— Albert, itt mindenkinek van egy homokóra? — tudakolta Mort.
— Igen.
— A hely nem látszik elég nagynak.
— Tudsz valamit az m-dimenziós topográfiáról?
— Hümm. Nem.
— Akkor én a helyedben nem törekednék véleménynyilvánításra — figyelmeztette Albert.
Megtorpant egy üvegekkel teli polc előtt, újra a fecnire pillogott, végigfutatta kezét a soron, és váratlanul fölragadott egy homokórát. A fölső kiöblösödés már majdnem kiürült.
— Fogd meg! — vakkantotta. — Ha ez oké, akkor a másiknak is itt kell lennie valahol a közelben. Á! Itt van.
Mort elolvasta a neveket. Az első úgy tűnt, egy nemesre utal az Agátai Birodalom területén. A második olyan piktogramok gyűjteményéből állt, amikről tudta, hogy a Fordulatiránti Klaccsból származnak.
— Most te jössz! — mosolygott gúnyosan Albert. — Minél előbb kezded, annál hamarább végzel vele. Kiviszem Mucit körbe a bejárathoz.
— Szerinted rendben van a szemem? — kérdezte aggódva Mort.
— Ahogy látom, semmi baja — válaszolta Albert. — Kicsit vörös a környéke, kicsit kékebb a szokottnál, semmi különös.
Mort követte őt vissza a hosszú üvegpolcok mentén, miközben elgondolkodónak tűnt. Yzabell figyelte, ahogy a fiú leemelte a kardot az ajtó melletti állványáról, tesztelte az élét, meglengetve a levegőben éppen úgy, ahogy a Halál szokta, és örömtelenül vigyorgott a mennydörgés kielégítő lármája hallatán.
A lány fölismerte ezt a járásmódot. A fiú vonult.
— Mort? — suttogta.
— IGEN?
— Valami történik veled.
— TUDOM — felelte Mort. — De azt hiszem, kordában tudom tartani.
Hallották kintről a paták dobbanását; Albert belökte az ajtót, s kezét dörzsölgetve bejött.
— Jól van, fiú, ne vesztege…
Mort kartávolságban meglendítette a kardot. A szétszakadó selyem zajával kaszált át a levegőn, és Albert füle mellett az ajtófélfába temetkezett.
— TÉRDRE, ALBERTO MALIC!
Albertnak elnyílt a szája. A szeme oldalra golyózott a fejétől pár hüvelykre csillámló pengére, aztán vékony kis vonallá keskenyedett.
— Ugye, ezt nem gondolod komolyan, fiú — mondta.
— MORT. — A szótag olyan gyorsan csattant, mint egy ostorcsapás, és kétszer olyan mérgesen.
— Volt egy megállapodás — közölte Albert, de hangjában a kétség legkisebb szúnyognótájával. — Volt egy egyezmény.
— Nem velem.
— Volt egy megállapodás! Hol lennénk, ha nem tartanánk az egyezményt tiszteletben?
— Nem tudom, én hol lennék — felelte Mort lágyan. — DE AZT TUDOM, TE HOVÁ MENNÉL.
— Ez nem méltányos! — Albert most már szűkölt.
— NINCS IGAZSÁG. NINCS MÁS, CSAK ÉN.
— Hagyd abba! — vágott közbe Yzabell. — Mort, tiszta hülye vagy. Itt nem tudsz senkit se megölni. Különben is, nem is igazán akarod meggyilkolni Albertet.
— Itt nem. De visszaküldhetem a világba.
Albert elsápadt.
— Nem teheted!
— Nem? Visszavihetlek, és otthagyhatlak. Nem hinném, hogy sok időd van hátra. Vagy igen? VAGY IGEN?
— Ne beszélj így! — mondta Albert, meglehetősen sikertelenül próbálva a fiú szemébe nézni. — Egészen úgy hangzol, mint a mester, amikor így beszélsz.
— Sokkal rosszabb is tudok lenni, mint a mester — jelentette ki Mort különösebb nyomaték nélkül. — Yzabell, menj, és hozd ide Albert könyvét, légy szíves!
— Mort, én tényleg azt hiszem, te…
— ÚJRA MEG KELL KÉRJELEK?
A lány elfehéredett arccal menekült ki a szobából.
Albert a kard mentén Mortra kancsított, és féloldalas, humortalan mosolyra vonta száját.
