtásnyira tartotta, és elengedte.
Mort látta, ahogy a lány ajka mozog, és aztán rádöbbent, hogy ő maga is hangtalanul számol.
Három, négy…
Tompa puffanás hallatszott, elfojtott kiáltás, majd csönd.
— Gondolod, hogy megölted? — kérdezte Mort egy idő múlva.
— Mi, itt? Különben is, nem vettem észre, hogy lett volna bármiféle jobb ötleted.