— Nem, de… mégiscsak egy öregember.
— Nem, nem öreg — mondta Yzabell élesen, megindulva lefelé.
— Kétezer éves?
— Egy nappal se több hatvanhétnél.
— A könyvek azt mondták…
— Mondtam már neked, az idő itt nem érvényes. Nem valódi idő. Nem figyeltél, fiú?
— Mort — mondta Mort.
— És ne lépj az ujjaimra, olyan gyorsan megyek, ahogy csak tudok!
— Bocsánat.
— És ne legyél már olyan mísz! Van róla fogalmad, milyen unalmas itt élni?
— Valószínűleg nincs — felelte Mort, s őszinte vágyakozással tette hozzá: — Hallottam már az unalomról, de sose volt alkalmam kipróbálni.
— Az unalom szörnyű.
— Ha már erről van szó, az izgalom sem az, egyáltalán nem, aminek felmagasztalják.
— Ennél bárminek jobbnak kell lennie.
Lentről nyögés hallott, majd káromkodások özöne.
Yzabell lebámult a homályba.
— Nyilvánvalóan nem sértettem meg az átkozódó izmait — jegyezte meg. — Nem hiszem, hogy ilyesmit szabad lenne meghallgatnom. Ez akár rosszat is tehet az erkölcseimnek.
Albertet a könyvespolc lábához roskadva találták. Motyogott, és a karját fogta.
— Semmi szükség ilyen felhajtást csapni — pattogta Yzabell szaporán. — Kutya bajod; apus egyszerűen nem engedi meg, hogy olyasmi megtörténjék.
— Minek kellett nektek ezt csinálni? — nyögte az öreg. — Nem akartalak bántani!
— Le akartál lökni minket — mondta Mort, fölsegítve az öreget. — Olvastam. Meg vagyok lepve, hogy nem folyamodtál mágiához.
Albert rámeredt.
— Ó, szóval rájöttél, mi? — kérdezte csöndesen. — Na, sok hasznod lesz belőle. Nincs jogod kémkedni.
Lábra kecmergett, lerázta Mort kezét, és visszatámolygott az elnémult polcok mentén.
— Hé, várj! — kiáltotta Mort. — Szükségem van a segítségedre!
— Na persze — szólt vissza Albert a válla fölött. — Magától értetődik, hát nem? Azt hitted, így megy ez, hogy megyek, és beleütöm az orrom más magánéletébe, aztán az illetőre pottyantom, és utána a segítségét kérem.
— Csak azt akartam megtudni, vajon tényleg te vagy-e — magyarázta Mort utána szaladva.
— Az vagyok. Mint mindenki.
— De ha nem segítesz nekem, valami szörnyűség fog történni! Van ez a királykisasszony, és ő…
— Állandóan szörnyűséges dolgok történnek, fiú…
— Mort…
— …és senki se számít arra, hogy majd én csinálok valamit ellenük.
— De te voltál a legnagyobb!
Albert megtorpant egy pillanatra, de nem nézett vissza.
— A legnagyobb voltam, igen, a legnagyobb voltam. És ne próbálj meg hízelegni nekem! Nem vagyok én behízeleghető.
— Szobrokat állítottak neked meg mindent — közölte Mort, elnyomva egy ásítást.
— Annál nagyobb bolondok azok. — Albert elérkezett a tényleges könyvtárhoz vezető lépcsők lábához, föltrappolt, és ott állt, körvonalait kirajzolta a könyvtárból beszivárgó gyertyafény.
— Úgy érted, nem fogsz segíteni? — kérdezte Mort. — Akkor se, ha tudsz?
— Kitüntetést a fiúnak — morrant Albert. — És nem okos dolog azt hinni, hogy apellálhatsz a jobbik énemre itten ezalatt a kérges külső alatt — tette hozzá —, mer’ a belsőm is átkozottul kérges.
Aztán hallották, ahogy átkel a könyvtáron úgy, mintha neheztelne rá, és becsapja az ajtót maga mögött.
