Az izé újabb rövid ívet írt le a levegőben, s mentegetőzve a Vezír tálkájába pottyant. A Vezír egy gyors mozdulattal föllapátolta, s egyensúlyban tartotta egy második adogatáshoz. Szeme összeszűkült.
— Általánosságban bizonyára így lehet, Ó Bölcsesség Nefritfolyama, ámde kimondottan engem nem lehetséges a Császár elébe tenni, akit saját fiamként szeretek néhai édesapja szerencsétlen elhalálozása óta szüntelen, s imígyen szabadjon Felséges Lábadhoz fektetem e kicsiny felajánlást.
Az udvar szemei követték a nyomorult belsőséget harmadszori röppályáján keresztül a gyékény fölött, ám a Császár hirtelen fölragadta legyezőjét, s csodálatos röptét ütött, ami olyan erővel végződött a Vezír tálkájában, hogy sugárban csapott ki a moszatlé.
— Valaki egye már meg, az Isten szerelmére! — kiáltotta Mort, teljességgel hallatlanul. — Sürgős dolgom van!
— Kegyelmességed valóban a szolgák legfigyelmesebbike, Ó Odaadó, Mi Több Egyedüli Társa Atyámnak s Nagyatyámnak Midőn Lelkük Kiadók, ezért aztán elrendelem, hogy eme legritkább válogatott ínyencfalat légyen jutalmad.
A Vezír bizonytalanul piszkálgatta az izét, s föltekintett egyenesen a Császár mosolygó arcába. Ami ragyogó volt és rettenetes. Kibúvót keresett.
— Sajnálatosan úgy tűnik, máris túl sokat ettem… — kezdte, ám a Császár csöndre intette.
— Kétségkívül megfelelő fűszerezés szükségeltetik hozzá — jelentette ki, s tapsolt egyet. Mögötte a fal tetőtől talpig kettéhasadt, s négy Mennyei Gárdista lépett be, hármuk kendó kardot suhogtatva, a negyedik sietősen egy égő csikket próbálva lenyelni.
A Vezír kezéből kiesett a tálka.
— Szolgáim leghívebbike azt hiszi, nem maradt benne hely eme utolsó falat elnyelésére — ismertette a helyzetet a Császár. — Kétségtelenül meg tudjátok vizsgálni gyomrát, hogy lássam, vajon igaz-e ez. Miért szállingózik füst annak a fickónak füléből?
— Ég a tettvágytól, Ó Égi Eminencia — vágta rá gyorsan az őrmester. — Nincs, ami megállítsa, attól tartok.
— Akkor tehát hagyjuk, hogy vegye kését és… ó, a Vezír úgy látszik, mégiscsak éhes. Jól van.
Teljes volt a csönd, mialatt a Vezír orcája ritmikusan dudorodott. Aztán nyelt egyet.
— Ínycsiklandó — mondta. — Remek. Valóban az istenek eledele, és most, ha megbocsát, felséged… — kinyújtotta lábát, s készült fölállni. Apró verítékcseppek ütköztek ki homlokán.
— Távozni óhajtasz? — kérdezte a Császár szemöldökét emelintve.
— Halasztást nem tűrő… államügyek, Ó Éles Eszű Személyisége a…
— Maradj ülve! Rosszat tehet az emésztésnek, ha ily hamar fölállsz étkezés után — szögezte le a Császár, s az őrök egyetértően bólogattak. — Mellesleg nincsenek halasztást nem tűrő államügyek, hacsak nem azokra utaltál, amelyek egy kis vörös, „Ellenméreg” jelölésű üvegcsében találhatóak a lakosztályod bambuszszőnyegén álló feketére lakkozott kabinetben, Ó Éjféli Olaj Lámpása.
A Vezír füle csöngött. Arca kezdett elkékülni.
— Látod? — folytatta a Császár. — Túlságosan korai aktivitás tele gyomorral a testnedvek pangásához, s ekképpen rosszkedvhez vezet. Jusson el ez az üzenet sebesen országom minden szögletébe, hogy a népesség tudtára adassék szerencsétlen állapotod, s levonhassák a megfelelő tanulságot ennek következtében.
— Én… kénytelen… vagyok gratulálni… Személyiséged… ilyen… figyelmességéhez — nyögte a Vezír, és előreesett egy tál puhahéjú főtt rákra.
— Kitűnő tanárom volt — jegyezte meg a Császár.
