Böddön ragyogva nézett föl.
— Azt szeretném látni — közölte. — Az lenne csak a képesítés!
— RENDBEN.
A Halál hátralökte székét, és magabiztosan a legközelebbi fal felé lépdelt.
— AÚ!
Böddön várakozásteljesen figyelte.
— Nosza, rajta! — mondta.
— KHM. EZ EGY KÖZÖNSÉGES FAL, UGYE?
— Fölteszem, igen. Nem vagyok szakértő.
— ÚGY TŰNIK, HOGY NÉMI GONDOT OKOZ NEKEM.
— Valóban úgy látszik.
— HOGY HÍVJÁK AZT, AMIKOR NAGYON KICSINEK ÉS FORRÓNAK ÉRZI MAGÁT VALAKI?
Böddön ujjaival pörgette a ceruzáját.
— Pigmeus?
— CÉVEL KEZDŐDIK.
— Kínos?
— Igen — felelte a Halál. — ÚGY ÉRTEM, IGEN.
— Úgy látszik, magának az égadta világon semmilyen hasznavehető képzettsége vagy tehetsége sincs — nyilatkozta a fiatalember. — Gondolt már arra, hogy tanárnak álljon?
A Halál arca a rémület maszkja volt. Oké, mindig a rémület maszkja szokott lenni, de ezúttal azt is akarta, hogy az legyen.
— Tudja — kezdte Böddön kedvesen, letéve tollát, és összefűzve ujjait —, ritkán fordul elő, hogy nekem új karriert kellene találnom egy… mi is volt az?
— ANTROPOMORFIKUS MEGTESTESÜLÉS.
— Ó, igen. Mi is az pontosan?
A Halálnak elege lett.
— EZ — válaszolta.
Egy pillanatra, csak egy pillanatra Mr. Böddön tisztán látta őt. Az arca majdnem annyira sápadttá vált, mint a Halálé. A keze görcsösen rángatózott. A szívverése dadogott.
A Halál enyhe érdeklődéssel figyelte a férfit, aztán előhúzott egy homokórát köntöse mélyéről, föltartotta a fénybe, és kritikusan megvizsgálta.
— HIGGADJ LE! — mondta. — MÉG VAN NÉHÁNY SZÉP ÉVED HÁTRA.
— Bbbbbb…
— HA AKAROD, MEG TUDOM MONDANI, MENNYI.
— Nnn…
A bolti csengő csörömpölt. Böddön szeme forgott. A Halál úgy döntött, valamivel tartozik a fickónak. Nem szabad hagyni, hogy elveszítsen egy klienst, mert a vevőkör nyilvánvalóan olyasmi, amit a humánok sokra értékelnek.
Félrelökte a gyöngyfüggönyt, és kilépdelt a külső irodába, ahol egy alacsony, kövér nő — aki eléggé úgy nézett ki, mint egy mérges kerek házikenyér, tetején egy kisebb cipóval — a pultot verte egy foltos tőkehallal.
— Arról a szakácsnői állásról van szó fenn a Zegyetemen — közölte. — Aszonta nekem, hogy az egy jó állás, de az ottan szégyen-gyalázat, a trükkök, amikkel azok a diákok szórakoznak, és én követelem… azt akarom, hogy maga… én nem vagyok…
A hangja elbicegett.
— Ööö — folytatta a nő, de tudni lehetett, hogy nincs benne a szíve —, maga nem Böddön, ugye?
A Halál rábámult. Korábban még sohasem találkozott elégedetlen fogyasztóval. Tanácstalan volt. Végül föladta.
— EL VÉLED, TE FEKETE ÉS ÉJFÉLKÉK VÉN SATRAFA! — mondta.
A szakácsnő apró szeme összeszűkült.
— Kicsodát nevez éjfélkék satrapának? — firtatta vádlón, és újra lecsapott a pultra a hallal. — Ezt nézze! Múlt éjjel ez még az ágymelegítőm volt, reggelre hal lett. Hát most mondja!
— A POKOL MINDEN DÉMONA SZAGGASSA ELEVEN LELKED INCIFINCI DARABOKRA, HA NEM TAKARODSZ EBBŐL AZ IRODÁBÓL ÍZIBE! — próbálkozott a Halál.
— Erről nem tudok, de mi lesz a melegvizes palackommal? Az nem egy tisztességes asszonynak való hely odafönn, megpróbálták…
— HA LENNÉL OLYAN SZÍVES TÁVOZNI — vágott közbe a Halál kétségbeesetten —, AKKOR ADNÉK NEKED PÉNZT.
— Mennyit? — kérdezte a szakácsnő olyan sebességgel, ami megelőzte volna a lecsapó csörgőkígyót, és komoly sokkot okozott volna egy villámnak is.