— Nos — mondta bizonytalanul Mort.
— Mire számítottál? — csattant föl Yzabell. — Senkivel se törődik különösebben, kivéve apust.
— Csak azt gondoltam, hogy egy olyan valaki, mint ő, segíteni fog, ha egyszer alaposan elmagyaráztam a dolgot — felelte Mort. Megroggyant. Az energialöket, ami áthajtotta a hosszú éjszakán, elpárolgott, elméjét ólommal töltve föl. — Tudod, hogy híres varázsló volt?
— Ez nem jelent semmit, a varázslók nem szükségképpen kedvesek. Ne üsd az orrod a varázslók dolgába, mert az elutasítás gyakran bántó! Ezt olvastam valahol. — Yzabell közelebb lépett Morthoz, és némi aggodalommal szemlélte. — Úgy nézel ki, mint amit a tányéron hagytak — jegyezte meg.
— Oké vagyok — válaszolta Mort, nehézkesen fölsétálva a lépcsőkön egyenest a könyvtár kaparászó árnyékaiba.
— Nem vagy. Rád férne egy jó alvás, fiam.
— M’t — motyogta Mort.
A fiú érezte, hogy Yzabell a karját a vállára csúsztatja. A falak lágyan mozogtak, még a saját hangjának hangzása is jó messziről jött, és tompán érezte, hogy milyen klassz is lenne kinyújtózni egy kényelmes kőlapon, és aludni örökre.
A Halál hamarosan visszajön, mondta magának, miközben érezte, hogy ellenállásra képtelen testét végigsegítik a folyosókon. Nem volt mit tenni, el kell mondja a Halálnak. A mester nem is olyan maradi alak. A Halál segíteni fog; nincs másra szükség, csak el kell magyarázza a dolgokat. És akkor abbahagyhatja ezt az egész aggódást, és elmehet aludni…
— És mi volt a maga előző tisztsége?
— TESSÉK?
— Mivel kereste a kenyerét? — kérdezte a sovány férfi az íróasztal mögül.
A vele szemben lévő alak szorongva fészkelődött.
— LELKEKET KÍSÉRTEM A MÁSVILÁGRA. ÉN VOLTAM MINDEN REMÉNY SÍRJA. ÉN VOLTAM A VÉGSŐ VALÓSÁG. ÉN VOLTAM AZ ORGYILKOS, AKI ELLEN NINCS VÉDELMET NYÚJTÓ ZÁR.
— Oké, fogtam az adást, de van magának valamiféle speciális szakképzettsége?
A Halál elgondolkozott.
— FÖLTÉTELEZEM EGY BIZONYOS MENNYISÉGŰ SZAKÉRTELEM A MEZŐGAZDASÁGI ESZKÖZÖK TERÉN? — kockáztatta meg egy kis idő múlva.
A fiatal férfi határozottan megrázta a fejét.
— NEM?
— Ez egy város, Mr… — lepislantott, és újra érezte azt a halvány kényelmetlenséget, aminek okára nem tudott rátapintani. — Mr… mi itt egy kissé híján vagyunk a mezőknek.
Letette tollát, és azt a fajta mosolyt öltötte magára, ami azt sugallta, hogy könyvből tanult mosolyogni.
Ankh-Morpork még nem volt elég fejlett ahhoz, hogy rendelkezzék munkaközvetítő hivatallal. Az emberek álláshoz jutottak, mert az apjuk utat engedett nekik, vagy mert velük született tehetségük érvényesülési lehetősége bukkant, vagy szájhagyomány útján. Ám volt kereslet szolgákra és cselédekre, s a város kereskedelmi negyedeinek kezdődő konjunktúrájával összefüggésben a sovány fiatalember — egy bizonyos Kugár Böddön — föltalálta a munkaközvetítői foglalkozást, és épp ebben a pillanatban találmányát bajosnak találta.
