— HOGYAN? — kérdezte Mort.
— „…zengte Mort a Halál ólmos hangszínén…” — kezdte kötelességtudóan Yzabell.
— Igen, igen, rendben van, ne fáradj az én részemmel! — csattant föl Mort idegesen.
— Nahát, bocsánat, hogy élek!
— SENKINEK SEM BOCSÁTTATIK MEG, HOGY ÉL.
— És ne beszélj velem ilyen hangon, köszi! Nem rémít meg egy csöppet sem — mondta a lány. Lepillantott a könyvre, ahol az írás mozgó vonala épp most nevezte őt hazugnak.
— Mondd meg, varázsló, hogyan! — szólt Mort.
— Nem maradt másom, csak a mágiám! — siránkozott Albert.
— Nincs rá szükséged, nyomorult vénség!
— Nem félek tőled, fiú…
— NÉZZ A SZEMEMBE, ÉS ÚGY ISMÉTELD MEG!
Mort ellentmondást nem tűrően pattintott az ujjával. Yzabell újra a könyv fölé hajtotta fejét.
— „Albert belenézett ama szem kék ragyogásába, és ellenállásának maradéka is elpárolgott” — olvasta a lány —, „mert nem csupán a Halált látta, hanem egy minden emberi bosszúval, kegyetlenséggel és ellenszenvvel megfűszerezett Halált. És szörnyű bizonyossággal tudta, hogy ez az utolsó esélye, hisz’ Mort vissza fogja őt küldeni az Időbe, becserkészi, kézre keríti, és leszállítja testi valójában a sötét Tömlöc Síkokba, ahol a borzalom teremtményei fogják pont pont pont pont pont” — fejezte be a lány. — Csak pontok vannak a lap felén!
— Azért, mert a könyv nem meri még csak megemlíteni sem őket — suttogta Albert. Megpróbálta behunyni szemét, de a sötétség szemhéja mögött olyan eleven volt, hogy inkább újra kinyitotta. Annál még Mort is jobb volt. — Rendben van — sóhajtotta aztán. — Van rá varázsige. Lelassítja az időt egy kis területen. Leírom neked, de találnod kell egy varázslót, aki majd kimondja.
— Annyi telik tőlem.
Albert végigfuttatta hosszú, durva szivacshoz hasonlatos nyelvét kiszáradt ajkán.
— De ennek ára van — tette hozzá. — Először el kell végezd a Kötelességet!
— Yzabell? — kért megerősítést Mort. A lány ránézett az előtte lévő lapra.
— Komolyan gondolja — hagyta jóvá. — Ha nem teszed meg, minden tönkremegy, és ő mindenképp visszapottyan az Időbe.
Mindhárman megfordultak, hogy az előcsarnokot uraló hatalmas órára tekintsenek. Inga-pengéje lassan átfűrészelt a levegőn, apró darabkákra vágva az időt.
Mort fölnyögött.
— Nincs elég idő! — panaszolta. — Nem tudom mindkettőt megcsinálni időben!
— A mester bezzeg talált volna rá időt — jegyezte meg Albert.
Mort kirántotta a pengét az ajtófélfából, és dühösen, ám hiábavalóan megrázta Albert irányába, aki megrándult.
— Akkor írd le azt a varázsigét! — kiáltotta a fiú. — És csináld gyorsan!
Majd sarkon fordult, s visszavonult a Halál dolgozószobájába. Az egyik sarokban állt a világ nagy korongja, tökéletesen pontos ábrázolás egész a tömörezüst elefántokig, amik a bronzból öntött, több mint egy méter hosszú Nagy A’Tuin hátán álldogáltak. A folyamokat nefriterek jelképezték, a sivatagokat gyémánt porozta, és a legnevezetesebb városokat drágakövek jelölték; Ankh-Morporkot, példának okáért, egy fur… ó pardon, karbunkulus.
Letette a két homokórát megközelítőleg tulajdonosaik lakhelyére, s az üvegeket bámulva leroskadt a Halál székébe, azt kívánva, kerüljenek közelebb egymáshoz. A szék halkan nyiszogott, ahogy Mort egyik oldalról a másikra forgott, rosszindulatúan fixírozva a kicsiny korongot.
Egy idő múlva óvatosan lépdelve bejött Yzabell.
— Albert leírta — jelentette be csöndesen. — Ellenőriztem a könyvben. Nincs benne átverés. Most elment, és bezárkózott a szobájába, és…
— Nézz rá erre a kettőre! Úgy értem, csak jól nézd meg őket!
— Azt hiszem, le kellene egy kicsit csillapodnod, Mort.
