— És sikerült?
— Nem. — Meccetüzes nem volt túlzottan járatos a társasági csevegésben, különben nem hagyta volna, hogy az elméje elégségesen elcsatangoljon ahhoz, hogy föltehesse a kérdést. — És te mitől határoztál úgy, hogy királykisasszony leszel?
Meggondolt csönd után a lány azt mondta:
— Tudod, ez eldöntött ügy volt az én esetemben.
— Elnézést, én…
— Királyi vérből származni egyfajta családi hagyomány. Gondolom, ugyanígy van ez a mágiával is, apád is varázsló volt, semmi kétség?
Meccetüzes a fogát csikorgatta.
— Hümm. Nem — közölte. — Nem igazán. Igazából egyáltalán nem.
Tudta, hogy Kelli ezek után mit fog mondani, és valóban jött is, biztosan, akár a napnyugta, egy derültségtől és elragadtatástól felvillanyozódott hangon.
— Ó? Akkor hát tényleg igaz, hogy a varázslóknak nem szabad…
— Nos, ha ez minden, akkor megyek is — jelentette ki Meccetüzes hangosan. — Ha bárkinek szüksége van rám, csak menjen a robbanások irányába. Én… gnnnh!
Kelli kilépett az öltözőszobából.
Na már most, a női ruhák nem képeztek olyan témát, amely különösebben foglalkoztatta volna Meccetüzest — igazából általában amikor nőkre gondolt, fantáziaképei ritkán foglaltak magukban bármiféle ruhát—, de a jelenés előtte valóban elállította a lélegzetét. Akárki tervezte a ruhát, nem tudta, hol kell megállni. Csipkét pakolt a selyemre, és fekete hermelinnel szegélyezte, és mindenhová, ami kicsit is csupasznak látszott, gyöngyöket aggatott, és puffosította meg kikeményítette a ruhaujjakat, és aztán ezüst-filigránokat adott hozzá, majd elölről kezdte újból a selyemmel.
Valóban döbbenetes volt, hogy mi mindent lehet csinálni több unciányi nehéz fémmel, néhány irritált puhatestűvel, egy pár döglött rágcsálóval és rengeteg rovarok potrohából kigöngyölt szállal. A ruhát nem is annyira viselték, mint inkább elfoglalták; ha a legkülső fodrok nem kerekeken gurultak, akkor Kelli erősebb volt, mint amilyennek tartotta őt.
— Mit gondolsz? — kérdezte a lány lassan körbeforogva. — Ezt viselte a mamám, a nagymamám és az ő anyja.
— Mi, mind egyszerre? — hökkent meg Meccetüzes, tulajdonképp készen arra, hogy elhiggye. Hogyan tudta a lány fölvenni? — töprengett. Kell legyen a hátán egy ajtó…
— Családi ereklye. Igazi gyémántok vannak a pruszlikon.
— Melyik rész a pruszlik?
— Ez a rész.
Meccetüzes borzongott.
— Nagyon imponáló — mondta, amikor már képes volt megszólalni. — De nem gondolod, hogy esetleg egy kissé túlérett?
— Királynői.
— Igen, de esetleg nem fogsz tudni gyorsan mozogni benne?
— Nem áll szándékomban rohanni. Méltóságnak márpedig lennie kell. — Állának makacssága még egyszer kirajzolta leszármazásának vonalát egész vissza a hódító ősig, aki jobb szeretett fürgén mozogni minden időkben, és körülbelül annyit tudott a méltóságról, amennyit a lándzsája hegyére tűzhetett.
Meccetüzes széttárta kezét.
— Rendben van — törődött bele. — Remek. Mind megtesszük, amit tehetünk. Már csak abban reménykedem, hogy Mortnak lesz valami ötlete.
— Nehéz dolog egy kísértetben bízni — nyilatkozta Kelli. — Átsétál a falakon!
— Sokat gondolkoztam erről — merengett Meccetüzes. — Ez ugyebár egy rejtély, nem? Csak olyankor sétál keresztül a dolgokon, amikor nem tudja, hogy ezt teszi. Azt hiszem, hogy ez foglalkozási ártalom.
— Mi?
— Múlt éjjel majdnem biztos voltam benne. Valóságossá kezd válni.
— De mi mind valóságosak vagyunk! Legalábbis te biztosan, és föltételezem, esetleg én is.
— De ő valóságosabbá válik. Kivételesen valóságossá. Majdnem olyan valóságossá, mint a Halál, és annál valóságosabb nem is nagyon lehetsz. Egyáltalán nem lehetsz sokkal valóságosabb.