— Kedves Mr… — lepislantott —, Mr… mi rengeteg emberrel találkozunk, akik odakünnről a városba jönnek, mert sajnos, azt hiszik, hogy itt az élet gazdagabb. Kérem, bocsássa meg, hogy ezt kimondom, de úgy látom, maga olyan úriember, akitől elpártolt a szerencse! Azt hittem volna, hogy maga valami minőségibbre vágyódik annál, hogy… — újra lepislantott, és összeráncolta szemöldökét — „valami kellemes, macskákkal vagy virágokkal kapcsolatos meló”.
— SAJNÁLOM. ÚGY ÉREZTEM, IDEJE VÁLTOZTATNI.
— Játszik valamilyen hangszeren?
— NEM.
— Ért az ácsmunkához?
— NEM TUDOM. SOSEM PRÓBÁLTAM. — A Halál a lábára meredt. Kezdte magát mélységesen zavarban érezni.
Böddön kevergette a papírokat az asztalán, és sóhajtott.
— KERESZTÜL TUDOK MENNI A FALAKON — ajánlkozott önként a Halál, tudatában annak, hogy a beszélgetés holtpontra jutott.
Böddön ragyogva nézett föl.
— Azt szeretném látni — közölte. — Az lenne csak a képesítés!
— RENDBEN.
A Halál hátralökte székét, és magabiztosan a legközelebbi fal felé lépdelt.
— AÚ!
Böddön várakozásteljesen figyelte.
— Nosza, rajta! — mondta.
— KHM. EZ EGY KÖZÖNSÉGES FAL, UGYE?
— Fölteszem, igen. Nem vagyok szakértő.
— ÚGY TŰNIK, HOGY NÉMI GONDOT OKOZ NEKEM.
— Valóban úgy látszik.
— HOGY HÍVJÁK AZT, AMIKOR NAGYON KICSINEK ÉS FORRÓNAK ÉRZI MAGÁT VALAKI?
Böddön ujjaival pörgette a ceruzáját.
— Pigmeus?
— CÉVEL KEZDŐDIK.
— Kínos?
— Igen — felelte a Halál. — ÚGY ÉRTEM, IGEN.
— Úgy látszik, magának az égadta világon semmilyen hasznavehető képzettsége vagy tehetsége sincs — nyilatkozta a fiatalember. — Gondolt már arra, hogy tanárnak álljon?
A Halál arca a rémület maszkja volt. Oké, mindig a rémület maszkja szokott lenni, de ezúttal azt is akarta, hogy az legyen.
— Tudja — kezdte Böddön kedvesen, letéve tollát, és összefűzve ujjait —, ritkán fordul elő, hogy nekem új karriert kellene találnom egy… mi is volt az?
— ANTROPOMORFIKUS MEGTESTESÜLÉS.
— Ó, igen. Mi is az pontosan?
A Halálnak elege lett.
— EZ — válaszolta.
Egy pillanatra, csak egy pillanatra Mr. Böddön tisztán látta őt. Az arca majdnem annyira sápadttá vált, mint a Halálé. A keze görcsösen rángatózott. A szívverése dadogott.
A Halál enyhe érdeklődéssel figyelte a férfit, aztán előhúzott egy homokórát köntöse mélyéről, föltartotta a fénybe, és kritikusan megvizsgálta.
— HIGGADJ LE! — mondta. — MÉG VAN NÉHÁNY SZÉP ÉVED HÁTRA.
— Bbbbbb…
— HA AKAROD, MEG TUDOM MONDANI, MENNYI.
— Nnn…
A bolti csengő csörömpölt. Böddön szeme forgott. A Halál úgy döntött, valamivel tartozik a fickónak. Nem szabad hagyni, hogy elveszítsen egy klienst, mert a vevőkör nyilvánvalóan olyasmi, amit a humánok sokra értékelnek.
Félrelökte a gyöngyfüggönyt, és kilépdelt a külső irodába, ahol egy alacsony, kövér nő — aki eléggé úgy nézett ki, mint egy mérges kerek házikenyér, tetején egy kisebb cipóval — a pultot verte egy foltos tőkehallal.