— ÉPP IDEJE VOLT! — nyilvánított véleményt Mort, s meglendítette a kardot.
Egy másodperccel később a Vezír lelke fölkelt a szőnyegről, és alaposan szemügyre vette Mortot.
— Ki vagy te, barbár? — vakkantotta.
— A HALÁL.
— De nem az enyém — nyilatkozott a Vezír határozottan. — Hol van a Fekete Mennyei Tűzsárkány?
— NEM TUDOTT ELJÖNNI — felelte Mort. A Vezír lelke mögött a levegőben árnyak öltöttek alakot. Többen közülük császári köntöst viseltek, de bőven akadtak mások is, a tömeg ideoda lökdösődött, és láthatólag mind égett a vágytól, hogy fogadtatásban részesítsék az újonnan jöttet a holtak országában.
— Azt hiszem, van itt néhány ember, aki majd gondoskodik rólad — közölte Mort, s elsietett. Amikor az átjáróhoz ért, akkor kezdett a Vezír lelke sikoltozni…
Yzabell türelmesen várakozott Muci mellett, aki épp egy ötszáz éves bonsai fát fogyasztott kései ebédnek.
— Egy megvan — mondta Mort a nyeregbe mászva. — Gyerünk! Rossz előérzetem van a következővel kapcsolatban, s nincs sok időnk.
Albert a Láthatatlan Egyetem közepén materializálódott, valójában éppen azon a helyen, ahol úgy kétezer évvel korábban elköltözött a világból.
Elégedetten morrant egyet, és lesöpört néhány porszemcsét köntöséről.
Ráébredt, hogy figyelik; fölnézve fölfedezte, hogy saját maga szigorú márványtekintete alatt csöppent vissza a létbe.
Megigazgatta szemüvegét, s rosszallóan szemlélte a piedesz áljára csavarozott bronzplakettet. Ami így szólt:
Ennyit a jövendölésekről, gondolta. És ha valóban olyan sokra tartották, akkor fölfogadhattak volna egy tisztességes szobrászt. Ez botrányos. Az orrot tökéletesen elhibázta. Ezt nevezi lábnak? Ráadásul egyesek neveket is véstek bele. Arról nem is beszélve, hogy holtan se mutatkoznék egy ilyen kalapban! Persze, ha már témánál vagyunk, inkább egyáltalán nem mutatkoznék holtan.
Albert egy oktarin mennykővel megcélozta a kísérteties förmedvényt, s gonoszul vigyorgott, amikor az porrá robbant.
— Jól van — mondta úgy általában a Korongnak. — Újra itt vagyok. — A mágia bizsergése végigkúszott a karján, s meleg izzást gerjesztett elméjében. Hogy hiányzott ez neki, oly sok éven át.
A robbanás zajára varázslók siettek be a nagy kétszárnyú ajtón, s álló rajtból elhamarkodott következtésre ugrottak.
Ott volt a szobortalapzat, üresen. Mindent márványtörmelék porfelhője borított. És kimasírozva mindebből, magában motyogva, ott volt Albert.
A varázslók a tömeg széléről elkezdtek eloldalogni olyan gyorsan és csöndesen, ahogy csak lehet. Egy se akadt közöttük, aki valamikor bohó ifjúsága során ne tett volna egy közönséges hálószobai edényt a jó öreg Albert fejére, vagy ne véste volna föl nevét valahová a hideg szobortestre, vagy ne öntött volna sört a talapzatra. Vagy úgyszintén még annál is rosszabbat a Szekatúra Hét folyamán, amikor szabadon folyt az ital, s az árnyékszékig eldülöngélni túl távolinak tűnt. Ezek mind kacagtató ötleteknek látszottak annak idején. Most, egyig percről a másikra, már nem annyira.
Csak két alak maradt, hogy szembenézzen a szobor haragjával, az egyik, mert köntöse beakadt az ajtóba, a másik azért, mert valójában emberszabású majom volt, s imigyen egy elég nyugis álláspontot foglalhatott el emberi ügyekben.
Albert megragadta a varázslót, aki kétségbeesetten próbált belépni a falba. A férfi sikított.
— Jól van, jól van, bevallom! Akkor részeg voltam, hidd el, nem direkt volt, jaj, sajnálom, nagyon sajnálom!…
— Miről hadoválsz itt, ember? — kérdezte Albert őszintén elámulva.