— Nem leszel képes örökké megfékezni — mondta.
— Nem is akarom. Csak elegendő ideig akarom irányításom alatt tartani.
— Te most már fogékony vagy rá, tudod? Minél tovább van távol a mester, annál inkább hozzá hasonlóvá válsz. Csak persze sokkal rosszabb lesz, mert emlékezni fogsz, milyen is emberi lénynek lenni, minden részletre, és…
— Na és te? — csattant föl Mort. — Mire emlékszel abból, milyen emberi lénynek lenni? Ha visszamennél, mennyi időd lenne hátra?
— Kilencvenegy nap, három óra és öt perc — vágta rá habozás nélkül Albert. — Tudtam, hogy a nyomomban van, tudod? De itt biztonságban vagyok, és ő nem is olyan rossz főnök. Néha nem is tudom, mit csinálna nélkülem.
— Igen, senkise hal meg a Halál saját királyságában. És ezzel te elégedett vagy? — kérdezte Mort.
— Több mint kétezer éves vagyok, a’bizony. Tovább éltem, mint bárki más a világon.
Mort a fejét rázta.
— Dehogyis — tiltakozott. — Tudod, csak jobban elnyújtottad a dolgot. Itt senki sem él igazán. Ezen a helyen az idő csak látszat. Nem valódi. Semmisem változik. Inkább meghalnék, és megtudnám, mi történik utána, mintsem itt töltsek egy örökkévalóságot.
Albert megfontoltan dörzsölgette az orrát.
— Igen, nos, lehet, hogy te igen — egyezett bele —, de tudod, én varázsló voltam. Méghozzá egész jó. Tudod, még szobrot is állítottak nekem. Ám nem élsz sokáig varázslóként anélkül, hogy ne szereznél egy pár ellenséget, tudod, olyanokat, akik… Odaát várnak rád. — Szipákolt egyet. — És van olyan, akinek két lába sincs. Némelyiknek egyáltalán nincsen lába. Vagy arca. A halál nem rémít meg engem. Hanem ami azután jön.
— Akkor segíts nekem!
— Mi hasznom lenne belőle?
— Egy nap esetleg szükséged lesz néhány barátra Odaát — magyarázta Mort. Néhány pillanatig gondolkodott, aztán hozzátette: — Ha én lennék te, nem ártana meg a lelkemnek egy polírozás az utolsó percben. A rád várakozók némelyike esetleg nem szeretné a polír ízét.
Albert megborzongott, s lehunyta szemét.
— Fogalmad sincs, micsodákat beszélsz arról — szögezte le, több érzéssel, mint nyelvtannal —, különben nem így beszélnél. Mit akarsz tőlem?
Mort megmondta neki.
Albert vihogott.
— Csak ennyit? Csak megváltoztatni a Valóságot? Lehetetlen. Manapság már nincs elég erős mágia ehhez. A Nagy Varázsigék megtehették volna ezt. Semmi más. Kész, passz, slussz, szóval akár bármit is csinálhatsz, ahogy tetszik, és sok szerencsét neked.
Yzabell visszajött egy kissé kifulladva, Albert életének legutóbbi kötetét szorongatva. Albert újra szipákolt egyet. A kis csöpp az orra végén lenyűgözte Mortot. Mindig ott tartott, hogy le fog esni, de sosem volt elég bátorsága hozzá. Épp, mint ő maga, gondolta a fiú.
— Nem tehetsz ellenem semmit a könyvvel — jelentette ki a vén varázsló óvakodva.
— Nem is áll szándékomban. De úgy tűnik nekem, hogy nem úgy lesz valakiből hatalmas varázsló, ha mindig igazat mond. Yzabell, olvasd föl, ami íródik!
— „Albert elbizonytalanodva nézett a fiúra” — olvasta Yzabell.
— Nem szabad mindent elhinni, ami ott írva van — szólt közbe Albert.
— „…tört ki, tudván tudva kőszíve tárnájában, hogy Mort egész nyugodtan elhiheti” — olvasta Yzabell.
— Hagyd abba! — ordított közbe a varázsló.
— „…kiáltotta, megpróbálva elméje mélyére temetni annak tudatát, hogy még ha nem is lehet megállítani a Valóságot, esetleg lehetséges egy kissé lelassítani…”