— Arról a szakácsnői állásról van szó fenn a Zegyetemen — közölte. — Aszonta nekem, hogy az egy jó állás, de az ottan szégyen-gyalázat, a trükkök, amikkel azok a diákok szórakoznak, és én követelem… azt akarom, hogy maga… én nem vagyok…
A hangja elbicegett.
— Ööö — folytatta a nő, de tudni lehetett, hogy nincs benne a szíve —, maga nem Böddön, ugye?
A Halál rábámult. Korábban még sohasem találkozott elégedetlen fogyasztóval. Tanácstalan volt. Végül föladta.
— EL VÉLED, TE FEKETE ÉS ÉJFÉLKÉK VÉN SATRAFA! — mondta.
A szakácsnő apró szeme összeszűkült.
— Kicsodát nevez éjfélkék satrapának? — firtatta vádlón, és újra lecsapott a pultra a hallal. — Ezt nézze! Múlt éjjel ez még az ágymelegítőm volt, reggelre hal lett. Hát most mondja!
— A POKOL MINDEN DÉMONA SZAGGASSA ELEVEN LELKED INCIFINCI DARABOKRA, HA NEM TAKARODSZ EBBŐL AZ IRODÁBÓL ÍZIBE! — próbálkozott a Halál.
— Erről nem tudok, de mi lesz a melegvizes palackommal? Az nem egy tisztességes asszonynak való hely odafönn, megpróbálták…
— HA LENNÉL OLYAN SZÍVES TÁVOZNI — vágott közbe a Halál kétségbeesetten —, AKKOR ADNÉK NEKED PÉNZT.
— Mennyit? — kérdezte a szakácsnő olyan sebességgel, ami megelőzte volna a lecsapó csörgőkígyót, és komoly sokkot okozott volna egy villámnak is.
A Halál előhúzta pénzeszacskóját, és rézpatinás, elsötétedett érmék halmát borította a pultra. Az asszony mély gyanakvással szemlélte őket.
— MOST PEDIG TÁVOZZ EBBEN A MÁSODPERCBEN! — mondta a Halál, majd hozzáfűzte. — MIELŐTT A VÉGTELEN TÜZES SZELE MEGPERZSELI HITVÁNY TETEMED!
— A férjem informálva lesz ám erről! — fenyegette meg sötéten a szakácsnő, miközben kiment az üzletből. Úgy rémlett a Halálnak, hogy egyetlen fenyegetése se lehetne olyan iszonyatos, mint az asszonyé.
Visszalépdelt a függönyön át. Böddön még mindig székébe roskadva, egyfajta fuldokláshoz hasonló, bugyborékoló hangot adott ki.
— Igaz volt! — nyögte. — Azt hittem, csak lidércnyomás volt!
— EZEN AKÁR MEG IS SÉRTŐDHETNÉK — reagált a Halál.
— Maga tényleg a Halál? — ámult Böddön.
— IGEN.
— Miért nem mondta?
— AZ EMBEREK ÁLTALÁBAN JOBB SZERETIK, HA NEM TESZEM.
Böddön kotorászott a papírjai közt, hisztérikusan vihogva közben.
— És valami mást szeretne csinálni? — kérdezte. — Fogtündérség? Vízi szellemesdi? Álommanóskodás?
— NE LÉGY BOLOND! ÉN EGYSZERŰEN ÚGY… ÉRZEM, VÁLTOZTATNI AKAROK.
Böddön eszeveszett zizzengetése végül előkerítette azt a papírt, amit keresett. Mániákusan röhögött, és a Halál kezébe nyomta.
A Halál elolvasta.
— EZ EGY ÁLLÁS? FIZETNEK AZ EMBERNEK, HOGY EZT CSINÁLJA?
— Igen, igen, csak menjen, és beszéljen vele, maga épp a megfelelő típus! Csak ne mondja meg neki, hogy én küldtem magát.