A Halál előhúzta pénzeszacskóját, és rézpatinás, elsötétedett érmék halmát borította a pultra. Az asszony mély gyanakvással szemlélte őket.
— MOST PEDIG TÁVOZZ EBBEN A MÁSODPERCBEN! — mondta a Halál, majd hozzáfűzte. — MIELŐTT A VÉGTELEN TÜZES SZELE MEGPERZSELI HITVÁNY TETEMED!
— A férjem informálva lesz ám erről! — fenyegette meg sötéten a szakácsnő, miközben kiment az üzletből. Úgy rémlett a Halálnak, hogy egyetlen fenyegetése se lehetne olyan iszonyatos, mint az asszonyé.
Visszalépdelt a függönyön át. Böddön még mindig székébe roskadva, egyfajta fuldokláshoz hasonló, bugyborékoló hangot adott ki.
— Igaz volt! — nyögte. — Azt hittem, csak lidércnyomás volt!
— EZEN AKÁR MEG IS SÉRTŐDHETNÉK — reagált a Halál.
— Maga tényleg a Halál? — ámult Böddön.
— IGEN.
— Miért nem mondta?
— AZ EMBEREK ÁLTALÁBAN JOBB SZERETIK, HA NEM TESZEM.
Böddön kotorászott a papírjai közt, hisztérikusan vihogva közben.
— És valami mást szeretne csinálni? — kérdezte. — Fogtündérség? Vízi szellemesdi? Álommanóskodás?
— NE LÉGY BOLOND! ÉN EGYSZERŰEN ÚGY… ÉRZEM, VÁLTOZTATNI AKAROK.
Böddön eszeveszett zizzengetése végül előkerítette azt a papírt, amit keresett. Mániákusan röhögött, és a Halál kezébe nyomta.
A Halál elolvasta.
— EZ EGY ÁLLÁS? FIZETNEK AZ EMBERNEK, HOGY EZT CSINÁLJA?
— Igen, igen, csak menjen, és beszéljen vele, maga épp a megfelelő típus! Csak ne mondja meg neki, hogy én küldtem magát.
Muci kemény vágtában haladt át az éjen, a Korong kibontakozott messze lenn a patái alatt. Mort most úgy találta, hogy a kard távolabbra tud elérni, mint gondolta, el tudja érni magukat a csillagokat, erre a fiú meglendítette az űr mélységein keresztül bele egy sárga törpe kellős közepébe, ami azonnal és a lehető legkielégítőbb módon rögvest nóvává vált. Fölállt a nyeregben, feje fölött forgatta a pengét, s kacagott, ahogy a kék láng átlegyezett az égbolton, sötétség- és parázscsíkot hagyva maga után.
És nem állt meg. Mort küszködött, amikor a kard átvágott a horizonton, ledarálva a hegységeket, kiszárítva a tengereket, a zöld erdőket gyújtóssá és hamuvá változtatva. Hangokat hallott maga mögött, és barátok meg rokonok rövidke sikolyait, ahogy kétségbeesetten megfordult. Porvihar örvénylett a halott földről, miközben megpróbálta saját markolását meglazítani, de a kard jéghidegen égett a kezében, olyan táncba vonszolva őt, amely nem ér véget mindaddig, míg minden élő meg nem hal.
És amikor eljött az az idő, Mort ott állt egyedül, kivéve a Halált, aki megjegyezte:
— Gondos munka, fiú.
És Mort így szólt:
— MORT.
— Mort! Mort! Ébredj föl!
A fiú lassan bukkant a felszínre, akár egy vízi hulla a medencében. Küzdött ellene, belekapaszkodva a párnájába meg álmai borzalmaiba, de valaki sürgetően ráncigálta a fülét.
— Mmmf? — morogta.
— Mort!
— Mija?
— Mort, apus az!
Kinyitotta a szemét, és üres tekintettel bámult Yzabell arcába. Aztán az előző éjjel eseményei úgy ütötték meg, mint egy zokni tele nedves homokkal.
Mort kilendítette a lábát az ágyból, még mindig körültekeredve álmai maradványaival.
— Jó, oké — mondta. — Megyek, és beszélek vele most azonnal.
— Nincs itt! Albert kezd becsavarodni! — Yzabell az ágy mellett állt, egy zsebkendőt tekergetett kezében. — Mort, gondolod, hogy valami baj történt vele?
A fiú üres pillantást vetett rá.
— Ne legyél már ekkora marha! — felelte. — Ő a Halál. — Megvakarta magát. Forrónak és száraznak érezte a bőrét, plusz viszketett is.
— De még soha nem volt el ilyen sokáig! Még akkor se, amikor az a nagy járvány volt Pszeudopoliszban! Úgy értem, itt kell lennie reggelente, hogy megcsinálja a könyvelést és kidolgozza a csomópontokat, és…