— Hogy csillapodhatnék le, nézd, amikor ez ott messze, majdnem a Nagy Nefben van, ez meg pont Bes Pelargicban, és aztán még vissza kell jussak Sto Latba! Ez legalább egy tízezer mérföldes körív, akárhogy vesszük. Nem lehet megcsinálni!
— Biztos vagyok benne, hogy találni fogsz megoldást. Majd segítek.
Amióta bejött, most először nézett rá a fiú, s látta, hogy a lány már fölvette a kimenős kabátját, azt a célszerűtlen darabot a nagy szőrmegallérral.
— Te? Miben tudnál te segíteni?
— Muci kettőt is könnyedén elbír — felelte Yzabell jámboran. Bizonytalanul meglengetett egy papírzacskót. — Csomagoltam magunknak valami ennivalót. És én tudnék… nyitva tartani ajtókat meg ilyesmit.
Mort örömtelenül kacagott.
— ARRA NEM LESZ SZÜKSÉG.
— Bárcsak abbahagynád az ilyen beszédet!
— Nem vihetek utasokat magammal. Lelassítanál.
Yzabell sóhajtott.
— Figyelj csak, ehhez mit szólsz? Csináljunk úgy, mintha már túl lennénk a veszekedésen, és én nyertem volna. Érted? Ezzel megspórolunk egy csomó energiát. Én tényleg azt hiszem, hogy esetleg meglehetősen kelletlennek fogod Mucit találni, ha nem leszek ott. Rettenetesen sok kockacukrot adtam neki az évek során. Nahát akkor… indulunk?
Albert keskeny ágyán üldögélt, és rosszindulatúan fixírozta a falat. Hallotta a paták dobbanását — ami minden átmenet nélkül megszűnt, ahogy Muci a levegőbe emelkedett —, és a bajsza alatt motyogott.
Eltelt húsz perc. A vén varázsló arcán úgy cikáztak az arckifejezések, mint hegyoldalon a felhő vetette árnyékok. Néha valamit suttogott magában, ilyesmiket, hogy „Én megmondtam nekik” vagy „Ezt el nem tűrhessem sohasem” vagy „A mesternek meg kelletik mondani”.
Végül láthatólag egyezségre jutott önmagával, óvatosan letérdelt, és kihúzott egy ütött-kopott bőröndöt az ágya alól. Némi nehézség árán kinyitotta, széthajtogatott egy poros szürke köntöst, ami molyirtó labdacsokat és fényét vesztett flittereket szórt szét a padlón. Fölhúzta, lekefélte a por nagyját, és újra bekúszott az ágy alá. Rengeteg elfojtott káromkodás hallatszott meg a porcelán időnkénti csörömpölése, míg végül Albert előbukkant egy magánál magasabb fütyköst tartva.
Vastagabb volt, mint bármilyen normális bot, főleg mert az aljától a tetejéig faragások borították. Ezek valójában eléggé kivehetetlenek voltak, de azt a benyomást keltették, hogy ha jobban megnéznéd őket, megbánnád.
Albert újra leporolta magát, s kritikusan vizsgálta képmását a mosdóállvány tükrében.
Aztán így szólt:
— Kalap. Nincs kalap. Muszáj, hogy legyen az embernek kalapja a varázslóskodáshoz. A francba!
Kidübörgött a szobából, és csak szorgos tizenöt perc után tért vissza, mely időszak során vágott egy kerek lyukat a szőnyegbe Mort hálószobájában, kivette az ezüstpapírt a tükör mögül Yzabell szobájában, szerzett tűt meg cérnát a konyhai mosogató alatti dobozból, és fölmart a ruhásszekrény aljáról néhány lehullott flittert. A végeredmény nem volt olyan jó, mint amilyenre vágyódott volna, s hajlott arra, hogy kackiásan lecsusszanjon fél szemére, de fekete volt, voltak rajta csillagok meg holdak, s tulajdonosát kétségkívül varázslónak kiáltotta ki, noha nem kizárt, hogy egy eléggé kétségbeesett varázslónak.
Kétezer év után most először érezte úgy, hogy rendesen van fölöltözve. Eléggé zavarba hozó érzés volt, s egy másodpercnyi eltűnődést is okozott neki, mielőtt félrerugdosta az ágy előtti rongyszőnyeget, és a bottal fölrajzolt egy kört a padlóra.
Ahogy a furkósbot hegye elhaladt, fénylő oktarin vonalat hagyott maga után, a spektrum nyolcadik színét, a mágia színét, a képzelet színezőanyagát.