— Biztos vagy benne? — kérdezte Albert gyanakvóan.
— Persze — legyintett Yzabell. — Dolgozd ki magadnak, ha nekem nem hiszel!
Albert visszanézett a nagy könyvre, arca a bizonytalanság képmása.
— Nos, végül is akár rendben is lehetnek — törődött bele kelletlenül, és kimásolt két nevet egy papírfecnire. — Különben is, van módja, hogy megtudjuk.
Kihúzta a Halál íróasztalának legfölső fiókját, és kivett egy nagy vas kulcskarikát. Csak egyetlen kulcs volt rajta.
— MOST MI TÖRTÉNIK? — kérdezte Mort.
— El kell menjünk, hogy elhozzuk az életidőmérőket — válaszolta Albert. — Velem kell jönnöd.
— Mort! — sziszegte Yzabell.
— Mi van?
— Amit most mondtál… — A lány elhallgatott, aztán hozzátette. — Ó, semmi. Csak olyan… furának hangzott.
— Csak azt kérdeztem, most mi fog történni — csodálkozott Mort.
— Igen, de… ó, ne is törődj vele!
Albert súrolta őket, amikor, mint egy kétlábú pók, kioldalgott az előcsarnokba, míg csak oda nem ért a mindig zárva tartott ajtóhoz. A kulcs pontosan passzolt a zárba. Az ajtó kitárult. Zsanérjai nem adtak ki egyetlen nyikkanást sem, csak a mélységes csönd egy suhogását.
Homokmorajlás.
Mort és Yzabell megbűvölten álltak az ajtónyílásban, míg Albert eldübörgött az üvegátjárók között. A hang nem pusztán a fülön keresztül hatolt a testbe, hanem jött a lábakon át, és lefelé a koponyán keresztül, megtöltötte az agyat, ami után az már csak az özönlő, sziszegő szürke zajra tudott gondolni, a milliónyi, éppen leélőben lévő élet lármájára. Meg arra, hogy száguldanak elkerülhetetlen végzetük felé.
Föl- és rábámultak az életmérők végtelen soraira, mindegyik különböző, mindegyik egyedi névvel bíró. A falon sorakozó fáklyák fénye csillogó pontokat keresett ki rajtuk, így minden üvegen ragyogott egy csillag. A terem távolabbi falai elvesztek a fény-galaxisban.
Mort érezte, hogy Yzabell ujjai szorosabban markolják a karját. Amikor a lány megszólalt, hangja feszültséget sugárzott.
— Mort, némelyikük olyan kicsi.
— TUDOM.
Yzabell szorítása ellazult, nagyon gyengéddé vált, mint amikor valaki a legfölső ászt fölteszi a kártyavárra, és óvatosan húzza el a kezét, nehogy ledöntse az egész építményt.
— Megismételnéd? — szólalt meg halkan.
— Azt mondtam, tudom. Nincs semmi, amit tehetnék ellene. Még sosem voltál itt?
— Sosem. — A lány kissé visszahúzódott, s a fiú szemébe nézett.
— Semmivel se rosszabb a könyvtárnál — közölte Mort, és csaknem el is hitte. Ám a könyvtárban csak olvastál róla; itt viszont láttad, ahogy megtörténik. — Miért nézel így rám? — tette hozzá a fiú.
— Csak megpróbáltam visszaemlékezni, milyen színű volt a szemed — felelte Yzabell. — Mert…
— Ha esetleg ti ketten már torkig vagytok egymással — ordította Albert a homok robajlása fölött. — Erre!
— Barna — mondta Mort Yzabellnek. — A szemem barna. Miért?
— Siess már! — hangzott Albert hangja.
— Jobb lesz, ha mégy, és segítesz neki — utasította Yzabell. — Már éppen elég idegesnek látszik.
Mort otthagyta a lányt — elméje a szorongás váratlan ingoványa —, és átlépkedett a mozaiklapokkal burkolt padlón oda, ahol Albert ácsorgott, türelmetlenül topogva a lábával.
— Mit kell tennem? — kérdezte a fiú.
— Csak kövess!
A terem egy sorozat átjáróvá nyílt szét, mindegyiket életfogytig-mérők szegélyezték. Itt-ott meg amott a polcokat szögletes vésetekkel jelölt kőoszlopok választották el. Albert néhányszor rájuk pislantott; lóként azonban úgy masírozott a homokútvesztőn keresztül, mintha minden fordulót kívülről tudna.